Pécsett 1692-ben Radonay Ignác püspök, a város bírája és esküdtjei utódjaikra is érvényes, ünnepélyes esküben tettek fogadalmat arról, hogy a város területén állandó megtelepedésre sem lutheránusoknak, sem kálvinistáknak, semmiféle szakadárnak, zsidónak vagy pogánynak engedélyt nem adnak. A fogadalomhoz magát mintegy száz éven át tartó Pécs csupán Széchényi Ferenc, II. József királyi biztosa nyomásának engedve járult hozzá az első zsidók letelepedéséhez, így 1788-ban két zsidó család kapott lakhatási engedélyt. A 19. században folyamatosan emelkedett lélekszámuk, legtöbben 1920-ban laktak a városban, 4292 fő, a lakosság 8,1%-a.

1941-ben, a holokausztot megelőző népszámláláskor Baranya megye 133 községében – a visszacsatolt területekkel együtt – 2643 (a lakosság 0,8%-a), Mohács megyei jogú városban 733 (3,9%), Pécs törvényhatósági jogú városban 4020 (5,5%), összesen tehát 7376 izraelita és zsidónak minősített nem izraelita vallású magyar állampolgár élt.

A megye és a két város gazdasági életében a zsidó lakosság jelentékeny szerepet töltött be 1944-ig. Jól mutatja ezt, hogy a pécsi Pénzügyigazgatóság 1944. szeptember 10-én, a Dunántúl című helyi napilapban 206 pécsi üzlet és üzem árukészletét, berendezési és felszerelési tárgyait kínálta a lakosságnak értékesítésre. A lap 1944. október 14-i számában ugyanezt a lehetőséget kínálta a megye többi településén lévő, összesen 171 üzlet és üzem vonatkozásában.

A déli határzóna a megszállás után

Magyarország német megszállásával a zsidók elpusztítása az állami politika „rangjára” emelkedett. A sárga csillag kötelező viselésének elrendelésével szó szerint megjelölték a „Magyarország testéből kioperálandók” körét – Imrédy Béla kifejezései ezek, melyeket Pécsett, 1944. július 11-én, öt nappal az Auschwitz felé tartó vonatok indulása után használt –, utazásuk tiltásával pedig menekülésüket akadályozták meg. Baranyában ekkor öt anyahitközség működött, melyek közül a mágocsi (109 fő) ún. status quo ante alapon állt, a mohácsi (622 fő), pécsi (3060 fő), pécsváradi (200 fő) és siklósi (245 fő) pedig ún. kongresszusi alapon. (A zárójelben feltüntetett létszámok a hitközségek által nyilvántartott, izraelita vallását gyakorló személyekre vonatkoznak.)

Az Endlösung (végső megoldás) a Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon, s ezzel szinte egy időben a Horvátországgal és Szerbiával határos déli területeken kezdődött. A déli határzónához Baranya és Zala déli járásai – a baranyai háromszöggel és Muraközzel –, valamint Bácskának a Ferenc- csatornáig terjedő része tartozott. Az akció előkészítéseként április 19-re táviratilag Budapestre rendelték a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokait, a nyomozó alosztályparancsnokokat és a rendőrség vezetőit. A megbeszélésen elnöklő Baky László tájékoztatta a megjelenteket, hogy az ország északi és északkeleti részeiben folyik a gettósítás, s német kívánságra, katonai okokból a jugoszláv határ mentén is ki kell telepíteni egy sávból a zsidókat. A déli „határsáv soron kívüli zsidótalanítására” Hajnácskőy László, a IV. (pécsi) csendőrkerület parancsnoka tett javaslatot a belügyminiszternek.

Baranyában ez az akció a dárdai, a villányi és a siklósi járás egészét, valamint a szentlőrinci járás településeinek nagyobb részét érintette. Április 26-tól néhány nap alatt összegyűjtötték és Barcsra vitték az itt élő zsidó lakosságot, egy-két órás készülődést hagyva csupán nekik az ismeretlenbe vezető út előtt. A dárdai járás eseményeiről elvétve található forrás, a terület iratanyagát szerbiai levéltárak őrzik. Barcsról május 12-én Kaposvárra került az Unió malomban őrzött zsidók nagy része, valószínűleg a dél-somogyiak. A tábor maradék lakóit május 27-én Sopronon át német területekre vitték.

