A megyében az 1941-es népszámlálás szerint 5751 izraelita vallású ember élt, akikből Kaposváron 2346 ember lakott. A belügyminiszter 6136/1944. VII. res. rendeletére készített lista alapján 1944 tavaszán 4753 zsidó élt Somogyban, aki közül 2400 volt kaposvári.

I. Megszállástól a gettósításig

A német megszállás után a IV. pécsi csendőrkerület – amelyhez Somogy is tartozott – a III. szombathelyi kerülettel együtt alkotta az V. deportálási zónát. A megyében a csendőrség parancsnoka vitéz Újlaky László csendőr alezredes volt. Kaposváron fontos szerepet játszott a zsidók összegyűjtésében a Pilissy Tamás által vezetett rendőrség is. Június 22-én vitéz Endre László államtitkár Siófokon értekezletet tartott a „zsidókérdés végső megoldásáról”. Az értekezleten Somogyból – a fenti vezetőkön kívül – Szathmáry Lajos főispán, Stephaich Pál alispán, Kaposváry (Vétek) György kaposvári polgármester, valamint a járások főszolgabírói vettek részt.

A zsidóság kifosztása

Március 31-én jelent meg az 1240/1944. M. E. számú rendelet, amelyik kötelezte a zsidókat, hogy házon kívül sárga, hatágú csillagot viseljenek. Ennek ellenőrzésére a kaposvári rendőrség – a sajtó útján – a helyi lakosság segítségét kérte. Pilissy rendőrtanácsos azzal indokolta kérését, hogy sem a rendőrőrszemélyzet, sem pedig a detektívtestület nem ismerhet név szerint minden egyes zsidót. A felszólítás nyitott fülekre talált a városban és számos feljelentés érkezett a rendőrségre.

Az április 21-től hatályos 50.500/1944. K. K. M. számú rendelet értelmében a zsidó üzleteket zár alá kellett venni, és leltárt készíteni árukészletükről. Kaposváron azonban már április 6-án megkezdődött – a polgármester utasítására – a zsidó üzletek lezárása és leltározása. Az üzletek bezárása és a pontos leltárak elkészítése június elején fejeződött be. A 177 lezárt kaposvári üzlet és műhely kulcsát, valamint az üzletek leltárát június 13-án a városi főjegyző átadta a polgármesteri hivatalban a pénzügyi igazgatóságnak. A korábban barátnak hitt szomszédok egyik napról a másikra ellenségesen kezdtek viselkedni, a családtagként kezelt alkalmazott pedig már ki is nézte magának kenyéradója kis boltját, üzemét, lakását.

Április elején valamennyi zsidó orvost alispáni rendeletre el kellett bocsátani a közszolgálatból. Ez a helyi orvosi ellátásban katasztrofális következményekkel járt; egyszerűen nem volt, aki gyógyítson. Az alispán május közepén kérte a kaposvári városi tisztiorvostól a zsidó orvosok létszámának megadását. A város rendőri vezetése pedig a zsidó orvosi rendelőkről kért kimutatást. A polgármester szerint a város 57 orvosából 25 volt zsidó, közülük ekkor öten munkaszolgálatosok voltak. Végül a korábban elbocsátott orvosokat a volt munkahelyükre be kellett hívni munkaszolgálatra. Somogy helyzetét jellemzi, hogy 1944 tavaszán és nyarán egyetlen fül-, orr- és gégeorvosa volt a megyének: dr. Magyar Jenő. Ő viszont zsidó volt, és a megyei tisztiorvos hívta fel az alispán figyelmét: ha a vonatkozó rendeletet érvényesíti, akkor egyetlen fül-orr-gégész sem lesz a megyében. A zsidó orvosoktól a különböző orvosi eszközöket is lefoglalták és zár alá vették, keresztény orvosok aktív részvételével.

Jelenleg 66 pénzintézetről, illetve ezek jogelődeiről tudjuk, hogy ott tárolt zsidó értékeket adott át a Kormánybiztosságnak. Közülük 8 somogyi, illetve országos pénzintézet Somogy megyei fiókja volt.

