Kettős kisebbségben

Az új körülmények közepette az erdélyi zsidóság egy részét politikai és gazdasági érdekei egyre inkább Bukaresthez kezdték kötni, amit az erdélyi magyarok rossz néven vettek. Azzal vádolták a zsidóságot, hogy „fokozatosan és önként levált a magyarság testéről, s a gazdasági konjunktúra hullámain felemelkedve, sokat hangoztatott államhűségével a magyarságnál kedvezőbb helyzetet biztosított magának Románia politikai életében”. A Bukaresthez közeledés részben igaz volt, s ebben az is szerepet játszott, hogy mivel a Magyar Párt egy ízben Octavian Goga szélsőjobboldali pártjával kötött választási paktumot, a magyar zsidóknak antiszemita pártra kellett volna szavazniuk, ha magyarságukat a politikában kívánták volna megélni.

A valóságban a magyar államból való kiszakadás ténye legalább olyan fájdalmasan érintette a zsidóságot, mint a magyarságot. Az erdélyi zsidó életérzést az is meghatározta, hogy a huszonkét év alatt a román hatóságok célja egyértelműen az volt, hogy az erdélyi zsidóságot anyanyelvétől és a magyar kultúrától elszakítsák. A zsidó közösségeknek csupán román vagy héber nyelvű iskolákat volt szabad fenntartaniuk. Ám ezekben az iskolákban sok tanár – titokban, a hatalmi tiltás ellenére – magyarul tanított. Így a zsidó diákságban a magyar nyelv és kultúra iránti elkötelezettség megmaradt. A zsidóság túlnyomó többsége, a román asszimilációs nyomás ellenére, továbbra is magyar anyanyelvűnek vallotta magát, s osztozott mindazokban az érzelmekben, várakozásokban és illúziókban – az irredenta álmokat beleértve –, amelyek jellemzők voltak a trianoni országban maradt vagy az utódországokba szakadt magyarokra.

Visszacsatolva Magyarországhoz, 1940

Cseppet sem meglepő tehát, hogy az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést Észak-Erdély zsidóságának elsöprő többsége nagy örömmel üdvözölte. Bár tudomása volt a Magyarországon életbe léptetett zsidóellenes intézkedésekről, az erdélyi zsidóság a magyar fennhatóságot a románnál sokkal biztonságosabbnak és kiszámíthatóbbnak ítélte. Ebben az is szerepet játszott, hogy éppen a második bécsi döntés előtti időszakban – amikor Románia nem csupán Észak-Erdélyről, hanem Besszarábiáról és Észak-Bukovináról is kénytelen volt lemondani – Bukarestben is egész sor szigorú zsidóellenes törvényt léptettek életbe. Az 1940. augusztus 8-án elfogadott – a „zsidók statútumaként” ismert – 2650. számú törvényerejű rendelet a romániai zsidóság egészét másodrangú állampolgárrá minősítette. A jogszabály a zsidóságot három kategóriába sorolta, megtiltotta számára bizonyos foglalkozások gyakorlását és a vidéki ingatlanok birtoklását. Az erdélyi zsidóság zöme a harmadik és egyben leghátrányosabb kategóriába került, amely tulajdonképpen az állampolgári jogok elvesztését is előrevetítette.

Észak-Erdély zsidósága annak a történelmi és társadalmi környezetnek vált áldozatává, amelyben élt. A románok azért nehezteltek rá, mert túlságosan kötődött magyar anyanyelvéhez és a magyar kultúrához, s mert a zsidók is határrevíziós reményeket dédelgettek. Ezzel szemben a magyarok a baloldal kiszolgálóit látták a zsidókban, és a legmérsékeltebbek is azt vetették a szemükre, hogy a „román világban” a magyarságtól megpróbáltak elszakadni. A történelem fintora: az erdélyi magyar zsidók közül végül azok jártak „jobban”, akik a dél-erdélyi területen román fennhatóság alatt maradtak, s akik minimális emberveszteséggel élték túl a vészkorszakot.

