Ezek a formák elsősorban a többségi társadalom adottságaitól, modernizációs potenciáljától függtek. Azokban az európai államokban, amelyekben a francia forradalmat követően a rendi világot kiszorította a modern kapitalizmus, és – ennek a folyamatnak egyik állomásaként - végbement a zsidók emancipációja, gyorsan megindult a hagyományos zsidó közösségek felbomlása illetve átalakulása. Ennek a folyamatnak a során – mint arra Karády Viktor elemzései rámutattak (Karády, 2000. 191-242.) – a korábbi gettólét folyamán a zsidó közösségekben felhalmozódott, addig legfeljebb csak a közösségen belül értékes társadalmi és kulturális tőke hirtelen felértékelődött, és ez kivételes mobilitási lehetőségeket nyújtott a zsidók számára az új, teljesítményelvű társadalomban.
A zsidók és nem zsidók között a modernizáció következményeképpen létrejött új kapcsolatrendszert és annak változásait leggyakrabban az asszimiláció kategóriájával szokták leírni. A kategória egyrészt egy sokféle társadalmi dimenzióban zajló folyamatra utal, amelynek következtében megsokszorozódtak a zsidók és nem zsidók közötti társadalmi interakciók, és ennek következményeként nagymértékben csökkent az a társadalmi-kulturális távolság, amely a zsidó közösséget környezetétől elválasztotta. A társadalomtörténészek a statisztikai adatokkal megjeleníthető indikátorok egész sorát dolgozták ki annak mérésére, hogy mily mértékben csökkent a társadalmi távolság a két csoport között (lásd Karády, 2000. 249-286.).
Az asszimiláció fogalma azonban nem pusztán leíró jellegű, hanem a nemzetállamok korának jellegzetes politikai és morális elvárásait is tartalmazza. A 19. század liberális politikusai, akik közül a zsidók egyenjogúsításának legrendíthetetlenebb hívei és szószólói kikerültek, azt várták, hogy ha leomlanak a gettófalak, és a zsidók egyenjogú polgárokként a politikai közösség tagjaivá válnak, nemcsak az emancipáció ellenfelei által kárhoztatott rossz „zsidó tulajdonságok” tűnnek majd el – lásd a zsidóság „megjobbításáról” szóló röpiratok sorát -, hanem - lassan felszívódva a befogadó közösségbe - maga a zsidóság is. Ez a várakozás azonban nem vált valóra. Mint Jacob Katz a zsidó társadalom 19. századi változásainak történésze írja, az emancipáció adta lehetőségekkel élve és az asszimilációs nyomásra reagálva felbomlott ugyan a tradicionális zsidó társadalom és a zsidóság a modern európai világ részévé vált - de anélkül, hogy a zsidók lassanként felolvadtak volna a környező társadalomban. “A zsidók beléptek az új európai társadalomba, de nem olvadtak össze vele. Közösségük inkább egy új és egyedülálló társadalmi entitás lett, és egyszersmind a régi zsidó közösség teljesen átalakult, mégis felismerhető változata. Ez a változat mind belső szerkezetét, mind külső megjelenését tekintve alapvetően különbözött attól, amit a zsidók integrálásának hívei elképzeltek. Ahelyett, hogy új vallási közösség lett volna, amely teljes egészében a környező társadalom része, egyfajta társadalmi alcsoporttá vált...” (Katz 1995, 226-227.).
Katz szerint a modernizáció feloldotta a zsidó közösségeket a környezetüktől elválasztó határok jelentős részét, de néhány csoportképző tényező továbbra is fennmaradt: a zsidók ragaszkodása vallásukhoz, zsidó csoportok koncentrálódása bizonyos foglalkozásokban, az endogámia magas szintje és a nemzeti határokon átnyúló kapcsolatrendszer. Mindez tényleg jellemző a 19. század közepének nyugat-európai zsidóságára. De már a század utolsó harmadában megindultak, majd később felgyorsultak azok a folyamatok, amelyek gyengíteni kezdték ezeknek a tényezőknek a hatását: főként a szekularizáció és a valláselhagyás, valamint a vegyesházasságok számának növekedése.
Az asszimiláció egyik nagy hatású elmélete szerint a 19. század végétől megfigyelhető folyamatoknak feltartóztathatatlanul el kellett volna vezetniük a teljes beolvadásig. Az amerikai szociológus, Milton Gordon szerint (Gordon 1964) az asszimilációnak hét fokozata van. Az elsőt kulturális asszimilációnak, vagy akkulturációnak nevezi. Ebben a periódusban a kisebbség elsajátítja a többség nyelvét, megtanulja kulturáját, magatartási szabályait. Gordon szerint az asszimiláció ebben a fázisban abba is maradhat, ezen az alapon is kialakulhat szabályozott együttélés többség és kisebbség között - mint például jónéhány amerikai nemzeti, vallási vagy faji kisebbség esetében. Ha azonban az asszimilációs folyamat tovább halad, és eléri a második fokozatot, amit Gordon strukturális asszimilációnak nevez, akkor végbemegy a teljes asszimiláció. A strukturális asszimiláció azt jelenti, hogy a többség és kisebbség tagjai között rendszeressé válnak az interakciók, mégpedig az adott társadalom intézményein, civil társadalmi hálózatain belül, az elsődleges csoportok szintjén. Ha az asszimiláció elér erre a szintre, akkor ennek következménye a vegyesházasságok sokasodása lesz, ez pedig elvezet az identifikációs asszimilációhoz, amely az ugyanazon néphez tartozás érzését és vállalását jelenti. Ezután megszűnik a diszkrimináció, eltűnnek az előítéletek, és az asszimiláció utolsó fázisaként véglegesen megszűnik minden értékkonfliktus és hatalmi konfliktus az egykori többség és kisebbség között.
A magyarországi zsidók asszimilációjáról szóló modern társadalomtörténeti munkák szerzői egyetértenek abban, hogy a magyarországi zsidók asszimilációja biztosan eljutott a Gordon-féle skála harmadik, sőt negyedik fokáig, az identifikációs asszimilációig. Ami azonban ezután történt, nem felel meg a Gordon-féle elmélet előrelátásainak. Katz diagnózisa továbbra is érvényben maradt, a társadalmi távolság bizonyítható csökkenése sem vezetett el a teljes beolvadásig. A zsidók, bár alapvető vonásaiban gyökeresen átalakult, de még mindig azonosítható alcsoportot alkottak a társadalomban. Ennek – Karády Viktor szerint (Karády, 2000. 255-257.) – három alapvető oka volt: a másság tudatát őrző történelmi emlékezet folytonossága, bizonyos jellegzetes mentális és kulturális jegyek nem tudatos továbbörökítése a szocializáció során és végül pedig az, hogy az asszimiláció sok esetben a többségi társadalmak legmodernebb kisebbségi szegmenseihez történt.
Mindennek azonban nem kellett volna feltétlenül fenntartani a zsidók és a környezet közötti társadalmi távolságot és a különbségtudatot, ha a hosszú távon zajló, spontán folyamatokat körülvevő politikai-ideológiai környezet nem változott volna meg az évtizedek folyamán. A 19. században a nyugat-európai politikai légkör általában véve kedvező volt a zsidók társadalmi és kulturális beilleszkedése szempontjából. A liberális nemzetállam korszakában az akkulturáció – azaz a többségi nyelv és kultúra elsajátítása -, a politikai nemzettel való azonosulás és a hétköznapi interakciók és kommunikáció akadályait elhárító vallásreform valóban visszafordíthatatlan társadalmi integrációhoz látszott vezetni – az adott, kedvező körülmények között (Karády, 2000. 257.). A Gordon-féle elmélet egyik hallgatólagos előfeltevése szintén az, hogy a politikai-társadalmi körülmények kedvezők: előrelátásai csak stabil és egyértelműen a kisebbségek befogadására nyitott politika-társadalmi atmoszféra esetén lehetnének csak érvényesek. Az asszimilációs folyamat megrekedése a magyar zsidók esetében azzal függ össze, hogy az asszimilációra nyitott, sőt ezt programként is hirdető 19. századi magyar liberalizmus a század elejétől fogva fokozatosan defenzívába kényszerült, majd a végleges politikai vereséget szenvedett. A politikai feltételek változása persze – bár hosszú távon kétségtelenül nagy hatással volt a zsidó társadalom változásaira – nem tartóztatta fel azonnal a már mozgásba lendült társadalmi-kulturális folyamatokat, és nem semmisítette meg azok eredményeit. Az első világháború utáni Magyarországon tovább folytatódott a zsidók kulturális elmagyarosodása, növekedett a vegyesházasságok gyakorisága és – konjunkturális ingadozásokkal – nőtt a valláselhagyók száma (Karády, 1997. 132-150). A zsidó nemzeti ideológia, a cionizmus, ebben a korszakban sem volt képes nagyobb csoportokat maga mögé állítani. A politikai-ideológiai környezet megváltozása azonban megváltoztatta az „asszimilációs teljesítmények” értékelésének mértékrendszerét. Amíg a monarchiabeli antiszemitizmus szemében a fő veszélyt és a fő ellenséget a beilleszkedésnek, az asszimilációnak ellenálló „kaftános zsidó” jelentette, addig az 1918 utáni antiszemita ideológia a magyar (ál)ruhába öltözködött asszimilált ellen fordult, aki ármányosan a saját arcára formálja a nemzeti társadalmat. Ily módon például a megkeresztelkedés jelentése 1918 utáni már nem ugyanaz, ami korábban – ezt később a „zsidótörvények” formálisan is kifejezésre juttatták. Míg a vegyesházasság vállalása korábban az esetek többségében megnövelte a vegyesházasodó zsidó fél nyilvános morális tőkéjét, addig a világháború után a nem zsidó házasfélét csökkentette. Hiába zsugorodott a társadalmi távolság zsidók és nem zsidók között például a magyar kultúrához való viszony még bensőségesebbé válása eredményeképpen, ha az uralkodó ideológia a magyar kultúrának azt a szegmensét, amelyben a közeledés végbement, egészében stigmatizálta. A keretfeltételek megváltozása tehát az asszimiláció fogalmának jelentését elszakította azoktól a folyamatoktól, amelyekhez az a korábbi korszakban kötődött. Az új ideológiák másban látták az asszimilációt, vagy – mint például a fajelmélet – nem is tartották lehetségesnek.