A zsidó ingatlanvagyon árjásítása

A megyében már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó lakásokat a március 19. után itt berendezkedő német szervek. Magyar személyek, szervezetek azonban csak a gettósítás után igényelhettek zsidó ingatlant. Május derekától az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül újfent a megszálló német szervek válogathattak elsőként. Először a legtehetősebb zsidó polgárok házait foglalták el, a teljes bútorzattal együtt. Általában csak a beköltözés után egy hónappal került sor olyan „apróságok” elintézésére, mint a lakás kiutalása. A magyar igénylők többsége a helyi közéletből ismert jobboldali személyiség, katona- vagy csendőrtiszt volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A Balaton parti villákat magas rangú tiszteknek utalták ki, általában pár nap leforgása alatt. Igénnyel léphettek fel különböző szervezetek, egyesületek, egyházak is. Kaposvárott egyházi igényre is találunk példát. A református lelkészi hivatal napközis otthonnak kívánt megszerezni – „akár használatba, esetleg tulajdonba” – egy közeli zsidó ingatlant. A kaposvári levente szervezet a Kanizsa utcában található Kemény-féle házra tartott igényt.

Ha nem volt igénylő, akkor a magyar közigazgatás „hasznosította” az ingatlanokat. Kaposvár városa is összeállította a maga kívánságlistáját. Így igényt tartottak Hajdu István és László Berzsenyi utcai házára, melyből iparostanonc-iskolát kívántak volna létrehozni. A városi elképzelések szerint az egykori zsidó elemi iskolából leányiskola, az Arany utcai téglagyár melletti gyümölcsös helyén pedig sporttelep létesült volna. Volt olyan ingatlan is, amelyet „városfejlesztési” célból kívánt megszerezni a polgármester. Ilyenek voltak a Fő utca 7–9, özvegy Halász Vilmosné telke, a Gerő-féle Teleki utcai ház. De a piachoz vezető út problémáját is egy „zsidó ház” lefoglalásával kívánta megoldani a város.

A lakáskérelmezők harmadik nagy csoportját az „egyszerű emberek” alkották. Az ő kérelmeik általában nem találtak meghallgatásra.

A lengyeltóti járás valamennyi, addig albérletben lakó csendőre lakáshoz jutott. A csendőrség nemcsak saját tagjainak, hanem a csendőrségnek mint szervezetnek is igyekezett minél több ingatlan tulajdonjogát megszerezni. Az indok általában az volt, hogy az addig használt csendőrőrs kicsi. A gazdakörök is, ahol lehetett, benyújtották igényüket, ám ők semmit sem kaptak. A helyi leventeszervezetek viszont mindenhol igényeltek és kaptak is zsidó ingatlant. Balatonbogláron az SS és az RSHA, a Honvédelmi Minisztérium hathatós támogatásával, az öt legnagyobb zsidó villát vehette igénybe. Balatonszemesen a helyi leventeparancsnok a 600 négyszögöles zsidó temető kiutalását kérelmezte, ahol új leventeotthont akart építeni. Buzsákon a körjegyző két zsidó házat átadott az Országos Nép- és Családvédelmi Alapnak, a többit a közigazgatás hasznosította. Gamás határában volt a megye egyik legkorszerűbb, intenzív gazdálkodást folytató birtoka, melynek tulajdonosa zsidó volt. A birtok „árjásítása” után hónapokig nem találtak megfelelően képzett szakembert a gazdaság igazgatására. Somogyváron a „távollevő zsidók lakásait” a megyében egyedülálló módon hasznosították. Egyből községházát, egyből segédjegyzői, egyből irodatiszti, egyből pedig díjnoki lakást hoztak létre, mindegyikért évi lakbért számolva fel a bérlőknek. Öreglakon a helyi plébános kántorlakásnak szerette volna megszerezni Kreiner Aladár vaskereskedő házát. Kérvényében azt írta: amennyiben „zsidó kitelepítése előtt lehetséges már most, ha nem volna lehetséges, úgy a kitelepítés után utalja ki”. Elhatározásában a körjegyző is támogatta.

Mindez rövid idő alatt káoszt okozott, ezért az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját: „a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is”. A továbbiakban azt is kinyilvánította, hogy az ingatlanok után lakbért kell fizetni, tehát mindenki akkora lakást igényeljen, amekkorát fenn is tud tartani.

II. Gettósítás

Hivatalos rendelet a gettósításról április 28-án jelent meg, 1610/1944. M. E. szám alatt, de ez csak követte, utólag szentesítette a korábban már elindult folyamatokat. A magyar minisztertanács már április első felében hadműveleti területté nyilvánította Kárpátalját és Észak-Erdélyt, de csakhamar a Dél-Dunántúl is azzá vált, ahol Tito [lásd: Josip Tito]partizánjaitól tartottak. Mivel a zsidók „megbízhatatlan, kommunistagyanús” elemnek minősültek, így ezekről a területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük. Somogyban két további gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispánhelyettes főjegyző május 1-jén kelt N. 4330/1-1944. szám alatti rendeletében előírta és szabályozta a somogyi zsidók lakhelyét: a tabi, lengyeltóti és marcali járásban lakó zsidóknak Tabot, míg a barcsi, csurgói, igali, kaposvári, nagyatádi és szigetvári járásokban lakó zsidóknak Kaposvárt jelölte ki lakhelyéül.

