1867-ben létrejött egyezség az uralkodó, I. Ferenc József és a magyar országgyűlés között, amely véget vetett az 1848/49-es szabadságharcot követően bevezetett önkényuralmi kormányzásnak, és helyreállította az ország alkotmányát. A magyar országgyűlés által törvényben (1867/XII. tc. „A magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról”) szentesített megegyezés a Habsburg Birodalmat két országra (Ausztria és Magyarország) osztotta, és mindkét országban bevezette az alkotmányos, parlamenti kormányzást. A duális államrendszerben – innen ered a magyar történelem 1867-től 1918-ig tartó korszakának elnevezése, a dualizmus – közös ügy maradt a kül-, a katona- és a pénzpolitika, amelyeket közösügyi miniszterek irányítottak. Egyéb kérdésekben a két ország parlamentjei önállóan dönthettek, a közös kereskedelem- és vámpolitikát 10 évente megújított és újratárgyalt szerződés szabályozta. A honvédelem vonatkozásában a közös hadsereg mellett – ez volt az ún. k. u. k. – mindkét ország saját honvédő hadsereget is fenntarthatott (honvédség).

A magyar történelmi köztudat szerint a kiegyezéssel visszanyert nemzeti önrendelkezés teremtett lehetőséget arra, hogy az országnak a reformkorban megkezdett gazdasági és társadalmi modernizálása folytatódhasson. Ugyanakkor igaz az is, hogy ezt a folyamatot az önkényuralom idején bevezetett liberális gazdasági reformrendelkezések is segítették. Vitathatatlan azonban, hogy Magyarországon a kiegyezést követő időszakban teremtették meg a modern liberális polgári állam kereteit, a polgári egyenjogúság intézményeit, vezették be a polgári házasságot, iktatták törvénybe a vallásszabadságot, és ekkor zárult le a zsidóság politikai emancipációjának majd százéves folyamata is.

Történelmi perspektívából nézve a kiegyezés legnagyobb ellentmondása az, hogy a nacionalizmus századában nem kínált megnyugtató megoldást a birodalomban élő többi nemzet és nemzetiség politikai törekvéseire, tulajdonképpen az osztrák-németek és a magyarok szupremáciáját biztosította a többi etnikum felett. A nemzeti és nemzetiségi jogok kiterjesztésére tett törekvések – nem kis részben a magyar politikai vezető réteg ellenállásán – rendre elbuktak, ami az első világháborút követően a birodalom – és benne a Magyar Királyság – területi széteséséhez vezetett.

1929. október végén a New York-i tőzsdén aggasztó jelek mutatkoztak az értékpapír-forgalomban. Október 24-én (a „fekete csütörtökön”) az előző napokban leesett árak miatt az emberek pánikszerű részvényeladásba kezdtek – egy óra alatt annyi részvényt adtak el, mint normálisan fél év alatt. A bankok likvid pénztőkéje kevésnek bizonyult, az emberek nem tudták kézhez kapni az eladásból származó összegeket. Öt nappal később, a „fekete kedden” 16,4 millió részvényt bocsátottak áruba, az árfolyamok meredeken lezuhantak, a felhalmozott vagyonok hirtelen semmivé váltak. A tőzsde összeomlását súlyos gazdasági válság követte. A bankok visszahívták kintlevőségeiket, ez azonnali üzembezárásokat, munkanélküliséget okozott, az életszínvonal csökkenni kezdett. Az amerikai pénzpiac 1930 januárjára kissé magához tért, de az év folyamán lassan újabb bankválság bontakozott ki: egy hónap alatt 325 bank ment tönkre. 1930 vége felé a válság Európára is átterjedt: 1931 májusában összeomlott a bécsi Creditanstalt (és annak kintlevőségei és érdekeltségei révén az osztrák nehézipar), júliusban bankválság robbant ki Németországban, szeptemberben Angliában. Németországban 1931-ben több mint 19 ezer cég zárt be. Franciaország bankrendszere ugyan jól ellenállt a zavarokban, az ipari termelés és a külkereskedelem volumene azonban súlyosan visszaesett. Közép-Európa agrárországait elsősorban az exportbevételek csökkenése rázta meg, ennek nyomán súlyos agrárválság bontakozott ki. Románia exportbevétele 73, Lengyelországé 56%-kal esett vissza. Magyarországon az agrárszféra adósságai 1933-ra elérték a 2,2 milliárd pengőt. Az ipari termelés 1929-hez képest 1932-ben 76, 1933-ban 88%-ra esett vissza. Óriásira, korabeli becslések szerint több százezer fősre duzzadt az amúgy is komoly gondokat okozó mezőgazdasági munkanélküliség, az iparban körülbelül 30%-os volt a munkanélküliek aránya (kb. 250 ezer fő) (Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete, Budapest, Dialóg-Campus, 2004).