Ez zavart és orientációvesztést váltott ki azok körében, akik úgy érezték, hogy szinte végigjárták az asszimiláció útját. A zavar és orientációvesztés egyik következménye az új helyzetre való speciális reakciókból összeálló magatartásformák – például a származás elrejtésére vagy teljes elleplezésére irányuló „magatartásstratégiák” - kialakulása lett, amelyeknek semmi közük sem volt a csoport eredeti identitásához, de mégis a csoport azonosításának egyik eszközévé váltak (Kovács 1992). A második világháború utáni évtizedekben a zsidóság társadalmi alcsoportként való azonosítása már nem – vagy nem elsősorban - annak alapján történt, hogy a zsidók hogyan beszélték a magyar nyelvet, milyen ünnepeket tartottak, milyen templomba jártak, és milyen nevet viseltek. A Soa után a zsidó és nem zsidó csoport közötti határokat olyan zsidó identitásstratégiák jelölték ki, amelyeket már nem lehet az asszimiláció kategóriájával elemezni. Ezek elemzéséhez sokkal alkalmasabb fogalmi keretet látszik nyújtani Henri Tajfelnek a kisebbségi viselkedésstratégiákról kidolgozott elmélete (Tajfel 1981. 309-343)
Tajfel szerint a kisebbségek csoportöntudattal rendelkező, a környezet által stigmatizált és ezért társadalmi hátrányokkal sújtott csoportok. E csoportok magatartásstratégiái a kisebbségi helyzetből fakadó gazdasági, társadalmi, szimbolikus és pszichológiai hátrányok megszüntetésére vagy ellensúlyozására irányulnak. Ezek a stratégiák vagy a kisebbségi helyzet elutasításából, vagy pedig elfogadásából indulnak ki – attól függően, hogy az adott körülmények között melyik stratégia látszik megvalósíthatóbbnak. Az „elfogadás stratégiájának” nyilvánvaló példája egy zárt közösség kialakítása és határainak szigorú védelme – mint például az ultraortodox és haszid zsidók különböző csoportjainak esetén. Ebben az esetben a csoport tudomásul veszi, hogy a külvilág stigmatizálja, de a stigmatizáló normákat – mint bármit, ami a külvilágból ered – irrelevánsnak és érvénytelennek tekinti, a pszichológiai hátrányokat pedig a rendkívül erős csoportkohézió által működtetett mechanizmusok révén ellensúlyozza. Ugyanígy a kisebbségi stigma következményeinek ellensúlyozását szolgálja más csoportoknál a kisebbségi etnocentrizmus, a nemzeti-kisebbségi illetve a nemzettudat kialakítása vagy erősítése is – ugyancsak ismert példák a modern zsidó történelemből. Az „elfogadás stratégiája” azonban nem zárja ki, hogy a csoporton belül olyan folyamatok induljanak meg, amelyeket az asszimiláció indikátorainak szokás tekinteni. A szatmári haszidok nyelvi elmagyarosodása, vagy a lubavicsi haszid csoportok gyors, instrumentális alkalmazkodása a modern civilizációhoz és kultúrához mégsem asszimiláció, hanem adaptáció, amelynek egyik funkciója éppen a csoport fenntartása a környezettel való interakciós feszültség csökkentése révén.
A kisebbségi státus elutasításának stratégiái ugyancsak különbözők. Ezek egyik alesete valóban az asszimiláció, amelynek végső állomása a teljes feloldódás a többségi csoportban. Bizonyos esetekben ezt sem a befogadó, sem a kibocsátó közösség nem akadályozza, sőt támogatja – példa erre az elmagyarosodott örmények vagy lengyelek története. Lehetséges teljes beolvadás olyan esetben is, amelyben a kisebbségi csoportból való kiválás a befogadók - és esetleg a kisebbség – ellenállásába ütközik. Ezt az esetet Tajfel illegitim asszimilációnak nevezi, mert gyakran disszimulációval – a származás sok fáradsággal járó elrejtésével - jár együtt. Az illegitim asszimiláció individuális esetekben lehet sikeres, de még az új azonosság látványos túlkompenzálása esetén is generációkon át fennmarad a lelepleződés veszélye – gondoljunk csak a szélsőjobboldali magyar miniszterelnök, Imrédy Béla bukásának példájára.
A leggyakoribb azonban az a jelenség, hogy a kisebbség egykori tagjai korlátozás nélkül részt vehetnek választott, új csoportjuk interakcióiban, azonban a csoporttagok szemében bizonyos helyzetekben mégis régi, stigmatizált csoportjuk képviselőiként jelennek meg. Ezt a konfliktust nem lehet további akkulturációval vagy „közeledéssel” feloldani, mert a csoporthatár szimbolikus konstrukció, amelyet a többség hozott létre és tart fenn. Ha a többségnek komoly érdekei fűződnek a szimbolikusan konstruált határ fenntartásához, az asszimilációként leírt társadalmi folyamatok – mégha folytatódnak is – már nem nyitják meg a kisebbségi stigmától való megszabadulás útját – sőt jelentőségük is átalakul, ahogy például az antiszemita törvényhozás megváltoztatta a korábban mérvadó asszimilációs folyamatok és gesztusok jelentőségét.
Ilyen helyzetben a kisebbségi csoport tagjai nehéz identitásstratégiai döntések előtt állnak. A feladat azonban nem annak eldöntése, hogy folytassák-e vagy sem az asszimilációt. Ugyanis az, ami korábban asszimilációnak minősült, esetleg már nem számít annak, vagy érdektelen a stigmatizáló szimbolikus határok kijelölése szempontjából. Ebben a helyzetben a kisebbségi csoport tagjainak azt kell eldönteniük, hogy adott státusuk melyik dimenziója stigmatizáló, és hogy változtatni akarnak-e azon a pozíción, amelyet ebben a dimenzióban betöltenek. Ha a vallásfelekezethez való kötődés stigmatizál, a felekezet elhagyása segíthet megszabadulni a stigmától. Ez akár az asszimiláció folytatásának is tekinthető. De stratégiai döntés lehet a felekezeti hovatartozás demonstratív vállalása és a stigmatizáló értékelés megváltoztatására való törekvés. Ilyen volt a magyar zsidó politikában a recepciós mozgalom, amely a zsidó hitfelekezet egyenjogúsításáért lépett fel, vagy a zsidó kulturális autonómizmus politikája a 19. század végén Kelet-Európában.
A zsidóság egyes alcsoportjainak viselkedésstratégiáját eszerint általában két tényező határozta meg. Az első nyilvánvalóan a külső feltételek változása volt, a másik pedig az előző időszakban követett stratégia révén elért társadalmi pozíció – illetve annak jelentése az új helyzetben. Ebben a században a magyar zsidóság is többször élt át olyan történelmi fordulatokat, amelyek gyökeresen megváltoztatták a korábbi identitásopciók helyi értékét: 1918 után, a Soá idején, a kommunista rendszer évtizedeiben, majd végül a rendszerváltáskor. 1918 után megrendült a korábban uralkodó asszimilációs paradigma, az üldöztetések éveiben és közvetlenül azután drámai kérdésként vetődött fel a magyar nemzethez való viszony, tragikus vétségként az asszimiláció. A sorsközösség élménye az identitás homogenizálódását mozdította elő, és megjelentek olyan identitásopciók, amelyek korábban csak alig vonzották a magyar zsidókat – például a cionizmus. A kommunista hatalomátvétel után ismét változtak a keretfeltételek: a kommunista ideológia a zsidó stigmától való megszabadulásnak egy olyan útját ígérte, amely lehetővé tenni látszott az „elutasítás” korábbi magatartásformáinak folytatását, anélkül, hogy ezeket a „nemzethez való asszimiláció” kompromittálódott fogalmi keretében kellett volna értelmezni (lásd Kovács 1984, 1994). A rendszerváltás előtti és utáni években viszont éppen ezek a magatartásformák váltak kérdésessé, mert egyrészt sokak számára kiderült, hogy nem vezetnek a stigma megszűnéséhez. Ez a tapasztalat a politikai demokrácia viszonyai közt – és különösen az etnikai öntudat világméretű újjászületésének korában - az „elfogadás és átértékelés” – azaz a különféleképpen értelmezett zsidó öntudat újrafelfedezésének – stratégiájára ösztönzött egyes zsidó csoportokat. A nagy történelmi változások tehát új identitásstratégák kialakítására indították az érintetteket, de hogy ki, melyik stratégiai opciót tartotta a legvonzóbbnak, az nyilván attól függött, hogy a korábbiak során milyen identitást építettek fel az érintettek, mennyire és milyen irányban távolodtak a hagyományos zsidóságtól.
Ma Magyarországon a zsidósághoz való viszony skálájának egyik végpontján azok csoportja áll, akik szigorúan ragaszkodnak a vallásos hagyományhoz, akiknek a tradíció határozza meg életvitelét. A skála másik végpontján azok találhatók, akik számára zsidó mivoltuk legfeljebb a családi emlékezet hátsó szobájában raktározott származási tény, amelynek nyilvános jelentősége nincs, személyes fontossága csekély. Az országban élő zsidók többsége a két szélső csoport között helyezkedik el, identitásának tartalma lehet a hagyomány valamilyen szinten való fenntartása, lehet a szekuláris, etnikai-nemzeti azonosságtudat, de ugyanígy a felmenők emlékének ápolása, a zsidó kultúrához való kötődés, vagy egyszerűen a magyarországi társadalomban, a zsidó környezetben való otthonosság és védettség érzése. Míg a tradícióőrző zsidók nyilvánvalóan az elfogadás stratégiáját követik, a skála másik végpontján lévők pedig az elutasításét, addig ebben a középső csoportban mindkét stratégia jelen van, sőt a pozíciók dinamikusak: a zsidóság stigmájától való megszabadulásra és a zsidóságnak a stigmától való megszabadítására irányuló stratégiák egyaránt megfigyelhetők, sokszor váltakozva az egymás utáni nemzedékekben. Vizsgálatunk ezeknek az identitásstratégiáknak a feltérképezésére irányult.