A zsidóság tele volt illúziókkal, sokat várt a hatalomváltástól. Ám a magyar katonai és civil közigazgatás megérkezését követően az erdélyi zsidóság máris életveszélybe került. Az új, magyar hatóságok a zsidók állampolgárságának felülvizsgálata ürügyén Észak- Erdély több településén atrocitásokhoz folyamodtak. A magyar zsidóság tragédiájának eddig kevésbé ismert fejezete az 1940. október–december közötti időszakban főképpen székelyföldi településekről történt deportálás. Ennek során a magyar hatóságok sok zsidó családot „hontalannak” deklaráltak, s előbb a magyar–román határ átlépésére akarták rákényszeríteni őket, majd miután ez a legtöbb esetben sikertelennek bizonyult, a meghurcoltakat decemberben Kőrösmezőnél átdobták Galíciába. Ők voltak az észak-erdélyi holokauszt első áldozatai. Akik nem fagytak meg a nagy hóban, azokat a vadállatok tépték szét, vagy pedig a galíciai német lágerekbe kerültek. Alig néhányan élték túl a háborút. A deportáltak nagy része Erdélyben született, s magyar állampolgárságát bizonyító okiratokat mutatott be. Az elvadult, hisztérikus zsidóellenes propaganda hatására azonban a deportáltakkal általában sem a magyar lakosság, sem pedig a magyar katonaság
nem szimpatizált.

A székelyföldi deportálások 1941-ben is folytatódtak. A budapesti parancsra végrehajtott jogellenes, ötletszerű kitelepítések 1942-ig több ezer észak-erdélyi zsidó áldozatot követeltek. A máramarosi Karácsonyfalván 1941 nyarán bevagoníroztak és Larescsina irányába deportáltak 400 zsidót, akik közül mindössze hat személy élte túl a lengyelországi Kamenyec-Podolszkij közelében a nácik és ukrán segédjeik által 1941. augusztus végén elkövetett tömeggyilkosságokat. Az ott agyonlőtt mintegy 16-18 ezer magyar zsidó közül több ezer személy Észak-Erdélyből, illetve Máramarosból származott.

1942 nyarán kezdetét vette a zsidó férfiak munkaszolgálatra kötelezése. Ennek során csaknem 15 ezer észak-erdélyi zsidó munkaszolgálatos került előbb hazai munkatáborokba, majd a frontra, ahonnan jelentős részük nem tért vissza.

A német megszállás, 1944

Az 1944. március 19-i német megszállást követő deportálásokat sokkal „szakszerűbben” szervezték meg, mint a korábbiakat. Április folyamán Észak- Erdélyben is hatályossá váltak azok a magyar kormányintézkedések, amelyek a zsidóság kifosztását célozták. A faji törvények alapján zsidónak minősülő lakosokat kizárták a szakmai szervezetekből, elbocsátották a közintézményekből, megtiltották számukra az utazást, kötelezték őket, hogy „bal mellükön 10x10 centiméteres sárga Dávid-csillagot viseljenek” stb. A helyi hatóságoknak megparancsolták, hogy a zsidó szervezetekkel együtt készítsék el a zsidó lakosság teljes névjegyzékét. Zár alá kerültek a zsidó magánvagyonok, árukészletek, munkagépek és berendezések, s a zsidóknak át kellett adniuk értékeiket és készpénzüket.
A zsidóság gettósítására vonatkozó 6163/1944. számú belügyminisztériumi rendeletet Baky László, a Sztójay-kormány zsidóügyekkel megbízott helyettes politikai államtitkára már április 7-én aláírta, de annak észak-erdélyi végrehajtásáról csak április 26-án Szatmárnémetiben született döntés.

„Zsidótlanítási műveletek”

Észak-Erdély az ún. II. gettósítási és deportálási zónát képezte, amely két csendőrkerületre volt felosztva: a IX. számú kolozsvári kerülethez Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód, a X. számú marosvásárhelyihez pedig Maros-Torda, Csík, Háromszék és Udvarhely vármegye (tehát Székelyföld) tartozott. Az ebben a zónában foganatosított intézkedések részletes tervét az április 26-án Szatmárnémetiben, illetve az április 28-án Marosvásárhelyen tartott szigorúan titkos tanácskozáson véglegesítették. E megbeszéléseken – amelyeken Endre László belügyminisztériumi államtitkár, „a magyar Eichmann” elnökölt – a helyi civil hatóságok és rendfenntartó szervek vezetőivel ismertették a „zsidótlanítási műveletek” részleteit és forgatókönyvét.