Az 1939. május 28–29-én tartott választáson Pintér István számításai szerint a választójogi változások és a visszaélések miatt körülbelül két és fél millió állampolgár vett részt. A Magyar Élet Pártja fölényes győzelmet aratott, a 260 képviselői mandátumból 187-et (72%) szerzett meg. A szélsőjobboldali pártok (Magyar Nyilaskeresztes Párt, Nemzeti Front, Magyar Nemzetiszocialista Párt, Keresztény Nemzeti Szocialista Párt, Népakarat Pártja, fajvédők) összesen 49 mandátumhoz (19%) jutottak. A kormánypárttól balra eső oldal erősen visszaszorult, a Független Kisgazdapárt mindössze 14 parlamenti helyet (5,38%), az MSZDP és a Szabadságpárt 5–5 helyet (1,92–1,92%), az Egyesült Keresztény Párt mindössze 3 helyet (1,15%) szerzett (Pintér István: A kényszerpályára szavazó ország. In Földes György–Hubai László: Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. Budapest, Napvilág kiadó, 1999, 197–203. oldal).

A második világháború utáni Románia történetében két alkalommal került sor pénzreformra: 1947-ben és 1952-ben. Az 1947. augusztusi pénzreformot a háború utáni hatalmas méretű infláció tette szükségessé, ekkorra ugyanis a legnagyobb címletű bankjeggyé az 5 millió lejes vált. A reform következtében 1 új lej 20 000 réginek az értékével vált egyenlővé. A lej stabilizációja elsősorban a parasztságot sújtotta, mivel neki volt a legnagyobb pénztartaléka, a beváltható pénz értékét pedig maximálták. A reformmal sikerült megfékezni az inflációt, és az ország gazdasága is lábadozni kezdett. Az ekkor kibocsátott fizetőeszköz még I. Mihály király nevét viselte magán, 1948-tól viszont fokozatosan „eltüntették” a rá utaló jeleket, és helyette a Román Népköztársaság megnevezés került fel. 1966-tól 1989-ig a Román Szocialista Köztársaság nevét viselték a fizetőeszközök. Az újabb, 1952-es pénzreform már egy központosított, szocialista típusú gazdaság keretei között valósult meg. Célja a pénzfölösleg piacról való kivonása és a lej megerősítése volt.

A Palesztinának egy zsidó és egy arab államra való fölosztását kimondó ENSZ-határozatot (1947) az arab országok semmisnek tekintették. A brit kivonulás és Izrael állam kikiáltása (1948. május 14.) után Egyiptom, Libanon, Szíria, Irak és Transzjordánia csapatai megszállták Palesztina déli és keleti, javarészt arablakta területeit, az egyiptomi csapatok pedig Tel-Avivot fenyegették. Júniustól Izrael minden fronton jelentős katonai sikereket ért el, s 1949. januárra már 50 km mélyen behatolt a Sínai-félszigetre. Az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kezdeményezésére, amelyeknek nem állt érdekében egy erős zsidó állam létrejötte, 1949 februárja és júliusa között fegyverszüneti egyezmények születtek a harcoló felek közt. Önálló palesztin állam nem jött létre. A határokká merevedett demarkációs vonal kettészelte Jeruzsálemet, melynek nyugati része (Jeruzsálem-Újváros) és még 6700 km2 (Nyugat-Galilea, Közép-Palesztina – az ENSZ által a Palesztin Államnak ítélt területek egy része) izraeli fennhatóság alá került. Kelet-Jeruzsálem és a Jordán folyó nyugati partján mintegy 5000 km2 (Ciszjordánia) Jordániához, a 250 km2 nagyságú Gázai övezet pedig Egyiptomhoz került. Az izraeli területekről a háború során mintegy 750 ezer arab menekült át a szomszédos országokba, többségüket menekülttáborokban helyezték el. Jordánia 1950-ben annektálta a Jordántól nyugatra eső Ciszjordániát.