A korábban mondottaknak megfelelően azt feltételeztük, hogy az identitásstratégiákra nagy hatással van a generációs hovatartozás. A vizsgálat során a ma Magyarországon élő zsidók négy generációját választottuk szét. Az 1930 előtt születetteket, akik a Soát már felnőtt fejjel élték át, az 1930 és 1944 között születetteket, akiknek generációformáló, felnőtt történelmi élményei a sztálinista kommunizmus időszakára estek, az 1945 és 1965 között születetteket, azaz a konszolidált kommunista rendszer, a kádárizmus generációját, és végül azokat, akik 1966 után születtek, és legerősebb generációs élményük a kommunista rendszer felbomlásának folyamata és a rendszerváltás lehetett. A most következő elemzés során azt fogjuk vizsgálni, hogy hogyan változott a származási homogenitás, a zsidó vallásfelekezethez való tartozás és a vallási hagyományhoz való viszony generációról generációra, van-e összefüggés e tényezők között, és hogyan befolyásolják ezek a változások egyes zsidó csoportok identitásstratégiáit. Az elemzés eredményei alapján egy komplex identitástipológia létrehozására törekszünk, amelynek segítségével majd képet alkothatunk arról, hogy a mai magyar zsidóság különféle csoportjai az „elfogadás” és az „elutasítás” stratégiáinak mely változatait követik.
I. Származási homogenitás és vallásfelekezeti kötődés
A „ki a zsidó?” kérdésre adott hagyományos és mai válaszok legnagyobb része származási és vallási kritériumok valamilyen kombinációjából indul ki. Azok a meghatározásokat, amelyek más tényezőket hangoztatnak – például amely szerint zsidó az, aki annak vallja magát -, a származási homogenitás csökkenésére és a zsidó hitközségi szervezetekhez tartozás magától értetődő jellegének megszűnésére való reakcióként jöttek létre. Ezért vizsgálatunk során is először a származási és felekezeti háttérről igyekeztünk képet alkotni.
A vizsgálat tárgyköréből fakadóan a megkérdezettek között (2015 fő) majdnem mindenki zsidó származású volt – kivéve 10 személyt, akik zsidó vallásúak, de nem zsidó származásúak voltak. Zsidó vallásúnak azonban már csak a minta 65 százaléka tartja magát, a megkérdezettek 8 százaléka más vallású, míg a többi felekezeten kívüli. A vallásosság nem jelenti azt, hogy a mai zsidóság kétharmada a zsidó hitközség tagja: a megkérdezetteknek csak 26 százaléka nyilatkozott emígy. Kutatásunk szempontjából a hitfelekezeti kötődést a zsidó valláshoz való tartozásra vonatkozó kérdés - és nem a hitközségi tagságra alapján - állapítottuk meg.
Interjúalanyaink hat felmenőjéről (két szülő és négy nagyszülő) tettünk fel kérdéseket arról, hogy zsidó származásúak és zsidó vallásúak voltak-e. Angelusz Róbert és Tardos Róbert a zsidó társadalom hálózatának – e kötetben olvasható – elemzése során a négy nagyszülőre vonatkozó mutatók alapján létrehozta a vallási-származási homogenitás indexét (lásd … old.). A „homogén” csoportba sorolták azokat a válaszadókat, akiknek mind a négy nagyszülője akár származási, akár vallási szempontból zsidónak minősült a megkérdezettek szerint. A “részben homogén” csoport tagjainak egyik nagyszülője nem volt zsidó (egyik szempontból sem). Végül a “vegyes származásúak” közé kerültek azok, akiknek legfeljebb két nagyszülőjük minősült zsidónak. Az így kialakított index alapján az alábbi táblázat a teljes minta és az egyes korcsoportok adatait mutatja be négy generációs bontásban (a hét korosztályos bontást lásd Angelusz-Tardos, …. Old).
1.tábla
Vallási-származási homogenitás a teljes mintában és korcsoportok szerint
(százalékban)
| Teljes minta |
| 18-34
év | 35-54
év | 55-69
év | 70 év fölött |
Homogén | 72 |
| 39 | 69 | 85 | 89 |
Részben homogén | 6 |
| 12 | 8 | 3 | 2 |
Vegyes származás | 22 |
| 49 | 23 | 12 | 9 |
Összesen | 100 |
| 100 | 100 | 100 | 100 |
Mint Angelusz és Tardos rámutat - és mint azt az 1. tábla mutatja -, a népesség közel háromnegyede tartozik a „homogén” csoporthoz. A generációs különbségek azonban nagyok. Az idősebb korosztályokban sokkal nagyobb a homogén csoporthoz tartozók aránya, mint, a fiatalabb – főleg 50 évnél fiatalabb – korosztályokban. Úgy látszik, a nagy törés az 1955 után született generációban következett be: a háború utáni első évtizedben születettek között még csak kevéssel csökken a homogén származásúak aránya az idősebb generációhoz képest, de az 1955 után születettek között már jelentősen alacsonyabb, mint korábban. A 35 évnél fiatalabbak korcsoportjában lényegében azonos a teljesen vagy részben homogén és a vegyes származásúak aránya. Ez azt mutatja, hogy ez a tendencia a legfiatalabb korcsoport felé haladva már nem erősödött.
Az 1955 után megfigyelhető nagy változást a vegyesházasságok arányának alakulása magyarázza. Mint - az Angelusz és Tardos által létrehozott és részletesen is elemzett (Angelusz, Tardos, …. Old.) - 2. tábla mutatja, a vegyesházasságok aránya az 56 és 75 év közötti korosztályban – tehát azok között, akik közül a ma 36-45 évesek szüleinek nagy többsége kikerül – kb. 20 százalékkal magasabb, mint a korábbi generációban.
2.tábla
Házasodási homogámia a szülői generációban, a házasok közt,
a homogámia nemek és korcsoportok szerinti alakulása
(százalékban)
| Szülői
család |
| Háza-
sok |
| Férfi | Nő |
| 18-25
év | 26-35
év | 36-45
év | 46-55
év | 56-65
év | 66-75
év | 75 év
fölött |
Homogám | 79 |
| 51 | | 44 | 58 |
| 48 | 37 | 44 | 48 | 44 | 51 | 70 |
Nem homogám | 21 |
| 49 |
| 56 | 42 |
| 52 | 63 | 56 | 52 | 56 | 49 | 30 |
Összesen | 100 |
| 100 |
| 100 | 100 |
| 100 | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
Az eddig bemutatott adatok is jelzik, hogy származási háttér és felekezeti hovatartozás tekintetében jelentős generációs különbségek vannak a vizsgált népességben. De az is jól látható, hogy, hogy az egész népességre vonatkozó átlagadatok mögött finomabb struktúrák rejlenek. Nyilvánvaló, hogy az idősebb generációk pozíciói jelentős mértékben befolyásolják a következő generáció mutatóit. Ha az egyik generáció elindult az asszimilációs pályán, akkor feltételezhető, hogy a következő legalábbis folytatta ezt az utat - esetleg még nagyobb sebességgel. Tehát feltételezhetjük, hogy azokban a családokban, amelyek a szülői generációban is előfordultak vegyesházasságok vagy kitérések, a megkérdezettek körében is nagyobb a vegyes házasodás vagy a felekezet elhagyásának esélye. Ezeknek a finomabb struktúráknak a feltárására olyan generációs mutatókat használtunk, amelyekbe összevontuk a megkérdezettek nagyszüleinek és szüleinek származására és a felekezeti hovatartozására vonatkozó adatokat, és megpróbáltuk rekonstruálni a jellegzetes családi hátteret.
A 3. tábla a megkérdezettek szüleinek megoszlását mutatja a származás és vallás szempontjából. A homogén csoportba kerültek azok, akinek mindkét szülője zsidó származású és zsidó vallású is volt. A szekuláris csoport azokból áll, akiknek mindkét szülője zsidó származású, de legalább egyikük felekezetnélküli. A „kitért” csoportban legalább egy szülő más vallásra tért át, „vegyes” csoportban legalább egy szülő nem zsidó származású, és végül a „beolvadók” csoportjában az egyik szülő nem zsidó származású, a másik pedig kitért vagy felekezetnélküli.
3. tábla
A szülők származási-vallási háttere
(százalék)
| Teljes népesség | 18-34 év | 35-54 év | 55-69 év | 70 fölött |
Zsidó homogén | 70 | 34 | 63 | 85 | 90 |
Szekuláris | 7 | 12 | 9 | 4 | 2 |
Kitért | 3 | 5 | 6 | 2 | 1 |
Vegyes | 13 | 27 | 14 | 8 | 7 |
Beolvadó | 7 | 22 | 8 | 1 | 0 |
| 100 % | 100 % | 100 % | 100 % | 100 % |
A tábla alapján jól kirajzolódik az asszimilációs lejtő: a legfiatalabb korosztályban a homogén családi háttérrel bírók aránya már alig haladja meg a népesség egyharmadát. A nagyszülők adataiból az is kiderül, hogy azokban a családokban, amelyekben már a nagyszülői generációban megkezdődött a beolvadás, ez a folyamat a szülőgenerációban felgyorsult. A szekularizált nagyszülők gyermekeinek 16 százaléka már „kitért”, 11 százaléka „vegyes” és 4 százaléka „beolvadó” családban élt, a „vegyes” családban élő nagyszülők gyermekeinek 71 százaléka is nem zsidóval kötött házasságot, és 19 százalékuk a „beolvadók” csoportjába került. Ebbe a kategóriába sorolható a „kitért – nem-zsidó” nagyszülők gyermekeinek több mint háromnegyede is.