Barcs

Barcson a zsidó családok őrizetbe vételét 1944. április 26-án, a hajnali órákban kezdte meg a csendőrség, két bizalmi egyén kíséretében. Minden járőr öt családot vett őrizetbe és szállított a kijelölt helyre. A zsidók 14 napi élelmet, a rajtuk lévő ruhán kívül két váltás fehérneműt, 50 kilogramm poggyászt vihettek magukkal. Az őrizetbe vétellel együtt járt a házkutatás és részletes leltár készítése is. A vagyon gondozására a járőr jelölt ki egy személyt, aki korábban gyakran az elhurcolt zsidó alkalmazottja volt. Az embereket bezárták a használaton kívüli Unio malomba. A barcsi főszolgabíró jelentése szerint a zsidókat már ekkor átadták a német hatóságoknak. Az élelmük azonban hamar elfogyott, az őrszemélyzet által adott ellátás alig volt elégséges az életben maradáshoz. A zsidóktól igyekeztek elvenni minden, még megmaradt értéküket, ami 1,5 millió pengőt és 4 millió pengő értékű ékszert tett ki. A tábor lakóit 1944. május 26-án deportálták Auschwitzba. A pécsi csendőrkerület barcsi gyűjtőtáborából – a hivatalos iratok szerint – 1580 főt telepítettek ki.

Tab

Tabra 3 észak-somogyi járás mintegy 1400 zsidó lakosát kellett beköltöztetni. Kovács Endre tabi körjegyző volt az első, aki az üldözöttektől ékszereik leadását követelte. A zsidókat honvédelmi munkaszolgálat címén saját megművelendő földbirtokára rendelte ki. A gettó területén fogdát is fölállítatott. A férfiakkal földmunkát végeztetett. Ha megítélése szerint az túl lassan készült, akkor minden tizedik munkást öt napra fogdába csukatta. Mindezt a tabi Zsidó Tanáccsal hajtatta végre. Májusban kezdődtek az ún. kihallgatások, amik kínzást és verést jelentettek. Ezeket gestapós és magyar nyomozók közösen végezték.

Felsőbb rendelet alapján elrendelték a nők teljes testi motozását. Ezt szülésznők végezték el az evangélikus iskolában. A csendőrök tizenhatos csoportokban hajtották a vizsgálatra a 12 évesnél idősebb kislányokat és asszonyokat. Mielőtt a vizsgálatot lefolytatták volna, felszólították őket, hogy adják át az értéktárgyaikat. Maguk a vizsgálatok azonban nem úgy zajlottak le, ahogyan a csendőrök elképzelték. B. E. szülésznő elzárkózott a vizsgálattól. S. P.-né szülésznő a harmadik vizsgálat után a további vizsgálatot megtagadta azzal, hogy „a nők altestébe értéket elrejteni nem lehet, és a motozóhelyiségből eltávozott”. A motozás 3-4 napon keresztül tartott, ezt követően azonban csak az üldözöttek ruháit vizsgálták meg. A megaláztatások hatására a zsidók közül sokan követtek el öngyilkosságot. Július 3-án a gettóba zsúfoltakat elszállították Kaposvárra. A visszamaradt zsidó ingóságok nagy részét ismeretlen tettesek, gyakran csendőri segítséggel, elhordták. A háború után egy detektív azzal védekezett, hogy nem magának, hanem Budapesten élő apósának lopott.

Kaposvár

Kaposváron a gettó pontos helyét a május 12-én megjelent 9737/1944. számú polgármesteri rendelet határozta meg. Ez a Széchényi tér 1–9., Berzsenyi u. 1–48., Vár u., Kontrássy u. 7., 8., 9., valamint a Korona u. 11., 13., 15., 17. számú házakat jelölte ki. A kaposvári gyűjtőtáborban, illetve gettóban lévő zsidók számáról nincsenek megbízható forrásaink. Mivel Kaposvár nemcsak gettó, hanem gyűjtőtábor is volt, így a beköltöztetett zsidók száma folyamatosan nőtt a tavasz folyamán. Létszámuk júniusra elérte a 3000–3500 főt. A gettósítás a városban 580 családot érintett.