Északi front

A libanoni erők 1948. május 17-én bevonultak Kadesbe, ezután előretörésüket megállították. Az izraeli ellenoffenzíva május 28-án visszavette a várost. A szíriai 1. és 2. gyalogdandár támadása már a kezdetnél elakadt. Június 6-án a libanoniak ismét elfoglalták Kadest, az öt nappal később, az ENSZ közvetítésével létrejött tűzszünet félbeszakította a harcokat, amelyek csak egy hónap múlva újultak ki. Az izraeli 2. és 9. gyalogdandár július 9-én megindított támadása a szír erők ellen egy nap alatt kifulladt, ugyanakkor a szír 2. gyalogdandár visszavetette a vele szemben álló erőket a Jordán nyugati partjára. A partvidéken és az ország belsejében viszont az izraeliek vették át a kezdeményezést. Július 16-án elfoglalták Názáretet is. Július 18. és október 15. között újabb tűzszünet lépett életbe, amelynek lejárta után az izraeli erők az Arab Felszabadítási Hadseregre mért csapással kiszorították a libanoniakat Palesztina területéről. Ezzel az északi fronton a harcok október 31-én gyakorlatilag lezárultak.

Keleti és középső front

A keleti front jobbszárnyán május 15-én támadásba lendülő iraki csapatok a Jordánon elfoglalt hídfőből nem tudtak kitörni. A jordániai Arab Légió 1. gyalogdandárja ugyanakkor több átkelőhelyet is birtokba vett a folyón, így az iraki erőket is ide irányították át. A május 25-én fölújított offenzívát az izraeliek öt nappal később Netanja előtt végleg megállították. Az Arab Légió délen (középső front) harcoló egységei elérték Jeruzsálemet, s a későbbiekben a város jelentős részeit ellenőrzésük alá vonták. Az izraeliek az északi frontról elvont 2. és 3. gyalogdandárral meglepetésszerű támadást intéztek az iraki erők ellen, amelyeket július 3-ig Dzseninig szorítottak vissza. A keleti fronton ezután nem történt lényeges változás. A középső arcvonalon ellenben a jordániai csapatok már 10 km-re megközelítették Tel-Avivot, így a júniusi tűzszünet lejárta után az izraeliek itt július 10-én összpontosított ellentámadást indítottak. Az offenzíva eredményeként másnap izraeli kézre került Lod (Lydda), 12-én Ramla. A támadás július 15-én megkezdett második szakaszát az Arab Légió sikeres ellencsapásai meghiúsították. A július 18-án életbe lépett második tűzszünet lejárta után egyik arcvonalon sem került sor jelentősebb hadieseményekre. December 1-jén a szemben álló felek újabb tűzszünetben állapodtak meg.

Déli front

Délen az egyiptomi 1. dandárcsoport május 15-én elfoglalta Gázát, 21-én Askelont, ám előrenyomulása Tel-Avivtól 30 km-re elakadt. A június 2–3-án végrehajtott izraeli ellenlökések nem jártak különösebb eredménnyel, ám így is elhárult a veszélye az egyiptomi és jordániai csapatok egyesülésének. A délebben harcoló 2. dandárcsoport május 21-én birtokba vette Ber Seva városát, az Arab Légió itt harcoló egységei pedig június közepéig 50–80 km mélyen benyomultak Palesztina területére. Az egyiptomi erők a júniusi tűzszünet lejárta előtt egy nappal újra támadásba lendültek, ám a július 8–12. közötti offenzíva kudarcot vallott. Az október 15-én véget érő második tűzszünet után ekkor az izraeliek léptek támadásba. November 2-ig a Negev-sivatagban harcoló egyiptomi erőket részekre szabdalták, a december 22-én megkezdett újabb offenzívával pedig csaknem az egész Gázai övezetet elfoglalták. December 27-én az izraeli csapatok átlépték az egyiptomi határt, és a következő napokban mintegy 50 km mélyen behatoltak az ország területére. Nagy-Britannia határozott felszólítására 1949. január 4-ig az izraeli erők kiürítették a Sínai-félszigetet, majd a következő napon a Gázai övezetben is beszüntették a harcot. Február 24-én előbb Egyiptom, majd július 20-ig Libanon, Transzjordánia és Szíria is aláírta a fegyverszünetet. Bár Irak ehhez nem csatlakozott, szintén visszavonta csapatait (Magyar Nagylexikon; Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona).

