 | A „Jaross-listák” nyomában
A vészkorszak forráskérdései Gecsényi Lajos
Készültek-e névjegyzékek a gettókba kényszerített, majd vagonokba zsúfolt és elhurcolt zsidó vallású magyar állampolgárokról? És ha igen, akkor mi található meg ezekből a levéltárak mélyén, számba vette-e már valaki ezeket a forrásokat, hozzáférhetők-e a kutatók számára? Ha pedig vannak ilyen jegyzékek, akkor összevetették-e azokkal a névsorokkal, amelyeket 1945-ben és a későbbi években a zsidó szervezetek állítottak össze a vissza nem tértekről, a holttányilvánítási jegyzőkönyvekkel, a halotti anyakönyvi kivonatokkal és más dokumentumokkal?
A „Nevek”-akció
E kérdések az utóbbi esztendőben minden korábbinál jobban felerősödtek és elérték a napisajtót is. Serge Clarsfeld párizsi ügyvéd, ismert nácivadász, az általa irányított NEVEK-projekt keretében célul tűzte ki a deportálások áldozatainak azonosítását. Ő különösen nyomatékosan lépett fel a magyarországi politikusoknál és közéleti szereplőknél annak érdekében, hogy az 1944. április elején készített – általa deportálási listáknak nevezett – jegyzékek hozzáférhetők legyenek. Mindez végül is megkerülhetetlenné tette, hogy megkíséreljük pontosítani mindazon ismereteket, amelyekre a történész sem fordít mindig elég figyelmet, nevezetesen az iratok sorsára, hányattatásaira.
A listák célja
Kifejezetten a haláltáborokba hurcolt áldozatok neveit tartalmazó egykorú jegyzékek („deportálási listák”) sem korábbról, sem napjainkban nem ismeretesek magyarországi iratőrző helyeken. Tény viszont, hogy 1944. április 4-én, amikor már előkészítő megbeszélések folytak a kárpátaljai zsidóság gettóba költöztetéséről, a Belügyminisztérium VII. Közbiztonsági osztálya – elvben Jaross Andor belügyminiszter nevében – 6136/1944. BM. VII. res. szám alatt körrendeletet adott ki valamennyi községi elöljáróságnak, polgármesteri hivatalnak: szerezzék be néhány napon belül a zsidó lakosság névjegyzékét a „helybeli zsidó szervezetektől” négy példányban. A példányokból egyet a városi rendőrkapitányságnak, illetőleg a járási főszolgabírónak, egyet az illetékes csendőrparancsnokságnak, egyet a Belügyminisztériumnak kellett megküldeni, egy pedig az elöljáróság irattárában maradt.* A rendeletet nem a közigazgatásban szokásos módon, a Belügyi Közlönyben, hanem a csendőrség Nyomozati Értesítőjében tették közzé, sőt a csendőrség rádiós hírszolgálatán át is továbbították (azaz a csendőrséget kezdettől fogva be akarták vonni az ügybe). Ez a tény és az, hogy a végrehajtásra csupán néhány napot hagytak, azt sugallja, hogy a Belügyminisztériumban ekkor már meghatározó szerepet játszó Endre Lászlónak akár több irányú célja is volt a névjegyzékek összegyűjtésével. (Ez az összeírás nem a tényleges helyzetet tükrözte, hiszen felölelte nemcsak a jelenlévő, hanem a távollévő – pl. munkaszolgálatra behívott – személyeket is.)
A minisztériumi iratok azonban hiányoznak, a cél, a szándék, semmiképp nem határozható meg. (Tegyük hozzá, erről az Endre és társai ellen indított népbírósági perben sem hangzott el egyetlen szó sem.) Mi több, ha volt is ilyen konkrét cél, azt korántsem lehetett volna elérni az ország teljes területén. A vidéki közigazgatási hatóságok ugyan többségükben, kisebb késésekkel, bekérték és előírásszerűen tovább is küldték a listákat, de olykor még hónapokkal később is nyoma van annak, hogy egyes helyekről (pl. battonyai járás, gödöllői járás, Kispest, Cegléd, Szentendre, Nagykőrös, Szombathely, Kőszeg) még akkor sem érkeztek be a jegyzékek. A listák a neveken túl, azonosításra alkalmas egyéb adatokat (anyja neve, születési idő, lakóhely) is tartalmaztak. Miközben már javában folyt a gettóba küldés, vagy éppen a deportálás. (Nem szólva arról, hogy a rendeletet a budapesti hatóságok láthatóan nem kapták meg, és végrehajtására ott nem került sor.) Ily módon, ha Endre László vagy mások fel is akarták használni a jegyzékeket a zsidóság gettóba küldésével, majd deportálásával összefüggő előkészítő intézkedésekhez, erre – a gyors ütemben bekövetkező események miatt – semmiképp sem nyílott mindenütt lehetőség. Ha volt a listakészítésnek április 4-én gettóelőkészítő szándéka, ha nem, tény: ez a belügyminiszteri rendelet szolgált alapul ahhoz, hogy a közel teljes magyarországi zsidóságot, a gettósítás előtt, személy szerint összeírják.