Ennek a generációs struktúrának bemutatására egy kétgenerációs modellt hoztunk létre (4. tábla). Stabil zsidó hátterűnek tekintettük azokat a családokat, amelyekben mind a nagyszülők, mind a szülők a homogén zsidó csoportba tartoztak. Ebbe a kategóriába a népesség 69 százaléka került. Szekularizálódónak neveztük el azokat a családokat, amelyekben a szülők között előfordult a felekezet elhagyás és kitérés, és stabil szekulárisnak tekintettük azokat, amelyekben a nagyszülők és szülők között is megfigyelhető a zsidó felekezettől való eltávolodás. A stabil vegyes kategóriába soroltuk azokat az eseteket, amelyekben mind a nagyszülői, mind a szülői generációban volt vegyesházasság, a beolvadtak közé pedig azokat, amelyekben a nagyszülők között is volt már vegyesházasodó és kitért, a szülők egyike pedig jellemzően nem-zsidó, a másik pedig kitért zsidó. Gyors beolvadóknak azokat tekintettük, akiknek családjában a homogén nagyszülői háttérhez képest mindkét szülőre a felekezet elhagyása jellemző, illetve a szülők között megjelenik a vegyesházasság. Végezetül pedig visszatérőknek azokat a családokat neveztük el, amelyekben a szülők zsidó vallásúak voltak, míg a nagyszülők között volt olyan, aki már elhagyta a zsidó vallásfelekezetet.
4. tábla
A kétgenerációs modell
(nagyszülők – szülők)
| Teljes népesség | 18-34 év | 35-54 év | 55-69 év | 70 fölött |
Stabil zsidó | 69 | 30 | 63 | 84 | 91 |
Szekularizálódó | 4 | 5 | 6 | 3 | 1 |
Stabil szekuláris | 5 | 11 | 8 | 2 | 1 |
Stabil vegyes | 10 | 22 | 11 | 7 | 5 |
Gyors beolvadó | 4 | 9 | 4 | 1 | 1 |
Beolvadt | 5 | 16 | 5 | 1 | 0 |
Visszatérő | 3 | 7 | 3 | 2 | 1 |
| 100 % | 100 % | 100 % | 100 % | 100 % |
A 4. táblából is tisztán kirajzolódnak a generációs különbségek. A kétgenerációs modell alapján jól látszik, hogy a mai zsidó népesség több mint kétharmada rendelkezik homogén zsidó családi háttérrel, de a fiatal generációhoz tartozóknak már csak kevesebb, mint egyharmada mondhatja ezt el magáról. A gyors és a teljes beolvadás útjára lépett elődgenerációk is erre a korosztályra a legjellemzőbbek. A „stabil vegyes” csoportban mindkét ágon legalább egy nagyszülő nem volt zsidó, így ennek az a csoportnak a nagy része - a „beolvadt” csoporttal együtt – valószínűleg fel fog szívódni a nem-zsidó társadalomban. Ugyanakkor a fiatal korosztály szüleinek körében figyelhető meg a legnagyobb arányban a „visszatérés” azaz a zsidó felekezethez tartozás vállalása.
2. A vallási-kulturális hagyományhoz való viszony
A származás és a felekezeti hovatartozás alapján tehát elkülöníthetők a zsidóságba stabilan beágyazott, a zsidósághoz kötődő, de már szekularizálódott és a zsidóságtól való véglegesen elszakadás útjára lépett csoportok. A származási és felekezeti besorolás alapján kialakított csoportokban nyilván jellegzetesen eltérő a zsidó vallási-kulturális hagyományhoz való viszony. De a nyilvánvaló összefüggés ellenére ez mégis más dimenziója a csoporthoz tartozás vállalásának vagy elutasításának, mint a tisztán formális-intézményes jegyek alapján történő besorolás. A homogén hátterű családokban is eltérő lehet a tradíció vállalásának és követésének foka, és a vegyes hátterű családokban is jelen lehet a vallási-kulturális hagyomány. Ezért a következő lépésben a tradícióhoz való viszonyt vizsgáltuk meg generációs bontásban.
A kérdőívben a zsidó vallási és kulturális hagyományba gyökerező tíz szokásról kérdeztük meg, hogy jelen voltak-e a megkérdezett szülői és jelenlegi családjában. A válaszok a következőképpen oszlottak meg.
5. tábla
Vallási-kulturális hagyományok a gyerekkori és a jelenlegi saját családban
a teljes mintában és az egyes életkori csoportokban .
(százalékban)
| Teljes minta |
| 18-25
év | 26-35
év | 36-45
év | 46-55
év | 56-65
év | 66-75
év | 75 év
fölött |
Gyerek-
kori
család | Jelenlegi
család |
| Gy.
J.
cs.
cs. | Gy.
J.
cs.
cs. | Gy.
J.
cs.
cs. | Gy.
J.
cs. cs.. | Gy.
J.
cs.
cs. | Gy.
J.
cs.
Cs. | Gy.
J.
cs.
cs. |
A szombat megtartása | 30 | 14 |
| 8
11
| 6
18 | 11
14 | 20
14 | 38
10 | 49
14 | 58
19 |
Böjt Yom Kippur idején | 52 | 34 |
| 33
44 | 14
34 | 23
33 | 41
38 | 60
26 | 80
27 | 84
40 |
A széder megtartása | 41 | 29 |
| 24
37 | 13
35 | 20
34 | 33
35 | 46
24 | 61
21 | 49
24 |
Kóser koszt | 20 | 8 |
| 5
13 | 6
14 | 10
9 | 13
8 | 19
5 | 32
3 | 42
10 |
Sólet főzése | 59 | 38 |
| 44
50 | 40
31 | 50
38 | 57
43 | 64
38 | 73
34 | 77
35 |
Mezüze | 37 | 21 |
| 25
31 | 13
26 | 17
25 | 24
26 | 37
11 | 59
13 | 66
22 |
Fiúknál a barmicvah megtartása | 36 | 15 |
| 20
25 | 10
12 | 16
17 | 21
16 | 37
11 | 59
13 | 69
16 |
Zsidó temetkezés (zsidó temető) | 64 | 44 |
| 58
51 | 46
41 | 58
44 | 59
50 | 68
34 | 79
40 | 80
45 |
A fiúgyermekek körülmetélése | 41 | 17 |
| 21
23 | 13
18 | 19 17 | 29
12 | 47
13 | 65
15 | 72
22 |
A hanuka megtartása | 43 | 32 |
| 27
39 | 13
41 | 22
38 | 33
36 | 47
26 | 67
23 | 69
28 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
átlag
(darabszám) | 4.27
|
2.48 |
| 2.56
3.19
| 1.78
2.61 | 2.25
2.62 | 3.30
2.71 | 4.56
1.94 | 6.15
2.01 | 6.73
2.54 |
A gyerekkori (szülői) és a jelenlegi családi minták egybevetése azt mutatja, hogy az elmúlt fél évszázad során a zsidó vallási-kulturális hagyomány nagy mértékben visszaszorult Magyarországon. A szülők és a gyermekek generációjának korcsoportonkénti összehasonlítása árnyaltabb kép kialakítását is lehetővé teszi. Ezek szerint a szekularizációs folyamatok a legerőteljesebben a mai idősebb korosztályokban mentek végbe, ahol különösen éles a szakadék a gyerekkori és a jelenlegi család gyakorlata között. Míg a 66 évnél idősebbek gyermekkori családjában a tíz hagyomány közül átlagban több mint hatot még követtek, jelenlegi családjukban ez a szám háromnál kevesebb. A mai középkorosztályokban – kb. 40 évestől 65 éves korig – már a gyerekkori családokban is kevés zsidó hagyomány volt jelen. Ehhez képest a saját családban már mérsékelt a változás, bár a hagyománytartás még ekkor is csökken. A legfiatalabb korosztályokban viszont jól látszanak a tradíciókhoz való visszatérés bizonyos jelei: a vallási-kulturális hagyomány legtöbb eleme mind a gyerekkori családhoz, mind az idősebb korcsoportok gyakorlatához képest magasabb arányban fordul elő.
A következő lépésben a fenti kérdéssorozat kilenc elemének felhasználásával (a sólet főzésére vonatkozó kérdést kihagytuk) egy kétgenerációs modellt hoztunk létre. A válaszok szerint a szülői családok 26 százalékában és jelenlegi családok 45 százalékában a kérdezett kilenc hagyomány egyike sem volt jelen. A másik póluson a szülői családok 17 százalékában, a jelenlegi családoknak pedig 4 százalékában a vallási-kulturális hagyomány nyolc vagy kilenc elemét tartották elevenen – azaz ezek a családok szigorú hagyománytartóknak tekinthetők. A két pólus közötti mezőben helyezkednek el azok a családok, amelyeket csak nagyon vékony szálak kötnek még a tradícióhoz: többségükben a zsidó temetkezés és esetleg egy éves ünnep hagyománya van jelen (1-2 elem), és azok, akik nem követik ugyan a hagyománynak a hétköznapi életvitelt szisztematikusan szabályzó részét (szombattartás, kóser háztartás), de a zsidósághoz való tartozás szimbolikus kifejezése juttatására alkalmas hagyományelemek (nagyobb ünnepek megtartása, mezüze) jelen vannak életükben.
A két generációra vonatkozó adatok összevonásával alakítottuk ki a 6. táblában bemutatott csoportokat. A teljes minta 18 százaléka került abba a csoportba, amelyben sem a szülői, sem a jelenlegi családban a hagyomány egyetlen eleme sem volt jelen. A megkérdezettek 11 százaléka esetében volt tradíciókövető mindkét vizsgált generáció (minimum 5 hagyományelem volt jelen). A tradíciót feladó csoportban (28 százalék) a szülők még hagyománykövetők voltak, de a megkérdezettek már legfeljebb két hagyományelem jelenlétéről számoltak be. A tradíciótól távolodók, szekularizálódók közé (15 százalék) a hagyományőrző szülők és a nagyobb ünnepeket megtartó leszármazottak csoportja került, a szimbolikus tradícióőrzők csoportjában (15 százalék) már mindkét generációra csak a hagyomány szimbolikus kifejezésre juttatása volt jellemző. A visszatérők csoportjában (13 százalék) a szülői családhoz képest a jelenlegi családban erőteljesebben van jelen a zsidó hagyomány.