A budapesti diákság 1956. október 23-ára szimpátiatüntetést tervezett a lengyelországi változások és Władysław Gomulka mellett. Az MDP vezetése előbb betiltotta, majd mégis engedélyezte a felvonulást. 23-án délután 3 órakor a tüntetés Sinkovits Imre szavalatával kezdődött, a résztvevők száma gyorsan emelkedett, a kora esti órákra már 200 ezerre rúgott. A tömeg egy része a Városligetnél ledöntötte és földarabolta a Sztálin-szobrot, mások a Parlament, megint mások a Rádió elé vonultak. A Rádiónál az épületben lévő karhatalmisták a tüntetők közé lőttek, mire a tömeg a közeli gyárakból szerzett fegyverekkel hamarosan ostromolni kezdte az épületet. A hajnali órákban – Gerő Ernő kérésére – szovjet páncélosok jelentek meg, a fegyvereket szerző budapestiek pedig felvették ellenük a harcot.

A következő napokban a pesti felkelők számos gyárból, raktárból, sőt laktanyából is fegyverhez jutottak, és kibontakozott a fegyveres küzdelem. Vidéken is több helyen szerveződtek tüntetések, amelyek gyakran véres jelenetekbe torkolltak. Mosonmagyaróvárott sortűz zúdult a tüntetőkre, Győrben és Miskolcon komoly összecsapásokra került sor. Közben Nagy Imre ismét a Politikai Bizottság tagja és miniszterelnök lett, visszakerültek a vezetésbe a Rákosi alatt bebörtönzött politikusok, de Gerő a helyén maradt.

Október 25-én újabb tömegtüntetés kezdődött a Parlament előtt, a szemközti házak tetejéről azonban az ÁVH-s egységek sortűz alá vették őket – közel százan meghaltak, a sebesültek száma ennek többszöröse volt. A véres esemény föltüzelte a felkelőket, akik ostrom alá vették az ÁVH által őrzött létesítményeket. Október 30-án megtámadták és elfoglalták a budapesti pártszékházat, majd a védők közül többeket meglincseltek vagy agyonlőttek – ekkor vesztette életét többek közt Mező Imre is. Nagy Imre október 27-én átalakította kormányát, bekerült Lukács György, Tildy Zoltán és Kovács Béla. A következő napon a vezetők az addig használt „ellenforradalom” kifejezés helyett már a „nemzeti demokratikus mozgalom” megjelölést használták az eseményekre. Nagy Imre rádióbeszédben jelentette be a szovjet csapatok kivonulását és az ÁVH feloszlatását.

Október 30-án megalakult a Nemzetőrség, főparancsnoka Király Béla lett, a szovjet csapatok pedig megkezdték a kivonulást a fővárosból. Az MDP Magyar Szocialista Munkáspártként szerveződött újra, újjáalakultak a régi koalíciós pártok. November 2-án új koalíciós kormány alakult. Közben – mivel a nyugati nagyhatalmak passzívak maradtak, az Egyesült Államok pedig jegyzékben tudatta a szovjet vezetéssel, hogy nem tekinti potenciális szövetségesének a kelet-európai országokat, tehát nem fog beavatkozni egy esetleges fegyveres konfliktusba Magyarország mellett – az SZKP vezetése a felkelés leverését határozta el. Október 31-én a Varsói Szerződés főparancsnoka parancsot kapott a támadás megindítására. Nagy Imre értesült a szovjet csapatmozgásokról, rádióbeszédében bejelentette, hogy Magyarország kilép a VSZ-ből, és semleges országgá alakul. Egyben a nyugati demokratikus hatalmak segítségét kérte – válasz nem érkezett.