Az Endlösung végrehajtása

A déli területeken a magyar hatóságok még a német biztonsági szolgálat (SD) kiszolgálóiként működtek. A villányi járás főszolgabírája, Tóth Dezső, Horvát István alispán eligazításának megfelelően, a körjegyzőknek adott utasításában a csendőrségi és rendőrségi szervek „legteljesebb támogatására” való felszólítás mellett így intette alárendeltjeit: „… magától értetődik, hogy a német rendőrhatóságok ilyen [a zsidók összegyűjtését célzó – V. I. K.] vonatkozású igényei teljesíttessék”, mellőzzék a „kicsinyes szempontokat”, s a kívánt cél elérése érdekében a legteljesebb együttműködést folytassák.

A zsidó lakosság elhurcolásával egy időben zajlott kifosztásuk is. A nagypeterdi körjegyző április 29-én a szentlőrinci járás főszolgabírájának tett jelentésében („Tárgy: Zsidóknak a határsávból való elköltöztetése”) körültekintően és higgadtan végrehajtott rablásról számolt be: „Jelentem, hogy folyó év április 26-án körjegyzőségem községeiből, Rózsafa községből 2 zsidó család, összesen 7 fő került elszállításra, F. Simon szatócs-terménykereskedő és földbérlő, neje és Erzsébet nevű felnőtt lánya, valamint Sch. Jenőné rőfös-rövidárukereskedő és női szabó, Sándor és László nevű kiskorú gyermekei, és sógornője, Sch. Berta. Az elköltöztetési eljárásnál jelen volt a dencsházi csendőrőrs 1 járőre, P. Sz. József körjegyző, G. Károly segédjegyző, S. László írnok, N. Dezső községi bíró, F. István, T. József és V. János bizalmi egyének.” Az értéktárgyak számbavétele és a leltározás lefolytatása a csendőrjárőrrel együttműködve történt, ezeket és a fellelt készpénzt beszállították Pécsre. Így tettek az értékesebb ruházati cikkekkel is, azokat azonban a Közellátási Felügyelőség nem vette át, így a községi elöljáróság őrizetére bízták. A lakásokat és helyiségeket lepecsételte a gondos hivatalnok. A leltározás illetve a csendőri „bűnjeljegyzékbe” (!) nem foglalt tárgyak, ruházat, élelmiszer jegyzékbe vétettek, ezeket a lakásban hagyták. A romlandó árut a helyi „Hangya” szövetkezet vette át.
Az F. Simon tulajdonát képező 4 db szarvasmarhát és 1 db kisborjút gondozás végett H. István sokgyerekes, szegénysorsú rózsafai lakos kapta, a gondozás ellenértékeként a mindenkori összes tejhozamot állapítva meg részére. Az F. Simonnál talált búza, csöves tengeri (5 q-ának takarmány céljára való visszatartásával) F. István Rózsafa-Bodorfa pusztai hombár-bizományosnak jutott, a kapott ellenértéket a körjegyző letétként kezelte, az esetleges kiadások fedezésére. A szintén F. Simonnál talált 51 q dió hovaszállítása és felhasználása ügyében eligazítást kért a pécsi Közellátási Felügyelőségtől, amely azonban nem tudott felvilágosítással szolgálni (a hivatal még nem volt felkészülve új feladatai ellátására), így a diót a lakóház padlásán és kamrájában helyezték el. „A lakás és a helyiségek kulcsai a községi elöljáróság őrizetében vannak, s a községi bírót külön is utasítottam az éjjeli és nappali őrök kiállítására és kioktatására. Nagypeterden, az 1944. évi május hó 1-én.”

A valamivel később megindult gettósítás Baranyában is már a magyar közigazgatási és karhatalmi szervek önálló munkája volt. A zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában kiadott 1610/1944. M. E. sz. rendelet 1944. április 28-án lépett hatályba.