Május 25-én lezárták a gettó területét, és csak az átmenő forgalmat engedélyezték. A gettó belső rendjére a Zsidó Tanács által szervezett 60 tagú, ún. „zsidó rendőrség” vigyázott, ellenőrizte, hogy senki ne hagyja el a gettó területét, illetve az átmenő autók se álljanak meg ott. Kilépni a gettóból csak kilépési engedéllyel vagy munkába menetre szóló igazolvánnyal lehetett. Aki megszegte a rendszabályokat, azt öt nap elzárásra, majd azonnali internálásra ítélték. A Gestapo nyomására május 26-án megkezdték a Korona utca házainak drótkerítéssel való lezárását. Június 2-án azokat a házakat, amelyekben zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és csillaggal jelöltek meg. A gettóban átlag két családnak jutott egy szoba, külön mellékhelyiség nélkül.

A kaposváriak közül többen is próbáltak valamiképpen segíteni a gettóban élőkön. Gyakran juttattak be élelmiszercsomagokat, vagy – amíg bejárása volt a nem zsidóknak – élelmiszercsomagot „vesztettek” el a gettó területén. Erre azonban a hatóságok is felfigyeltek, és Pilissy rendőrkapitány azonnali őrizetbe vétellel és internálással fenyegette meg azokat, akik élelmiszert juttatnak be a gettóba. A fenyegetőzés ellenére maradtak továbbra is jó szándékú emberek, akik vittek élelmiszert a gettóban szenvedőknek.

A gettóban gyakran került sor razziára. A június 5-iben például a rendőrök mellett a polgári fiúiskola leventéi is részt vettek. Ennek „eredményeként” a kiszolgáltatottakat megfosztották utolsó ékszereiktől, értékesebb ruháiktól és élelmiszer-tartalékaiktól is.

Július elején a gettóból kiköltöztették a zsidókat a Tüzérlaktanyába, amelyhez kiépített vasútvonal vezetett. A zsidókat használaton kívüli istállókban helyezték el a csendőrök. Itt újból, de nem utoljára felszólították őket, hogy adják át pénzüket, ékszereiket, értéktárgyaikat. Akiről a csendőrök vagy a nyomozók úgy gondolták, hogy ezt nem tette meg, azt kihallgatták. Ez a gyakorlatban egyet jelentett egy alapos veréssel, kínzással. A deportálások előtt itt is „szakszerű motozást” végeztek a nőkön, amit Újlaky csendőr alezredes rendelt el és a városi tisztiorvosnak kellett megszerveznie. A vizsgálatnak nevezett műveletet 13 éves kislányoktól az idős asszonyokig mindenkin egyformán elvégezték. A vizsgálat a rabbi irodájában zajlott le, egy közönséges asztalon. Egy oldalára fordított asztal alkotta a spanyolfalat. Az ajtóban ott állt feltűzött szuronnyal egy csendőr. Az öt kirendelt vizsgálatot végző nő közül kettőnek semmiféle végzettsége nem volt, csupán a szülészeten voltak segédápolók.

A kilátástalan helyzetben a kaposvári gettóban, illetve gyűjtőtáborban július 5-ig tizenkilenc ember lett öngyilkos.

III. Deportálás

A deportálás két ütemben történt július 5-én. Az első transzportban 3050, míg a másodikban 2066 embert vagoníroztak be. A vonat először a Kelenföldi pályaudvaron állt meg. Kelenföldön lekapcsolták az utolsó kocsit, amiben 20 olyan tehetős, megbecsült kaposvári zsidó polgár utazott, akik vélhetően megvették a szabadságukat. A következő megálló Kassa volt. Itt vette át a német SS a transzportot. Innen két nap múlva érkeztek az auschwitzi koncentrációs táborba. A több ezer deportáltból nagyon kevesen érték meg a háború végét.

A somogyi zsidóságból alig maradt meg valami. Az 1947. decemberi hitközségi választásokra elkészült a választók névsora. Eszerint Kaposváron és környékén összesen 378, 18 évesnél idősebb izraelita vallású ember élt. Az 1949-es adatok alapján a megyében nyolc izraelita hitközség volt, összesen 817 taggal. A túlélők egy része nem tért vissza Kaposvárra vagy szülőhelyére: senki nem akart egyedüli zsidó lenni a falujában. Sokan Budapesten vagy külföldön kezdtek új életet. 1949-ben Balatonbogláron, Barcson, Kaposváron, Marcaliban, Nagyatádon és Szigetváron „kongresszusi”, míg Tabon és Balatonszemesen ortodox hitközség működött. Az 1950. évi kongresszusi hitközségi beosztás szerint a Dél-Dunántúli Községkerület székhelye Kaposvár volt. Ekkor már csak Kaposváron és Tabon működött hitközség.

(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 51-55.)