6. tábla
A szülők és a megkérdezettek viszonya a hagyományhoz: kétgenerációs modell
(százalék)
| Teljes minta | 18-34 év | 35-54 év | 55-69 év | 70-
év |
Nincs tradíció | 18 | 27 | 24 | 16 | 6 |
Tradíció feladók | 28 | 17 | 18 | 35 | 41 |
Távolodók | 15 | 3 | 9 | 20 | 27 |
Szimbolikus tradícióőrzők | 15 | 23 | 19 | 14 | 6 |
Visszatérők | 13 | 20 | 21 | 7 | 4 |
Tradícióőrzők | 11 | 10 | 9 | 8 | 16 |
összesen | 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
A generációs adatokból plasztikusan kirajzolódik a kép: a tradíciótól való eltávolodás illetve a hagyomány teljes feladása az 55 éve feletti generációkban ment végbe a legerőteljesebben. Ennek megfelelően a legidősebb generációhoz képest jelentősen csökkent azoknak a családoknak az aránya, amelyekben mindkét vizsgált generációban eleven volt a vallásos hagyomány. De a számok azt is mutatják, hogy a háború után születettek között egy más irányú tendencia is megindult. Egyrészt növekedett a „szimbolikus tradícióőrzők” száma, azaz azoké, akik nem mentek tovább a távolodás útján, hanem a zsidósággal való azonosulás egyik kifejezőeszközeként megőrizték a hagyomány követésének azt a szintjét, amelyet szüleitől örököltek. Másrészt ebben a két generációban a legmagasabb a hagyományhoz visszatérők csoportja.
Ha ugyanezeket a tendenciákat részletesebb korcsoportos bontásban vizsgáljuk, akkor az derül ki, hogy a tradíciótól való eltávolodás illetve a hagyomány teljes feladása a 65 és 75 év közöttiek csoportjában volt a leggyakoribb (27 és 43 %), tehát a Soá 1924 és 1933 között született fiatal túlélői között. Ez az a korosztály, amely – az üldöztetések után is Magyarországon maradva – egyrészt a zsidóságból való kilépés új és radikális módjaival kísérletezett (lásd Kovács, 1988), másrészt pedig a leginkább kiszolgáltatott volt a kommunista rendszer vallásellenes politikájának. A hagyomány teljes hiánya leginkább ennek a generációnak a gyermekeit – az 1954 és 1974 között születetteket – jellemzi (31%). De ugyanez a korosztály az – a kommunista rendszer bukását 15-35 éves fejjel megélők -, amely a legnagyobb arányban jelenik meg a hagyományhoz visszatérők között (24%). Ezt a tendenciát jól mutatja, hogy a fiatalabb korosztályokban sokkal magasabb a tradíciót őrzők illetve újra felfedezők aránya, mint az idősebbek között, sőt, ha a zsidósághoz való tartozás szimbolikus kifejezési formáihoz ragaszkodókat is számításba vesszük, akkor a 18 és 54 év közöttiek korosztályának többségéről elmondható, hogy tudatosan kötődnek a zsidó hagyományhoz – szemben az idősebbek kevesebb, mint egyharmadával.
Ez az adat érdekes fénybe állítja a származás és hagyománykövetés viszonyát. Mint láttuk a homogén zsidó családokból származók a minta közel háromnegyedét (72%) teszik ki, de ez az arány a fiatal korosztályokban jelentősen alacsonyabb, mint az idősebbekben. Másfelől viszont azt láttuk, hogy a hagyomány tudatos fenntartása a fiatalabb korosztályokban a gyakoribb. Az 5. tábla azt mutatja, hogy a tendencia a 45 évnél fiatalabb csoportokban fordult meg: ezekben a mai családban előforduló hagyományelemek száma nagyobb, mint a szülői családban, míg az idősebbek között ez fordítva volt. A 9. tábla azt mutatja, hogyan oszlanak meg a homogén, illetve nem homogén zsidó családi héttérrel rendelkező családok a hagyományhoz való ragaszkodás illetve eltávolodás mintái szerint.
7. tábla
Származási homogenitás és a hagyományhoz való viszony: háromgenerációs modell
(százalék)
| Teljes minta | 18-34 év | 35-54 év | 55-69 év | 70-
év |
Homogén tradicionális | 18 25 | 15 38 | 21 30 | 13 25 | 19 21 |
Homogén szekuláris | 24 33 | 12 31 | 23 33 | 30 35 | 30 34 |
Homogén tradíciónélküli | 30 42 | 12 31 | 25 36 | 42 50 | 40 45 |
| 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
Nem-homogén tradicionális | 7 25 | 15 25 | 9 29 | 2 13 | 1 10 |
Nem-homogén szekuláris | 6 21 | 14 23 | 6 19 | 4 27 | 3 27 |
Nem-homogén tradíciónélküli | 15 54 | 32 53 | 16 52 | 9 60 | 7 63 |
| 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
| 100 | 100 | 100 | 100 | 100 |
A homogén családi háttér nyilvánvalóan lassította a hagyományfeladás folyamatát: a nem homogén családok több mint felét (54%) jellemzi a tradíció teljes hiánya, míg ugyanez az arány a homogén családok esetében csak valamivel több, mint 40 százalék. Mivel a tradíciótartók aránya mindkét csoportban 25 százalék, ez a különbség a szimbolikus hagyománykövetők (a „szekuláris” csoport) arányának jelentős eltérése miatt alakult ki: ezek a homogén családból származók egyharmadát, a nem homogén családból származóknak viszont csak kevesebb, mint az egynegyedét alkotják.
A generációs adatok itt is azt mutatják, hogy a homogén családokban a hagyománytól való eltávolodás az 55 évnél idősebb korosztályokban volt a leggyorsabb. A 35-54 év közötti generációban ugyanakkora a tradíciókövetők aránya a heterogén és a homogén családok csoportján belül. Ennek egyik oka az lehet, hogy a homogén családi háttér megszűnése nem távolította el az érintetteket ugyanilyen sebességgel a hagyománytól. A másik ok nyilvánvalóan a hagyományhoz való visszatérés. A nem homogén családokból származó fiatalok (18-34 évesek) körében nem nőtt a hagyománytól való távolság, a homogén családi háttérrel rendelkezők között pedig jól kivehető a hagyományhoz való visszatérés. Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a származási háttér befolyása a hagyományhoz való viszonyra a fiatalabb generációkban kevésbé erős, mint az idősebbek körében, de a legfiatalabbak között a homogén családi háttér előmozdítja a hagyomány újra felfedezését.
A kétgenerációs modell alapján kirajzolódó hat csoport (lásd 6. tábla) mindegyike sajátos képet mutat - különösen, ha figyelembe vesszük a generációs különbségeket. Az egyes csoportok – és ezeken belül az egyes generációk - képe alapján jól leírhatók azok a háttér folyamatok, amelyek a megfigyelt tagoltságot kialakították.
Az első csoportot (18 %)– mint láttuk - a tradíció teljes hiánya jellemzi mind a szülők, mind pedig az megkérdezettek körében. Ennek a csoportnak közel kétharmada a fiatalabb, egyharmada az idősebb generációkhoz tartozik. Ennek a csoportnak a leginkább szembetűnő jellegzetessége a megkérdezettek elődgenerációinak körében végbement gyors iskolai mobilitás – elsősorban a fiatalabb csoportban. Ebben a korosztályban a szülők nagy része már egyetemet végzett, a mobilitási ugrás a nagyszülői és szülői generáció között ment végbe. A megkérdezettekre túlnyomó része szintén diplomás. A foglalkozási megoszlást tekintve az egész csoport arculatára a beosztott értelmiségi foglalkozások a jellemző, az idősebbekre a vezető beosztások, illetve a beosztott tisztviselői státusok, de a fiatalabbakra már az önállóság és a vállalkozás. Az idősebbeknek 38 százaléka volt MSZMP-tag, a fiatalabbaknak már csak kilenc. A zsidó identitástól való fokozatos távolodás jól megjelenik a csoportra és a korosztályi alcsoportokra jellemző identitásválasztásokban. A „magyar-zsidó” kontinuumon a csoport tagjaira a „magyar” és az „inkább magyar” identitások választása a jellemző, az „erős – tradicionális – mérsékelt – sérelmi – asszimiláns” identitás változatokból pedig a fiatalokra mindenekelőtt az „asszimiláns”. Az idősebbek között viszont – kis súllyal - a „sérelmi”, sőt a „mérsékelt” identitás variáns is megjelenik. Az egész csoport – de különösen a fiatalabbak – társadalmi kapcsolatrendszere heterogén, nyitott: sem lakóhelyükön, sem személyes kapcsolataikban nem jellemző zsidók gyakori jelenléte.
Mint az adatokból látható, ennek a csoportnak az arculatát annak a háború után született generációnak a tagjai határozzák meg, akiknek szülei – az apák – az üldöztetéseket követő évtizedekben hozták be azokat a mobilitási hátrányokat, amelyeket a harmincas-negyvenes években kellett elszenvedniük. A kommunista rendszer első évtizedeiben lezajlott kompenzációs mobilitás – az egyetemi végzettség megszerzése, a foglalkozási hierarchiában való előre haladás, vagy egyenesen a politikai szervezetekben való karrier – azonban csak a zsidó önazonosságtól való gyors eltávolodás árán valósulhatott meg. Ennek a mobilitási pályának a gyors bejárását könnyítette meg a pártideológiával mint újfajta asszimilációs ideológiával való azonosulás (lásd erről Karády, 1984, 110-121.; Kovács, 1984. 10-15.). Korábbi vizsgálataink azt jelezték, hogy ebben a generációban volt a leggyakoribb az asszimiláció legszélsőségesebb, disszimulációba - azaz a zsidóság tagadásába átmenő - formája. Az 1980-as évek első felében végzett kutatásunk során azt találtuk, hogy háború után született interjúalanyaink egynegyede nem családtagjaitól tudta meg, hogy zsidó, egyötödüket pedig viszonylag érett fejjel világosították fel szülei származásuk titkáról. Ebben a csoportban egyértelműen a kommunista „kádergeneráció” gyermekei voltak többségben (lásd Erős, 1992. 89-93.; Kovács, 1992. 101-104.; Erős, Kovács, Lévai 1985.). Nos, ez a jelenség a most vizsgált csoportra is jellemző: a hagyománytól már az apagenerációban elszakadt csoport tagjai közül szignifikánsan kevesen (43 %) tudták meg „természetes” körülmények között, hogy zsidók, és szignifikánsan sokan (12 %) pedig csak felnőtt korukban. Ebben a csoportban az egész népesség átlagánál szignifikánsan többen vannak azok, akik a zsidósághoz való viszonyt firtató kérdésekre jellegzetesen az azonosulás elutasítását jelző válaszokat adtak: zsidó mivoltuknak semmilyen, vagy csak csekély jelentőséget tulajdonítanak, azt tartanák kívánatosnak, hogy a zsidók lehetőleg teljesen beolvadjanak a környező társadalomba, Izraellel kapcsolatban semmilyen vagy negatív érzelmeket táplálnak. Ebben a csoportban voltak a legkevesebben azok, akik szívesebben élnének olyan településeken vagy negyedekben, ahol több a zsidó, akiknek baráti köre nagyobbrészt zsidókból áll, és akik úgy gondolják, hogy a zsidók jobban összetartanak, mint mások.