A pécsi gettóban

Pécsett a polgármesteri hivatalban rövid idő alatt, május 4-ig három tervet dolgoztak ki a zsidók áttelepítésére. Az eredeti szempont szerint olyan megoldást kerestek, amely minél kevesebb keresztény család elköltözésével jár. Utóbb azonban újabb szempontok győzedelmeskedtek: a kijelölt terepet le lehet zárni, a város szélén van, s közel esik a vasúthoz és repülőtérhez. (Úgy látszik, Pécs vezetői is hittek abban az elterjedt vélekedésben, hogy a szövetségesek nem bombázzák a zsidó házakat.) A gettó határaiként a báró Bánffy Dezső utcát, a Kassa utcát, az Ispita alja utcát és a Vas Gereben utcát jelölték meg. Esztergár Lajos polgármester ezen a területen ötven családi házat, valamint a kilencvenlakásos MÁV-bérházat vette igénybe a zsidók számára. A terv szerint körülbelül 600 keresztény lakos (272 család) helyébe 3400 zsidót szándékoztak telepíteni, ami elviselhetetlen zsúfoltságot eredményezett. A számítások szerint egy főnek három négyzetméternyi tér állt így rendelkezésére.

Néhány nappal később Borbola Jenő rendőrfőkapitány-helyettes, a pécsi rendőrség parancsnoka is kiadta gettórendeletét. Tiltotta a gettó területére való belépést a keresztények (kivéve a hatóság embereit), és a gettó elhagyását a zsidók számára, kivéve, ha hatósági ügyintézésük személyes megjelenést kívánt, s a csoportos munkára történt kirendelést. Elrendelte külön jelvénnyel megkülönböztetett, bottal felszerelt zsidó rendfenntartó szerv létrehozását, s a területet rövid időn belül faoszlopokból és rőzséből épített sövénnyel kerítették be. A zárt terület őrzését a rendőrség látta el. A Zsidó Tanács (elnöke Greiner József volt) öt orvost volt köteles a gettóba költözésre kijelölni, a többi orvos, akik munkaszolgálatosok voltak vagy légóorvosi teendőket láttak el, családjukkal együtt a gettón kívül, lakásaikban maradhatott.

A sárga csillag viselésére kötelezett pécsi zsidók kijelölt területre költözése május 8-án kezdődött meg. A Dunántúl május 13-i számában a tudósító a lakásuk elhagyása miatt kesergő keresztény családokat intette attól, hogy magatartásukkal keresztezzék azt a törekvést, amely „a zsidók gettóba való szorításával tisztultabb és szebb magyar életet akar biztosítani. […] Ezt az áldozatot meghozni most nemzeti kötelesség.” Május 20-án, szombaton, lezárult a gettó.

A hivatal működése

A polgármesteri hivatalnak ezekben a hetekben rengeteg problémával kellett megbirkóznia. A zár alá vett zsidó üzletek árukészletét keresztény kereskedők igényelték, a lakosság hiányolta a zárolt árucikkeket. Amikor május 3-án a 230 lezárt üzlet közül nyolcat megnyitottak, az emberek megrohamozták azokat. A hivatal kénytelen volt felhívni a lakosok figyelmét, hogy nem végkiárusítás folyik… Intézni kellett a kiköltöztetett keresztény családok és a nagyobb vagy komfortosabb otthon után vágyó polgárok lakáskérelmeit is. Június 11-ig 1200 igénylés érkezett a lakáshivatalba a pécsi zsidó lakásokra, miközben a kérelmezők 70%-ának volt lakása. Július 12-ig 727 lakást utaltak ki, legnagyobb részt (220 eset) közalkalmazottaknak. Mindemellett gondoskodni kellett a zsidók hátrahagyott ingóságainak tárolásáról, lezárt üzleteik alkalmazottainak fizetéséről is. Az utóbbi probléma „frappáns” megoldása a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztériumból érkezett, telefonon: a gettóban elkülönített zsidókkal elismervényt kell aláíratni, hogy zárolt számlájukról kifizethető a havi járandóság – ugyanakkor szorgalmazni kell náluk, mondjanak fel keresztény alkalmazottaiknak.
A polgármesteri hivatalban foglalkozni kellett a zsidó lakosok mentesítési kérelmeinek elbírálásával is. Ezek legtöbbjét elutasították, többnyire rendőrhatósági véleményezést követően. A zsidók kérelmeinek intézésével megbízott rendőrfogalmazó, dr. Németh László népbírósági perében többször kiemelte, hogy többek között a Gestapóhoz és a pécsi rendőrkapitánysághoz egyaránt érkező, óriási számú zsidóellenes feljelentés miatt tartották szükségesnek a zsidókkal szembeni szigorú intézkedéseket.