November 4-én a szovjet csapatok megkezdték támadásukat (a „Forgószél” nevű hadműveletet) Budapest ellen. (Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka október 31-én kapott parancsot Magyarország megtámadására.) A magyar honvédség nem fejtett ki ellenállást, főparancsnokát, Maléter Pál honvédelmi minisztert eddigre már tőrbe csalták és letartóztatták. A főváros területén a fegyveres felkelők ellenálltak, a harcok november 11-ig elhúzódtak. Vidéken Dorog, Tatabánya, Pécs és Dunapentele környékén folytak harcok, de a szovjet túlerő itt is gyorsan felülkerekedett az ellenállókon. Közben a szovjet vezetés készült a magyar kormány újjáalakítására is. Még a forradalom napjaiban a Szovjetunióba vitték Kádár Jánost és néhány társát, majd november 4-én Munkácson (de a szolnoki rádió hullámhosszán) beolvastatták velük az új „forradalmi munkás-paraszt” kormány nyilatkozatát. Kádár vállalta ugyanis, hogy a levert forradalmat követően átveszi az ország és a párt irányítását, és visszaállítja a forradalmat megelőző hatalmi állapotokat. A szovjet győzelmet óriási mértékű megtorlás követte. Kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pál hadügyminisztert, Gimes Miklós újságírót, a fegyveres csoportok vezetőit és számos más forradalmárt, több százat pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2002, 387–396. oldal).

1973. október 6-án Egyiptom és Szíria a Szuezi-csatornánál és a Golan-fennsíkon összehangolt katonai támadást kezdett Izrael ellen. A kezdeti arab sikerek után az izraeli haderő került fölénybe, és benyomult Egyiptomba, valamint Szíriába, megközelítette a fővárost, Damaszkuszt is. A harcok három hét után véget értek (október 24-én), a megszálló csapatok azonban kölcsönös fenyegetést jelentettek a hadviselő felek számára. 1974 elején a fenyegető olajválság miatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió közvetítést kezdeményezett a csapatok visszavonása érdekében, januárban Izrael és Egyiptom, májusban Izrael és Szíria is aláírta a csapat-szétválasztási egyezményt. A további háborús események megelőzése érdekében az ütközőzónák ENSZ-megszállás alá kerültek.

Az 1980-as évek elejétől számos belső és külső ok siettette a szocialista rendszer összeomlását: a gazdaság teljesítőképességének csökkenése, az ideológia szétporladása, az életszínvonal hitelből finanszírozott fenntartása és az ebből következő eladósodás, az ellenzék és a párton belüli reformmozgolódás kényszerű megtűrése a hitelező Nyugat „jóindulatának” megőrzése érdekében. Ehhez jöttek nemzetközi tényezők: a hidegháború elvesztése, a fegyverkezési hajszába való belerokkanás, a keleti blokkot belülről feszítő szociális és etnikai konfliktusok, a blokk több országa demokratikus ellenzékének összehangolt, egymást segítő tevékenysége, a helsinki elvek emberi jogi „harmadik kosarára” épülő egyeztetett nyugati külpolitika és nem utolsósorban Gorbacsov szovjet pártfőtitkár hatalomra jutása, illetve tárgyalásokra nyitott, megegyezésre irányuló politizálása.

A politikai elemzők általában két programdeklarációt tekintenek a rendszerváltás előzményének: a demokratikus ellenzék által megírt „Társadalmi Szerződés” című programot, valamint a nagyrészt pártellenzéki reformközgazdászok által publikált „Fordulat és reform” című programot. A „Társadalmi Szerződés” mondta ki először, hogy „Kádárnak mennie kell”, ám ez a program annyiban mérsékelt volt, hogy alkotmányos keretek közé kívánta visszaszorítani az egypárturalmat, de még nem tűzte ki céljául az attól való megszabadulást. Ami a rendszerváltás kiindulópontját illeti, azt általában két eseményhez szokták kötni: az 1987. szeptember végén megrendezett első lakitelki találkozóhoz és az MSZMP 1988. májusi pártértekezletéhez. A lakitelki találkozó volt az első nyílt, demonstratív lépés az ellenzéki politikai szervezetek nyilvános megalakítása felé, az 1988. májusi pártértekezleten pedig az apparátus hajtott végre puccsot, amellyel lehetővé tette, hogy az állampárt vezetésébe nyitottabb, változtatásra hajlandó politikusok kerüljenek be.