Mindent összevetve valószínűsíthető, hogy ennek a csoportnak egy jelentős része az „elutasítás” identitásstratégiáját követi, és a zsidóságból való végleges kilépés, a környező társadalomban való teljes felszívódás útján halad.
Az általunk azonosított második csoportban (28 %) sincs már jelen a zsidó hagyomány, a tradíció feladása azonban itt az utolsó két generáció – a megkérdezett és szüleinek generációja -idején ment végbe. Ennek a csoportnak a kétharmada tartozik az idősebb, egyharmada a fiatalabb korosztályhoz. A mobilitás ebben a csoportban is gyors volt, de később ment végbe, mint az előzőben. A fiatalabb megkérdezettek csoportjára itt nem jellemző, hogy már az apai generáció is egyetemet végzett. A felfelé irányuló mobilitás az apák között kezdődött és a megkérdezettek között is tart. Az idősebbek között jellemző módon az apai és a nagyapai generációra egyaránt az alacsonyabb iskolázottság jellemző. Egyes adatok arra mutatnak, hogy a hagyományt feladó idősebbek alcsoportjában sokan lehetnek olyanok, akiket a zsidó hagyománytól nem a gyors mobilitás, hanem életfeltételeik alakulása szakíthatott el: ebben az alcsoportban viszonylag sok kis vidéki településeken élő, alacsony iskolai végzettségű, viszonylag szegény embert találunk, akikre – szemben a fiatalok egyértelműen „asszimiláns” identitásával – inkább a „mérsékelt” vagy „sérelmi” identitás típusok jellemzők. Ennek a csoportnak sok tagját nyilván a zsidó környezet megszűnése késztette a hagyomány gyors és teljes feladására. A volt párttagok aránya ebben az idős csoportban is magas – a legmagasabb az idősek csoportjai között (45 %).
Ennek a csoportnak a jellegét az előző csoportba tartozók szüleinek generációja határozza meg. A csoport magvát alkotó idősebb korosztály tagjai éltek az 1945 után megnyíló mobilitási lehetőségekkel – és alkalmazkodva a feltételekhez, erőteljesen eltávolodtak a zsidó hagyománytól. Az „elutasítók” vidéki eredetű alcsoportjának leszármazottai megjelennek ebben a csoportban is: a népesség átlagánál jelentősen több vidékit találtunk közöttük. A két faktor – a mobilitás és a zsidó környezetből való kiszakadás – együttes hatása bizonyára felgyorsította az elszakadás folyamatát és az elutasítás stratégiájának kialakulását. Nyilvánvalóan az életkori hatás következménye, hogy ebben a csoportban – bár a népesség egészéhez képest itt is azok vannak szignifikáns többségben, akik nem tulajdonítanak jelentőséget zsidóságuknak – az előző csoportnál többen éreznek erős kötődést a zsidósághoz és Izraelhez, és többen vannak, akiknek baráti köre zsidókból áll. A beolvadás és elkülönülés kérdéskörét érintő válaszok egyértelműen jelzik, hogy ez az a közeg, amelyben a hagyománytól való elszakadás életstratégiává vált: ebben a csoportban szignifikánsan többen vannak az átlagnál azok, akik szerint a zsidóknak még ma is többet kellene tenniük a beilleszkedés érdekében, és akik a fiataloknak azt tanácsolnák, hogy „inkább az asszimiláció felé vegyenek irányt”. Jellemző a csoport szignifikáns (relatív) többségének állásfoglalása a vegyes házasságokról: több ilyen házasságot tartanának kívánatosnak, holott nem utasítják el feltűnően nagy számban azt a kijelentést, hogy az ilyen házasságok „veszélyeztetik a zsidóság fennmaradását”. Ennek a csoportnak a többsége tehát szintén a kilépők, az elutasítás stratégiáját követők közé sorolható.
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik már nem követik szigorúan a hagyományt, de még nem is szakadtak el teljesen tőle. Ezt a csoportot, amely a minta 15 százalékát tette ki, és amelyben a fiatalok aránya 25 %, az idősebbeké viszont 75 %, a távolodók vagy szekularizálódók csoportjának neveztük. Az idősebbek és a fiatalabbak alcsoportja között nagy különbségek vannak. A fiatalok között sok a diplomás, a csoport tagjai az apákhoz képest észrevehetően magasabb iskolázottságúak. Sok köztük a budapesti, az anyagi javakkal jól ellátott, vállalkozóként dolgozó személy. A csoport arculatát azonban az idősebbek határozzák meg. Ők – akárcsak szüleik – alacsonyabb iskolázottságúak, jelentős mobilitás ebben az alcsoportban nem ment végbe. A csoport foglalkozási struktúráját a kishivatalnokok és a szakmunkások az átlagosnál nagyobb arányú jelenléte jellemzi. Több mint egyharmaduk volt párttag. Az egész csoportra az „erős” identitás a jellemző. A fiatalabbak identitás mintái nem térnek el az egész népességéitől, az idősebbek között viszont a „tradicionális” identitás gyakoribb, mint az átlag.
Ennek a csoportnak a zöme ugyanahhoz a generációhoz tartozik, mint a tradíciót feladóké. A különbség közöttük elsősorban az, hogy ennek a csoportnak a tagjai jóval kisebb mértékben éltek a háború után megnyíló mobilitási lehetőségekkel, mint az előbbiek. A felgyorsult mobilitás inkább csak a fiatalokra jellemző. A csoport legnagyobbrészt azokból a túlélőkből áll, akik a háború után is „kiszsidók” maradtak. Jellemző rájuk a zsidósághoz és a zsidó államhoz való viszonylag erős érzelmi kötődés. Nagyrészt zsidó környezetben élnek: a csoporttagok több mint felének baráti köre túlnyomórészt zsidókból áll.
A negyedik csoportban – a népesség 15 százalékát kitévő – szimbolikus tradícióőrzők csoportjában a szekularizáció első lépése, a szigorú hagyománytól való elszakadás már a szülőgenerációban megtörtént, de aztán nem folytatódott: a megkérdezettek máig fenntartják és gyakorolják a hagyomány bizonyos elemeit. Ennek a csoportnak egyharmadát teszik ki az idősebbek, kétharmadát a fiatalabbak. A csoport tagjaira a budapesti lakóhely a jellemző, bár az idősebbek között az átlagnál magasabb a falusiak aránya. A fiatalok csoportjában a nagy mobilitási ugrás a nagyapák és az apák generációja között ment végbe, a megkérdezettek között nagy azok aránya, akiknek mindkét szülője diplomás. Az idősebbekre az irodai alkalmazott, a fiatalabbakra itt is az önálló-vállalkozó foglalkozási kategória a jellemző. A fiatalok életviszonyai ebben a csoportban is jobbak, mint az idősebbeké. Az idősebbek között a „tradicionális” identitás átlagosnál gyakoribb jelenléte érzékelhető.
Ez a csoport bizonyos jegyeit tekintve az első csoporthoz hasonlít: főleg a háború után született nemzedék olyan tagjaiból áll, akiknek szülei már megtették a mobilitási ugrást, és egyetemi diplomát szereztek. Az alapvető különbség a tradíciótól teljesen elszakadt első csoporttól abban áll, hogy ebben a csoportban a szülők körében még sokkal elevenebb volt a hagyomány, mint az első csoport szülőgenerációjában. Bár mindkét csoport többségére – ez nyilvánvaló életkori hatás – a hagyomány hiánya a jellemző, a különbség a két csoport között mégis nagy. Míg az első csoportban a gyermekkori családok 62 %-ában egyáltalán nem, 22 %-ban pedig csak kevéssé volt „zsidó légkör”, addig a szimbolikus tradícióőrzők gyermekkori családjainak csak 20 %-át „nem jellemezte zsidó légkör” (30 %-ot pedig pedig kevéssé).
Az ötödik csoport a hagyományhoz visszatérők csoportja (13 %). Ez egy fiatal csoport – négyötöde a fiatalabb korosztályokhoz tartozik. Ez az első csoport, amelyben a nemek aránya eltér az átlagostól: tagjai között több a nő, mint általában. A hagyományhoz való visszatérés budapesti jelenség. A visszatérők szülei általában diplomások, a mobilitási ugrás a nagyszülők és a szülők generációja között zajlott le. A csoport tagjai általában jó körülmények között élnek, a foglalkozási struktúrában az önállók között megjelennek az értelmiségi foglalkozásúak. A csoport tagjai zárt zsidó környezeti hálóban mozognak, identitásuk a magyar – zsidó dimenzióban „zsidó” és „tradicionális”.
Ez a fiatal csoport a kommunista rendszer felbomlása és bukása korszakának szülötte. Bár zsidó identitása kétségtelen erős, ez az identitás szerzett identitás. A csoporthoz tartozó fiatal értelmiségiek családi háttere nagyon hasonlít a tradíciótól teljesen elszakadt első csoport fiatalabb tagjainak hátteréhez: már a szülői családban sem volt jelen a hagyomány. Jellemző adat, hogy a csoport tagjainak 15 %-a csak felnőtt fejjel tudta meg, hogy zsidó és csak 49 %-a a családban, „természetes úton”. Szignifikáns többségüknek családjában a zsidóságról „szinte sosem esett szó”. A „visszatérés” nem jelenti a tradíció teljes rendszerének felélesztését. A csoport tagjainak csak 10 %-a követi szigorúan a vallási hagyományt. Általában beolvadás ellenesek, erőteljesen rokonszenveznek Izraellel. Szignifikáns arányban ellenzik a vegyes házasságokat, és bár baráti körük kimagasló arányban kizárólag, vagy nagyrészt zsidókból áll (69 %), szívesebben élnének olyan környezetben, amelyben több a zsidó. Ez a csoport az „önkéntes zsidók” csoportja (Pinto, 2000) – nyitva állt előttük a „kilépés” lehetősége, de az „elutasítás” helyett az „elfogadás” stratégiáját választották.