Gettó Mohácson

Mohácson a zsidók lakhelyének kijelölésére több lehetőség merült fel. A lehetőségek egyikét május 3-án dr. Fischer Ernő fogalmazta meg, a Mohácsi Izraelita Hitközség nevében. Eszerint a zsidók a város fő útvonalain lévő lakásaikból összeköltöznének a mellékutcákban lévő zsidókkal, így a már átengedett 27 lakáson kívül még 61 lakás szabadulna fel. A hitközség tervezete felhívja a figyelmet, hogy más megoldás esetén, előre meghatározott utcákba vagy városrészekbe telepítéssel – mivel a lakosság túlnyomó része földműves, és házaik gazdasági épületekkel vannak felszerelve – a cél nem érhető el a keresztény lakosság súlyos sérelme nélkül. „Ezzel a hitközség vezetősége és tagjai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy összeköltözésükkel a városnak e nagy horderejű kérdésben a segítségére legyenek és hogy a vonatkozó rendelet annak intenciója szerint a városban végrehajtható legyen.” A hitközség vezetői tragikusan félreértették a hivatkozott rendelet szándékát, és komolyan vették azt, hogy csupán lakásproblémák megoldásáról van szó.
Május 6-án vitéz Horvát István megyei alispán szóban rendelkezett a mohácsi gettó felállításáról, utasítva vitéz Szőnyi Alajos polgármestert, hogy az összeköltözést május 9-ig be kell fejezni. A városban két gettó létesült, egy a helybeliek, egy a vidékiek számára. Mivel időközben kiderült, a  gettólakók közös étkezésről kötelesek gondoskodni, lakóhelyiségek céljára tehát felszabadulnak a konyhák, lehetőség nyílt az utóbbi kijelölt terület csökkentésére. „Az átköltözés befejeződése után a gettót lezárják”, onnan csak csoportos munkára jöhetnek ki a zsidók. A lakásokban visszamaradt ingóságok leltározása, hatósági zár alá vétele folyamatban van, „s ezzel a kérdés minden bizonnyal nyugvópontra jut” – hangzott a polgármester optimista nyilatkozata. Az átköltöztetés 54 keresztény család 153 tagját érintette. Mohácsról 564, a hegyháti járásból 217, a mohácsiból 78, a pécsváradiból 232, a szentlőrinciből 78, összesen 1169 zsidó személy elhelyezésével számolt a hivatal. A megyéből ide telepített zsidók beköltözése május 15-én indult meg, és hat nap alatt befejeződött. A gettó kapuja május 22-én zárult be, két nappal követve a pécsi gettó lezárását.

A gettó rendjének meghatározása a rendőrség hatáskörébe tartozott. Dr. Kocsis Béla rendőrtanácsos ebben a pécsi rendeletet követte, szinte pontosan lemásolva azt, még a botos rendfenntartó egység felállításáról is intézkedett. „Rendeletem maradéktalan végrehajtásáért elsősorban a zsidó központi tanács tagjait teszem felelőssé, de a kiadott rendeletek be nem tartásáért minden egyes személy ellen a legszigorúbb megtorlást fogom alkalmazni. Mohács, 1944. május 17.” A Zsidó Tanács vezetője a hitközség elnöke, dr. Fischer Ernő volt…

A helyi társadalmi elit

A gettósítás a néhány évvel korábban a város elitjéhez tartozó, elismert, közszolgálatot teljesítő, idősebb emberek számára különösen erős megrázkódtatást jelentett. A kilátástalanság és a hatalmon lévő korábbi kartársak közönyének megrendítő példáját adja a megaláztatás ellen szavát felemelő Vida Lajos, nyugalmazott járási tisztiorvos kérelmének sorsa. Mint a szerb megszállás alatt hazafias magatartást tanúsító, feljebbvalóitól elismert orvoskamarai tag, akinek egyik fia a haza szolgálatában 1942 novemberében az orosz fronton meghalt, kérte, hogy nyerjen elbocsátást a gettóból, s volt lakása legalább egy szobájában kaphasson elhelyezést. A mohácsi járási főszolgabírónak átadott, június 21-én kelt kérelmet 30-án terjesztették fel az alispáni hivatalba, ahol az irat hátoldalára ezt írta az előadó: „Intézkedést már nem igényel, irattárba. A gettó megszűnt, lakóit elszállították. 1944. év július hó 7.”