A pártbeli reformerek munkálkodásának első látványos eredménye volt, hogy 1989 januárjában az Országgyűlés ülése módosította az alkotmányt, és elfogadta az egyesülési jogról szóló törvényt, amely kimondta a pártalapítás jogát. Egymás után alakultak új pártok, szerveződtek újjá régiek, alakultak új, független szakszervezetek és egyéb civil szervezetek. Az egyik ilyen szervezet, a Független Jogász Fórum 1989. március 15-én felhívást fogalmazott meg a magyarországi független szervezetekhez és pártokhoz, melyben javasolta, hogy haladéktalanul kezdjenek egymás közötti tárgyalásokat, és dolgozzanak ki közös álláspontot a demokratikus átalakulás alapvető kérdéseiről. Ennek hatására március 22-én az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán nyolc szervezet (a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége) megalakította az Ellenzéki Kerekasztalt. A Kerekasztalt létrehozó független, ellenzéki szervezetek leszögezték, hogy a népszuverenitás érvényesítésére, Magyarország demokratikus átalakítására törekednek, és politikai működésüket összehangoltan kívánják folytatni.

A válságba került rendszer „vezető ereje”, az MSZMP tárgyalásokra kényszerült az ellenzékkel. Először azonban megpróbálta fölbomlasztani az Ellenzéki Kerekasztal egységét, és hosszas huzakodásba kezdett, amelyben külön-külön akart tárgyalni az Ellenzéki Kerekasztalban részt vevő szervezetekkel. Miután több hónapos kísérlete eredménytelen maradt, 1989. június 10-én az MSZMP KB székházában az Ellenzéki Kerekasztal, az MSZMP és az úgynevezett Harmadik Oldal képviselői aláírták a háromoldalú tárgyalásokról szóló megállapodást. A Harmadik Oldal úgy jött létre, hogy az MSZMP beerőltette a függetlenség köntösébe bújt régi szatellitszervezeteit (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Hazafias Népfront, Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Nők Országos Tanácsa, Münnich Ferenc Társaság és a Szakszervezetek Országos Tanácsa). A megállapodás leszögezte, hogy a hatalom alapja a népfelség; a közakaratnak előzetes megkötöttségek nélküli szabad választáson kell megnyilvánulnia; a demokratikus átmenet csak békés, erőszakmentes módon történhet; egyetlen társadalmi szervezet sem rendelkezhet közvetlenül a fegyveres testületek felett. A megállapodás meghatározta a politikai egyeztető tárgyalás ügyrendjét és munkarendjét, szabályozta a tárgyalások nyilvánosságát. A háromoldalú tárgyalások Nemzeti Kerekasztal néven mentek át a köztudatba.

A Nemzeti Kerekasztal érdemi munkája az 1989. szeptember 18-i plenáris ülésen fejeződött be, ahol Pozsgay Imre bejelentette, hogy az MSZMP elfogadja az EKA javaslatát, amely szerint az alkotmánymódosítás hatálybalépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács lemond, és a köztársasági elnök megválasztásáig az Országgyűlés elnöke látja el az államfői tisztséget. Öt szervezet (MDF, FKGP, KDNP, MNP, BZSBT) kinyilvánította, hogy az alkotmányhoz záradékként csatolva, az átmenet időszakára kivételként elfogadják, hogy a köztársasági elnököt a választópolgárok az országgyűlési választások előtt közvetlen szavazással válasszák meg. Az SZDSZ képviselője azonban úgy nyilatkozott, hogy a tárgyalások során alapvető kérdésekben nem sikerült eredményt elérni, mivel az MSZMP nem kívánja megszüntetni munkahelyi szervezeteit, nem vállalta, hogy elszámol a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról, nem járul hozzá a munkásőrség föloszlatásához, és ragaszkodik ahhoz, hogy még a szabad választások előtt sor kerüljön a köztársasági elnök megválasztására. Ezért a megállapodást nem írják alá, viszont indítványozzák, hogy rendezzenek népszavazást a demokratikus átmenetet alapvetően meghatározó kérdésekről. A FIDESZ csatlakozott az SZDSZ nyilatkozatához.