Végül a hatodik csoport a tradícióőrzők csoportja. Ennek – a minta 11 százalékát kitévő – csoportnak a fele fiatal, a fele idősebb. A csoport társadalmi státusa a népesség egészéhez képest viszonylag alacsony: az idősebbekre az általános iskolai végzettség, de a fiatalabbakra is csak a középfokú iskolázottság a jellemző. A megkérdezettek szüleinek iskolai végzettsége is nagy arányban alacsony: a csoporthoz tartozók jelentős része az iskolai mobilitás szempontjából stagnáló családokból származik. A csoport tagjai közül az átlagnál többen laknak Budapesten kívül, és a budapestiek közül az alacsonyabb státusú kerületekben. Az idősebbek között a fizikai munkával járó foglalkozások, a kisegítő munkát végző családtagok és a háztartásbeliek fordulnak elő az átlagnál többen. A csoport tagjainak életkörülményei – a társadalmi státus mutatóinak megfelelően – az átlagnál sokkal szerényebbek. Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációra a „tradicionális” és az „erős” zsidó identitás a jellemző – az utóbbi különösen a fiatalokra. A fiatalok zártabb zsidó környezetben élnek, mint az idősebbek, ami arra utal, hogy korosztályukon belül elszigeteltebbek, mint az előző generáció.
Ez a csoport a vallásos zsidóság megmaradt zárványa a magyar zsidó társadalomban. Egyötöde szigorú értelemben vallásos, a többiek a vallási hagyomány vizsgált elemeinek több mint felét követik. Alacsony – legalábbis a több csoportnál alacsonyabb - társadalmi státus, csekély mobilitás jellemzi a csoportot, amely viszonylag zárt hálózatot alkot.
Ha áttekintjük azokat a tényezőket, amelyek az „elutasítás” vagy az „elfogadás” identitásstratégiáját gyakorló csoportokat jellemzik, akkor úgy látszik, hogy a stratégia megválasztásában három tényezőnek van kiemelkedő szerepe: az életkornak, a családon belüli mobilitásnak és annak, hogy a generációváltás idején milyen erős volt a családban a zsidó hagyomány. A házassági heterogámia hatása az előző változók függvényének látszik. A nagyapa- és az apageneráció közötti lezajlott mobilitás a vegyesházasságok gyakoriságának növekedésével járt: a felfelé mobil családokban szignifikánsan gyakoribb a vegyes házasodás, mint az átlag. Ez azonban már nem jellemző azokra a családokra, amelyekben a mobilitási ugrás az apa és a megkérdezett nemzedéke között ment végbe.
Az „öreg” csoportokban (2. és 3. csoport) egyértelmű, hogy a mobilitás a legerősebben ható háttértényező. A csoport tagjait a három generáción át zajló mobilitás terelte az „elutasítás” stratégiájának útjára. Hogy milyen messze jutottak el ezen az úton - a tradíció teljes feladásáig vagy bizonyos elemeinek szimbolikus fenntartásáig -, az a szülőgeneráció kiinduló pozíciójától – társadalmi státusától – függött, hiszen ebben a generációban a hagyomány mindkét csoportban még egyforma erősen volt jelen.
A „fiatal csoportokban” (1. és 4. csoport) a mobilitás hatása már csak közvetve hat: mindkét csoportban már a szülőgenerációra a felső társadalmi státus a jellemző. Arra, hogy az első csoport a teljes elutasítás stratégiáját választotta, a második pedig a „szimbolikus vállalás” stratégiáját minden jel szerint az volt a legnagyobb hatással, hogy a mobilitási pálya lezárulása után mennyire volt még eleven a családban a zsidó hagyomány. Ez nyilvánvalóan sok véletlen tényezőtől is függött – például együtt éltek-e a családdal a hagyományt még életben tartó nagyszülők.
Az ötödik és a hatodik csoport nem illeszthető be ebbe a magyarázó sémába, hiszen a „visszatérők” esetében a vállalás stratégiája tudatos választás, nem következik a családra jellemző változókból. Mindazonáltal talán kijelenthető, hogy a legfiatalabb generációban nagyobb az esélye a hagyományhoz való szimbolikus kötődés fenntartásának illetve a hagyomány bizonyos elemeihez való visszatérésnek azokban az esetekben, amelyekben a család mobilitási pályája már a szülőgenerációban tetőződött.
A hagyományt vállaló illetve elutasító csoportokról kialakult mintázathoz jól illeszkedik az a kép, amely vizsgálatunk adatai alapján a megkérdezettek gyermekeiről rajzolható. A 2015 család 2142 gyermekének kb. a fele nőtt fel olyan családban, amelyben a zsidó hagyomány már egyáltalán nem volt jelen. Ez az arány a különböző generációkban közel azonos, de a legmagasabb az 55 és 69 évesek gyermekei – azaz a mai 25-50 – évesek körében.
A szülők – azaz a megkérdezettek – állítása szerint a vizsgált családok kétharmadában egy olyan gyermek sincs, aki legalább a hagyomány bizonyos elemeit fenntartaná. Figyelemre méltóak azonban itt is a generációs különbségek. Míg a hetven éven felüliek gyermekeinek majdnem 80 százaléka fordított teljesen hátat a hagyománynak, addig ez az arány a 35-54 évesek gyermekeinek – azaz a mai kb. 15-35 évesek – csoportjában csak 59 százalék. A hagyományhoz való viszony természetesen nagymértékben függ a tradíció jelenlététől a szülői családban. A hagyomány hiánya leginkább az első, a második és a harmadik (a teljesen tradíciónélküli, a tradíciótól az utolsó generációváltáskor elszakadó és a szekularizálódó) csoport gyermekeire a jellemző, de érdekes módon a második csoportban a legerősebb és a harmadikban majdnem olyan erős, mint ez elsőben. Ez elsősorban nyilván a generációs hatással magyarázható, de azt is jelzi, hogy a mobilitás lelassulásával a tradíció feladásának üteme is lassul. A generációs hatást és a hagyomány jelenlétének hatását mutatja a 8. tábla: a hagyományt életben tartó gyermekek aránya erősen függ a hagyomány meglététől a szülői családban, de az 55 évnél fiatalabb szülők csoportjában még azok között is sokkal nagyobb, akik egyáltalán nem hagyománytartók (a 18-34 éves csoport adatait befolyásolja, hogy a már megszületett gyermekek nagy része még kiskorú).
8. tábla
A tradícióőrző gyermekek aránya a megkérdezettek családjában életkor és a tradíció jelenléte szerint
(százalék)
Szülők életkora | Hagyomány a megkérdezett szülő családjában jelen van
nincs jelen |
18-34 év | 39 | 6 |
35-54 év | 47 | 15 |
55-69 év | 36 | 12 |
70 év felett | 28 | 9 |
A zsidó hagyomány elemeinek jelenléte egy viszonylag erős identitásigény megnyilvánulását jelzi, hiszen - mint az identitás tartalmi elemeiről végzett vizsgálódásaink mutatták -, a felnőtt zsidó népességben az identitás legsúlyosabb eleme a múlt, elsősorban az üldöztetések emléke és a zsidósághoz tartozás szubjektív érzése. Ezért a gyermekgeneráció vizsgálatakor egy „gyengébb” identitáscímkét is használtunk: azt kérdeztük, hogy a gyermekek közül hányan tekintik magukat zsidónak. A válaszok szerint a megkérdezett 1382 gyermekes család 29 százalékában egy gyermek sem tartja magát zsidónak. A generációs különbségek most is nagyok: a zsidó önbesorolás elutasító gyerekek aránya az 55 és 69 év közötti szülőgenerációban a legmagasabb (36 %). Természetesen nagy a különbség a hagyományt valamilyen formában még fenntartó és az attól teljesen elszakadt családok gyermekei között is: az utóbbiak több mint 40 százalékában egy gyerek sem tartja magát zsidónak.
A generációs különbségek és a hagyomány meglétének együttes hatását a 9. tábla mutatja.
9. tábla
A magukat zsidónak valló gyermekek aránya a megkérdezettek családjában életkor és a tradíció jelenléte szerint
(százalék)
Szülők életkora | Hagyomány a megkérdezett szülő családjában jelen van
nincs jelen |
18-34 év | 88 | 76 |
35-54 év | 82 | 57 |
55-69 év | 77 | 54 |
70 év felett | 84 | 67 |
ÖsszegzésA magyarországi történelmi fejlődés sajátos vonásai következtében a 19. század elejétől fogva a magyar zsidóság számára – amelynek nagy része a „nyugati zsidóság” útját járta – rendkívül kedvező feltételek kínálkoztak a magyar társadalomba való illeszkedésre. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen alakult ki a híres „zsidó-magyar” szimbiózis. (Mendelsohn, 1983. 7, 84-129., különösen 87-99). Ezt borították fel az első világháború utáni változások - amelyek következtében „ …egy ország, amely >jó volt a zsidók számára< szinte egyik napról a másikra egy antiszemita hisztériával átitatott országgá alakult . (Mendelsohn, id. mű 98.) - és a magyar holocaust. Úgy látszott, hogy a két világháború közötti évek és a Shoa tapasztalatai gyökeresen átalakítják a magyar zsidók egy jelentős részének identitásstratégiáját. A világháború utáni években virágkorukat érték a cionista mozgalmak az országban: a rendelkezésre álló adatok szerint 1948-ban a cionista pártoknak összesen 11000-15000 tagjuk lehetett, és a cionisták több mint 58 ezer sékelt gyűjtöttek - azaz a túlélők kb. egynegyede támogatta az „elutasítás stratégiájának” szekuláris és modern alternatíváját kívánó politikai mozgalmat, amely korábban évtizedekig a magyar zsidó közélet margóján tengődött (lásd Novák, 2000. p. 43., p.151).