További jegyzékek
Nem érdektelen azonban azt is megjegyeznünk, hogy 1944. március végén a megszálló német hatóságok utasították a frissen felállított Magyar Zsidók Központi Tanácsát, hogy adatokat szolgáltasson a magyarországi hitközségekről. A Zsidó Tanács április 7-i körlevele okként „a magyar zsidóság országos megszervezését” nevezte meg, amit „a hatóságok rendeltek el”. A bekért jelentések neveket nem tartalmaztak, lélekszámot viszont igen.
1944. április 26-án 48 órás határidővel a közellátási miniszter is rendeletet adott ki a zsidóság élelmiszer-ellátásának külön szabályozásával kapcsolatosan annak meghatározására, hogy „hány, az 1941. évi XV. törvénycikk értelmében zsidónak tekintendő személy tartózkodik a község (város) területén”.
Mindezen felül 1944 áprilisa után, de még a deportálások előtt – akár központi utasítás nélkül – további névjegyzékek is készültek.
Készítettek ilyeneket több helyen (Szentes, Pécs, Veszprém) a zsidók gettósítása során, esetenként a gyűjtőtáborokba történt beszállításoknál. Így a szolnoki gyűjtőtáborban (VI. csendőrkerület) kezdetben feltehetően névsorral vették át a beszállítottakat. Készült jegyzék a szombathelyi gettóból a motorgyári gyűjtőtáborba átvitt Vas megyei, illetve részben Sopron megyei zsidókról is. Ez tekinthető elvben „deportálási listának”.
„Szállítmányokról névjegyzéket készíteni nem szabad”
Egyedül az 1944. május 12-én (a VIII., a IX. és a X. csendőrkerületek számára) megtartott munkácsi értekezleten hangzott el követelményként, hogy a deportálandókról „névjegyzéket kell készíteni két példányban. Egy pld. a szállítmánynál marad, egy pld-t Munkácsra a rendőrkapitánysághoz kell elküldeni[e] a berakó állomás parancsnokának.” A szerelvényeken elhelyezett példányok közül (ha voltak egyáltalán ilyenek) – ismereteink szerint – egyetlen ilyen sincs sem az Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeum, sem más lengyel intézmény birtokában, s német levéltárakból sem került ilyen elő.
A június 10-én Szegeden (az V. és a VI. csendőrkerület számára) megtartott eligazításon viszont már egyértelmű volt az utasítás, mely szerint „a szállítmányról névjegyzéket készíteni nem szabad”. Ez azt jelentette, hogy a mai Magyarország területén (annak északkeleti részét leszámítva) eleve nem állítottak össze ilyen „deportálási listákat”.
A csendőrség iratai
A különböző célú és eredetű névjegyzékek természetesen válogatás nélkül osztoztak a közigazgatási és csendőrségi iratok 1945 utáni sorsában. A csendőrök parancsaik értelmében szolgálati helyük elhagyása előtt megsemmisítették az irataikat, vagy ha erre már nem volt idejük, akkor magukkal vitték nyugatra. (Ezért van az, hogy a csendőrségi iratok csak elvétve bukkannak fel a levéltárakban, az egyetlen érdemi kivétel a VI. debreceni csendőrkerületi parancsnokság.) Számos irat pusztult el így, míg másokat a háború befejezésekor osztrák területen a helyi hatóságok őrizetére bíztak és ott mentek veszendőbe. Van arra is példa, hogy fontosnak ítélt darabokat az emigrációba került csendőrtisztek mindvégig maguknál tartottak. Egyedül a csendőrség budapesti, Böszörményi úti központi nyomozó parancsnokságának néhány tízezer nyilvántartó kartonja (a bal- és jobboldali politikai mozgalmak résztvevőiről 1919–45 között) vándorolt kelet felé a szovjet hadsereg vagonjaiban. Ezek ma is Moszkvában találhatók.