A zsidók zárt területre terelésével Mohácson is megindult a kérelmek áradata, a hivatalnak a pécsihez hasonló problémákkal kellett megküzdenie. A Mohács Városi Óvodák Felügyelőbizottsága nevében Tihanyi János apátplébános elnök írta az egyik legmegdöbbentőbb kérelmet: „A helybeli gettó lakóinak eltávolítása után jelentékeny mennyiségű használt gyerekjáték maradt vissza, amely játékszerek a köz érdekében csak akként hasznosíthatók, ha azokat az óvodák rendelkezésére bocsátják.” A kérelem morbiditását abszurdba fordítja a hátoldalára írt hivatalos jegyzet: „A gettó kiürítése alkalmával használható állapotban levő játékszer nem volt.”

A deportálások

A mohácsi gettó kiürítésére 1944. június 28-án kezdődött, s másnap fejeződött be. A bevagonírozás napján, június 29-én reggel 9 órakor, a belvárosi plébánia kezdeményezésére meghirdetett „Engesztelés napja” alkalmából, Tihanyi apátplébános tartott szentbeszédet a Fogadalmi-templomban. A tudósítás szerint beszédének alapgondolata ez volt: „Lehet-e egyáltalán a bűnökért elégtételt adni és lehet-e mások bűneiért a jó Istent megengesztelni?” A választ dr. Flesch Ármin, a mohácsi hitközség főrabbija adja meg: „az üldöztetés ellenére is szeretnünk kell hazánkat, mert nem a haza tagadott meg bennünket, hanem csupán gonosz emberek.”

Június 29–30-án felszámolták a pécsi gettót is. Az utolsó napokban a mentesítetteket, a vegyes házasokat, a korábban a lakásaikban meghagyott orvosokat is bevitték az elzárt területre. Innen a város utcáin, gyalog a Lakits laktanyába kísérték a gettó lakóit. Ezt megelőzően háromszoros motozásnak vetették alá a őket. Először a Pénzügyigazgatóság emberei vették el irataikat, fényképeiket, óráikat, jegygyűrűiket. Ezt követően a csendőrnyomozók, detektívek egyéb holmijukat vizsgálták meg. Végül a bábák a nőket motozták meg, „belsőleg, hüvelyileg”. A Lakits laktanyában a mohácsi és a bonyhádi gettókból átszállított zsidókkal együtt megközelítően 6000 embert zsúfoltak össze,  embertelen körülmények között. Itt már a csendőrség látta el a gyűjtőtábor és egyben vagonírozási központ őrségét. Az elszállítás előtt a zsidó kórházi betegeket, elmebetegeket is az állomásra vitték. Az első vonatot július 4-én, a másodikat július 6-án indították el Pécsről. Horthy kormányzó ezen a napon állította le a deportálást. A pécsi vonatok mégis elhagyták az országot, Kassán keresztül, Auschwitz irányába.

A Mohácsról elhurcolt zsidók pontos számának meghatározásához további kutatásokra van szükség. Az Eötvös utcai emlékhelyen, az „1944. július 9-én meggyilkolt 1120 vértanunk jelképes hamvvedre” feliratos urna alatt hat gránittáblán, családonként csoportosítva 687 név olvasható.

Nem tudjuk pontosan megállapítani a Pécsről elhurcolt baranyai zsidók számát sem. Ferenczy László június 30-i jelentése Pécsett 5963 zsidót tartott nyilván. Ez a szám már tartalmazza a Mohácsról idehurcoltakat, de nem tartalmazza a július 1–2-án érkező bonyhádiakat. Így a határsáv járásai izraelita lakóinak 1941. évi  számát (1077 fő) is figyelembe véve, mintegy 6500-7000-re tehetjük a deportált baranyai zsidók lélekszámát.

(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 47-51.)