Az elfogadás új stratégiájának kialakítását, azaz a zsidó identitás nemzeti-szekuláris rekonstrukciójának lehetőségét csírájában elfojtotta a kommunista hatalomátvétel. Az 1948 utáni években először a nemzeti-etnikai törekvéseket törte le kíméletlenül a kommunista politika, azután pedig – az általános vallásellenesség politikájának következményeképpen – a zsidó hitfelekezet tevékenységét is oly mértékben korlátozta, hogy még a hagyományos vallási önazonosítás – az „elfogadás stratégiája” másik alternatívájának - lehetősége is elképesztő mértékben beszűkült. A represszió és ezzel egyidejűleg a teljes beolvadás új útjának csábítása alakította ki azt a képet, amelyet felmérésünk az 1935 és 1950 között született korosztályról mutat. Ennek a korosztálynak a tagjai – különösen, ha felfelé irányuló mobilitási pályát jártak be – az összes többi korosztálynál messzebb jutottak el a zsidó identitás elutasításának útján.
A zsidó identitás ily mértékű kiüresedése nagymértékben befolyásolta a következő generáció viszonyát a zsidósághoz – de nem tette lehetetlenné, hogy érzékelhető mértékben megjelenjen a zsidó identitás tartalmas újradefiniálásának igénye – különösen az 1970 után születettek körében. Mint felmérésünk adatai megmutatták, a 18-34 közötti generáció kb. 40%-a származik homogén családból és 30 %-uk a hagyománykövető. A 35-54 közötti generációban
69 % a homogén családok aránya és szintén 30% a hagyománykövetőké. Az idősebbek között viszont 85 %-nál többen származnak homogén családokból, de csak 20% őrizte meg többé-kevésbé a tradíciót. A vegyes házasságokból származók arányának növekedését tehát nem követi ugyanolyan gyorsan a hagyomány feladása. Mindent összevetve, a 18 és 34 év közöttiek kb. felének családjában van jelen komolyabb vagy csak szimbolikus formában a zsidó hagyomány valamilyen eleme.
A zsidó identitás rekonstrukciójának ez a folyamata a fiatal generáció körében már a nyolcvanas évek vége felé megindult, de a kommunista rendszer szétesése után gyorsult fel. Ennek oka egyrészt az etnikai és vallási identitások iránti igény általában vett felerősödése, ami természetes jelenség nagy társadalmi változások idején. Ezt a fajta identitáskeresést csak erősítette a multikulturalizmus divatja is. Az “elfogadás stratégiájának” megválasztását megkönnyítette a határok megnyílása, elsősorban az Izraellel és az Egyesült Államokban elő zsidósággal gyorsan kiépülő kapcsolatok. De - mint ezt máshol kifejtettem – (Kovács 2000), az identitáskeresés legfőbb motívuma a megszabadulás vágya volt attól a stigmatizált identitástól, amely a korábbi generációt jellemezte. Sok zsidó van Magyarországon, aki azt mondja, hogy csak akkor tekinti magát zsidónak, ha antiszemitizmussal találkozik. Úgy érzik, hogy kívülről definiálják a határokat, amely a többiektől elválasztja őket. De ez a definíció, a stigma, beépül az érintettek gondolkodásába, viselkedésébe. A stigmatizáltak - mégha úgy érzik is, hogy stigmatizáltságuknak semmi alapja -, törekszenek olyan viselkedési formák, kommunikációs szabályok kialakítására, amelyek megkönnyítik a stigmával való együttélést. Ennek egyik következményeképp akarva-akaratlan maguk is határt húznak csoportjuk és a többiek közé. Tartanak - most mindegy, hogy joggal, vagy jogtalanul - olyan társadalmi konfliktusoktól, politikai jelenségektől, retorikától, amelyek másokban nem keltenek félelmet. Másként cselekszenek, másként beszélnek, más jelentést tulajdonítanak bizonyos gesztusoknak, szavaknak, viselkedéseknek a csoporton belül, mint kívül. Ez a magatartás azonban, amit a stigmával való együttélés megkönnyítésére alakítottak ki, azonosítható - mind a csoporton belüliek, mind a csoporton kívüliek számára. Azonosítható - tehát identitást jelent, mégpedig sokszor gyötrő, terhes identitást. Ezért a fiatal generáció számára, akik szüleik kötöttségei nélkül, szabadon élhetnek ebben a mostani világban, nemhogy nem vonzó, hanem egyenesen elviselhetetlen. Nem csoda, hogy közülük sokan keresnek pozitív öndefiníciót zsidóságuk számára, amelyet aztán nyíltan vállalnak. Sőt, maga a nyílt vállalás is az identitásteremtés része.
Az új identitásstratégiát kereső családoknak a többsége tehát már nem áll olyan asszimilációs nyomás alatt, mint elődeik – társadalmi mobilitásuk befejezettnek tekinthető és az őket körülvevő világ elvárásai nagyban megváltoztak. A körülmények megváltozásának fontos következményei vannak: valószínű, hogy a magyarországi zsidók körében egy viszonylag jelentős csoport a belátható jövőben is fent fog tartani egy önmagát a zsidó hagyománnyal kifejezésre juttató identitást.
Hasonló fejlemények a többi közép-keleteurópai volt kommunista ország zsidó népességének körében is megfigyelhetők. De a magyarországi zsidóság helyzete egy rendkívül fontos vonatkozásban eltér a cseh, szlovák vagy lengyel zsidóságétól. Magyarországon, ahol – a különféle alapon végzett becslések szerint – 80 és 140 ezer fő közé tehető a zsidó népesség létszáma – az elfogadás új stratégiáit kereső csoportok nagysága valószínűleg eléri azt a kritikus létszámot, amely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy változás jöjjön létre az egész zsidó népesség beállítódásában. Míg Csehországban, Szlovákiában vagy Lengyelországban a zsidó népesség csekély létszáma miatt a „megújulási mozgalmak” valószínűleg nem tudják megállítani az ottani diaszpórák lassú eltűnését, addig Magyarországon jelentősen lelassíthatják, sőt ellensúlyozhatják a „szélek” lemorzsolódásának folyamatát.
Az új identitásstratégia azonban valószínűleg csak kis csoportok esetében jelenti majd az egész életvitelt átható vallási tradíció teljes felelevenítését. A hagyományelemek - akárcsak a svéd vagy francia esetben (vö. judaism a la carte) - minden bizonnyal egy etnikai jellegű csoporttudat számára szolgálnak majd csoportazonosító jegyként. Az etnikai csoportoknak elsősorban politikai funkciójuk van. Politikai céljuk lehet a diszkrimináció elleni küzdelem, jobb pozíciók kivívása a társadalmi javak elosztásakor, de mindenekelőtt és elsősorban a csoport mint fontos társadalmi identitásforrás önfenntartásához szükséges feltételek biztosítása. Az etnikai csoport stabilitása és ereje attól függ, hogy mily mértékben intézményesül, és intézményei mennyire képesek azokat a problémákat állítani tevékenységük középpontjába, amelyeket az általuk megjeleníteni és képviselni akart csoport a saját problémáinak tart, illetve mennyire képesek meggyőzni a csoport tagjait, hogy azok a célok, amelyeket érvényre akar juttatni a csoport számára is fontosak .(Ezekről a tényezőknek a szerepéről általában és a lengyel zsidóság esetében lásd Rosenson, 2002). Hacsak a külső feltételek rosszabbodása miatt nem indul meg egy nagyszabású kivándorlási hullám a magyar zsidó népességben, akkor minden bizonnyal ezeknek a tényezőknek az alakulásától függ, hogy a magyar zsidók meddig jutnak el az etnikai csoporttudat kialakulásának útján.
Irodalom
Erős, 1992: Erős Ferenc: A zsidó identitás szerkezete Magyarországon a nyolcvanas években. In: "Zsidóság, történelem, identitás" c. kötetben. Szerk.: Erős Ferenc, Yichak M. Kashti, Kovács M. Mária, T-Twins Kiadó, Budapest
Erős, Kovács, Lévai 1985: Erős Ferenc, Kovács András, Lévai Katalin: Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok? Medvetánc, 1985. No.2-3.129-145.
Gordon 1964: Milton Gordon: Assimilation in American Life. Oxford University Press
Karády, 1984: Karády Viktor Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. "Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon" c. kötetben, Magyar Füzetek Kiadása, Párizs Karády Viktor Zsidóság, modernizáció, polgárság. Cserépfalvi, Budapest
Karády, 2000: Karády Viktor: Zsidóság Európában a modern korban. Uj Mandátum, Budapest Katz 1995: Jacob Katz “Kifelé a gettóból”. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest
Kovács 1984: Kovács András A zsidókérdés a mai magyar társadalomban.
"Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon" c. kötetben, Magyar Füzetek Kiadása, Párizs
Kovács 1992: Kovács András: Identitás és etnicitás. Zsidó identitásproblémák a háború utáni
Magyarországon. In: "Zsidóság, történelem, identitás" c. kötetben. Szerk.: Erős Ferenc, Yichak M. Kashti, Kovács M. Mária, T-Twins Kiadó, Budapest
Kovács 1994: Kovács András Asszimiláció, antiszemitizmus, identitás. A zsidóság a modern magyar társadalomban. "Hogyan éljük túl a XX. századot?" c. kötetben. Szerk.: Víg Mónika, Századvég Kiadó, Budapest 1992.
Mendelsohn, 1983: Ezra Mendelsohn: The Jews of East Central Europe between the World Wars. Indiana University Press, Bloomington
Novák 2000: Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest
Pinto, 2000 : Diana Pinto: The Third Pillar? Toward a European Jewish Identity. In: Andras Kovacs (Ed.): Jewish Studies at the Central European University. Public Lectures 1996-1999. CEU, Budapest
Rosenson 2002: Claire A. Rosenson: Polish Jewish Institutions in Transition: Personalities over Process. In:
Tajfel 1981: Henri Tajfel: The Social Psychology of Minorities. In: Human groups and social
categories. Cambridge Univ. Press, Cambridge, London, New York, Ch. 15. p. 309-344.;