Az elöljáróságok iratai
A községi elöljáróságok, jegyzői hivatalok, de olykor még a főszolgabírói hivatalok, a rendőrkapitányságok 1944. évi irattárait a hadi események alig kímélték. Vannak olyan megyék (Fejér, Baranya), ahol napjainkban csak mutatóba található néhány lapnyi irat. Ahol több megmaradt belőlük, az gyakorta még a levéltárba kerülés előtt tovább „fogyott”, hiszen a háborús bűnösök ellen indított eljárásokban a rendőrség ezek között keresett, ha nem is tömegesen, bizonyítékokat. Amit kiemeltek, azt csatolták a nyomozati, illetve bírósági ügyekhez. Előfordult az is, hogy a 10 éves őrzési idővel minősített – „ügyviteli” értéküket vesztett – jelentéseket és mellékleteiket az 1950-es években már a tanácsoknál kiselejtezték, miként az Borsod és Tolna megyékben történt. Nem bukkantak jelentősebb számú listára sem a Karsai Elek irányításával 1959–63 között valamennyi megyei levéltárban folytatott feltárás, a mikrofilm-előkészítés során, sem a Karsai László csoportja által évek óta végzett, minden korábbit meghaladó alaposságú kutatómunka folyamán.
Jelenleg (korántsem teljes) ismereteink szerint néhány város (Kiskunfélegyháza, Hajdúnánás) és járás (Békés: mezőkovácsházi, Csongrád: mindszenti, Jász-Nagykun-Szolnok: jászsági alsó, Somogy: lengyeltóti, Szabolcs-Szatmár-Bereg: nyíregyházi, kisvárdai, Vas: sárvári) rendelkezik ilyen listákkal. Tételes feltárásuk aprólékos történészi kutatómunkával képzelhető el. A mai országhatárokon túlról, Désről és Marosvásárhelyről a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum őriz, magánszemélyek ajándékaként, jegyzékeket. És ismeretes az, hogy a kárpátaljai levéltárakban is vannak, ugyancsak elszórtan, iratok.
Nyitott kérdésnek valójában egyedül az annak idején a Belügyminisztériumba küldött példányok sorsát tekinthetjük. Mint arra utaltunk, ezek határidőre vagy megkésetten, de beérkeztek a minisztériumba. Itt április végén Bosnyák Zoltán, a röviddel később hivatalosan megalakult Zsidókérdést-kutató Magyar Intézet igazgatója, Endre László bizalmasa irányításával kezdték a listákat összesíteni. Ezzel egy időben felszólították a késésben lévő hivatalokat a pótlásra.
Az ismeretlen célú rendszerezés több hónapon át folyt, mígnem az ősz beálltával minden abbamaradt és a nem csekély tömegű (de soha egyetlen jegyzékbe nem összesített) anyag az intézet II. kerületi Bogár utcai és V. kerületi Vörösmarty téri székházainak a helyiségeiben várt a sorsára. A háború az első épületben súlyos károkat okozott, de onnan is és a Vörösmarty térről is jelentős mennyiségű lista került 1945 tavaszán a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) apparátusának a kezébe. De az sincs kizárva, hogy más részük magánkézbe jutott. Erre utal, hogy míg egyes töredékeket, amelyeket 1965-ben vettek nyilvántartásba, a Zsidó Levéltár őriz, más darabok a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet Levéltárának ún. Szekulec-gyűjteményében vannak. Ezeket az iratokat nevezte nyilvánvaló félreértés alapján annak idején a sajtó „deportálási listáknak”, noha nyilvánvalóan nem voltak azok.
1950: „dokumentumbegyűjtő” alosztály
1948 után az Államvédelmi Hatósághoz sok-sok megszüntetett intézmény, feloszlatott egyesület, politikai párt, letartóztatott magánszemély anyagát szállították be. Az ÁVH az 1950-es évek elején önálló „dokumentumbegyűjtő” alosztályt működtetett, amely módszeresen vizsgálta át a minisztériumok, bíróságok, ügyészségek irattárait. Itt válogatták ki a jobboldali mozgalmakra és a munkásmozgalom történetére vonatkozó iratokat, amelyek közül az utóbbiakat a Munkásmozgalom-történeti (később Párttörténeti) Intézet Archívuma kapta meg.