1989. október 6. és 9. között összeült a Magyar Szocialista Munkáspárt XIV. kongresszusa, amely kimondta, hogy az MSZMP mint állampárt története véget ért, s a jogfolytonosságot fenntartva, bejelentették a Magyar Szocialista Párt megalakulását. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon nyitva maradt kérdések közül a küldöttek elfogadták a munkásőrség föloszlatását, valamint a párt vagyonelszámolási kötelezettségét; a pártok üzemen belüli működésének tilalmát azonban a többség elutasította.

Az Országgyűlés 1989. október 17–20-i ülésén elfogadta „Az Alkotmány módosításáról” szóló 1989. évi XXXI. törvényt, valamint „Az Alkotmánybíróságról” szóló 1989. évi XXXII. törvényt, „A pártok működéséről és gazdálkodásáról” szóló 1989. évi XXXIII. törvényt és „Az országgyűlési képviselők választásáról” rendelkező 1989. évi XXXIV. törvényt. „A köztársasági elnök választásáról” szóló 1989. évi XXXV. törvényben meghatározta a köztársasági elnök megválasztásának szabályait. Az Országgyűlés az 1989. évi XXX. törvényben („A munkásőrség megszüntetéséről”) jogutód nélkül megszüntette a munkásőrséget. A pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló törvény (1989. évi XXXIII. tv.) szabályozta a vagyonnal való elszámolást és a gazdálkodást, továbbá megtiltotta a pártok munkahelyi szerveződését.

1989. október 23-án Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök az Országház erkélyéről a Kossuth téren összegyűlt tömeg előtt kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.

1989. november 26-án megtartották az SZDSZ által kezdeményezett ún. négyigenes népszavazást. A népszavazáson a választópolgárok 58 százaléka vett részt. A munkásőrség föloszlatása, a pártvagyonnal való elszámolás és a munkahelyek depolitizálása kérdésében több mint 95 százalék szavazott igennel, a köztársasági-elnökválasztás ügyében viszont szoros eredmény született, mindössze 6101 szavazattal került többségbe az „igen” válasz.

1989. december 21-én Az Országgyűlés kimondta föloszlását, és Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök 1990. március 25-ére kiírta az országgyűlési választásokat. A választások az 1990. április 8-i második fordulóval zárultak. Az MDF 165, az SZDSZ 94, az FKGP 44, az MSZP 33, a FIDESZ 22, a KDNP 21 képviselői mandátumot szerzett. 1990. május 2-án az új Országgyűlés megtartotta alakuló ülését, május 23-án pedig elfogadta a kormányprogramot, így Antall József miniszterelnök vezetésével megalakult és hivatalba lépett a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt által alkotott koalíciós kormány.

Ezzel megtörtént a rendszerváltás. Annyiban különbözött a forradalmaktól, hogy a résztvevők valamennyien el akarták kerülni az erőszakot. Ez a „tárgyalásos forradalom” azonban tartalmilag radikális volt, mert megváltoztatta a rendszert: diktatúrából demokrácia lett (A rendszerváltás forgatókönyve, CD-ROM, Új Mandátum Kiadó, 2000).

Az 1989 decemberében kitört romániai forradalom az 1948-tól fennálló kommunista diktatúra összeomlásához és a kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu bukásához vezetett. A kormányellenes forrongás Temesvárott kezdődött, majd átterjedt az ország több városára. Miután a hadsereg is csatlakozott a felkelőkhöz, a Ceauşescu-házaspár megkísérelte a menekülést, de elfogták őket, és december 25-én mindkettejüket kivégezték. Ideiglenes kormány alakult Ion Iliescu (egykor Ceauşescu által félreállított kommunista párttisztségviselő) vezetésével. Az 1990 májusában megtartott első szabad választások Ion Iliescut hozták ki nyertesnek, pártja, a Nemzeti Megmentési Front pedig a parlamenti helyek elsöprő többségét foglalhatta el.