A nem csekély mennyiségű többi dokumentum 1957-től átkerült a Belügyminisztériumba, ahol a figyelem elsősorban az állambiztonsági munka szempontjából felhasználható iratok kiemelésére irányult. Ezeket az iratokat az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály dolgozta fel, rendezte dossziékba. Amennyiben az egykori hírszerző, kémelhárító és belső elhárítási csoportfőnökségek valamilyen akciójukhoz „régi” (pl. a Zsidó Tanács és a német hatóságok kapcsolatát dokumentáló) anyagot akartak felhasználni, itt kérhettek betekintést. (Ezt bizonyítják a betekintési engedélyt kérő megkeresések és az egykori állambiztonsági tisztek szóbeli közlései.)
A nem értékelhető egyéb, főként 1945 előtt keletkezett levéltári anyagot az évek során azután fokozatosan átadták a minisztérium központi irattárának, onnan pedig részben az Országos Levéltárnak. Ezek között voltak egyebek mellett a Nyilaskeresztes Párt, illetőleg a cionista szövetség igen töredékes dokumentumai.
Oktalan bezúzások
Van azonban nyoma annak is, hogy különböző időpontokban, így az 1980-as években, gyakran a formalitások mellőzésével, azaz jegyzőkönyv nélkül, zúztak be régi, de akár 1945 után keletkezett – a háborús bűnösöknek a vészkorszakkal kapcsolatos anyagait tartalmazó – vizsgálati dossziékat is. 1983-ban semmisítették meg a V-9870 dossziét („Romániai deportálásokkal kapcsolatban foganatosított intézkedések”). 1988-ban „zúzták” a V-83989 dossziét („Humler [sic!] megbízottjaként 1944. március 19-én Magyarországra jött SS-főtiszt – azaz Wincklemann – anyaga”), a V-5920 dossziét („Romániában történt tömeges kivégzések 1944-ben a horthysta csendőrség részéről”). 1989-ben „zúztak” a Nemzeti Számonkérő Szék (Bajcsy-Zsilinszky) anyagából (V-145976). 1988, 1989 és 1990-ben kerültek megsemmisítésre a Duna-parti kivégzésekre (V-121805, V-134532, V-123496, V-121461, V-115665), 1989- ben a Siketnémák Intézetében lezajlott vérengzésre (V-118773), a Bergen-Belsenben meggyilkolt deportáltakra (V-019), 1961-ben, illetve 1989-ben a délvidéki vérengzésekre (V-45840, V-33183, V-58973, V-37002) vonatkozó anyagok.
Nyomtalan listák
A „P” és „L” betűkkel jelölt dossziésorozatokból – ezekbe zömében 1945 előtti iratokat soroltak – az 1990-es évek közepére alig egy tucatnyi maradt. A Belügyminisztériumból egyébként már a rendszerváltás előtt hatalmas tömegű népbírósági irat került vissza az illetékes bíróságokhoz, onnan pedig a levéltárakhoz, míg a vizsgálati anyagokat az egykori III/III csoportfőnökség irataival a Történeti Hivatalnak (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) adták át. A részletes átadási–átvételi jegyzékek egyetlen esetben sem tartalmaztak utalást arra, hogy az iratokban sok száz, vagy akár csak több tucatnyi névjegyzék lappangana. Miként nem voltak ilyenek, hiszen nem is lehettek, a 2003. évi III. törvény alapján a polgári titkosszolgálatok irattáraiból 2003 nyarán és 2004 elején az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott sorozatokban sem.
*
Aligha kétséges, hogy a magyarországi vészkorszak során elpusztult áldozatok nevét tartalmazó, 1944 áprilisában készített összeírások ma már csak igen töredékesen lelhetők fel. Ezt a szerteágazó kutatások bizonyítják. Tényként kell elfogadnunk, hogy a háborús események okozta iratpusztulások, majd a későbbi ún. iratbegyűjtések és -selejtezések nem kímélték ezeket a forrásokat sem. Az áldozatok pontos számbavétele csak aprólékos történészi kutatómunkával végezhető el.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 14-17.)
| |