A kolozsvári kerületben Szatmárnémeti, Nagyvárad, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Dés és Nagybánya, a marosvásárhelyiben pedig Szászrégen, Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy lett kijelölve nagyobb gettók helyszíneként. Máramaros vármegye az I. gettósítási és deportálási zóna része volt, így az ottani – például a máramarosszigeti – zsidóságot a kárpátaljaiakkal együtt deportálták.

Az észak-erdélyi gettókat általában téglagyárakban alakították ki, de a körülmények ezt nem mindenhol tették lehetővé. Nagyváradon például városrészt különítettek el az egyik gettó számára, Désen a gettót a város melletti Bungur-erdőben jelölték ki, Sepsiszentgyörgyön pedig az akkor épülő gazdasági iskola ajtók és ablakok nélküli épületében. Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Nagybányán két-két gettót létesítettek. Általános elv volt, hogy az áldozatokat előbb az adott település zsinagógájában, iskolájában vagy rendőrségén gyűjtötték egybe. A nagyobb gettókon kívül kisebb gyűjtőpontok működtek Szamosújváron, Nagykárolyban, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában. Az utóbbi helyeken összegyűjtött zsidókat rövid időn belül a közeli gettókba szállították.

A gettósítás május 3-án hajnalban vette kezdetét, egyszerre minden településen, és mintegy tíz nap leforgása alatt mindenhol befejeződött. Siettek a hatóságok, mert attól tartottak, hogy a zsidók Romániába szöknek. Ilyen szökések valóban történtek, főképp Nagyvárad és Kolozsvár térségében, de csak kis számban. Tudjuk, hogy a magyar– román határon 1940–44 között legfeljebb 6-7 ezer személy szökött át, ám ezek egyharmada Magyarországról és más közép-európai államokból menekülő zsidó volt, s csak a többi volt észak-erdélyi. A gettóba gyűjtés során csendőrökből, rendőrökből és leventékből álló csoportok jártak lakásról lakásra, s a zsidó családokat szekerekkel, tehergépkocsikkal vagy gyalog a gettókba vitték. Egyes helyeken biztosítottak időt a legszükségesebbek becsomagolására, máshol nem.

Kolozsvárra szállították a szamos- újvári gettó lakóit is, így a kolozsvári téglagyári gettóban a létszám elérte a 18 ezret. Nagyvárad két gettójában összesen 35 ezer, Marosvásárhely gettóiban mintegy 7400, a nagybányaiakban 5500, Szatmárnémetiben pedig a – Nagykárolyból oda hurcoltakkal együtt – csaknem 19 ezer személyt gyűjtöttek össze. Marosvásárhelyre kerültek Maros-Torda vármegye déli és keleti járásainak zsidói és egész Udvarhely vármegye mintegy 900 főnyi zsidósága. Szászrégen gettójában 4 ezer személy volt, akik közül csaknem ezer Csík vármegye északi részéről származott. Őket a gyergyószentmiklósi gyűjtőhelyről vonattal szállították át. Désen közel 8 ezer, Besztercén 6 ezer, Szilágysomlyón pedig 8500 személyt zártak gettóba. Csík vármegye déli részének zsidóságát a Háromszék vármegyében élő zsidókkal együtt – mintegy 850 személyt – Sepsiszentgyörgyön gyűjtötték össze, ahonnan május 10-én valamennyiüket marhavagonokkal átszállították Szászrégenbe. A gettósítást és a deportálást német felügyelet mellett a magyar hatóságok és karhatalmi erők hajtották végre.

Élet a gettóban

A gettókban pokoli körülmények uralkodtak. A legtöbb helyen hiányzott az ivóvíz, az élelem, kevés volt a sebtében összetákolt, rendszerint nyitott illemhely. Tisztálkodási lehetőség nem létezett. Kolozsváron például 18 ezer embernek két női és két férfi latrinát ástak, a vizet pedig egyetlen kútra szerelt 15 vízcsap szolgáltatta, amikor azok egyáltalán működtek. Marosvásárhelyen ennél is súlyosabb volt a helyzet.

A gettókba behurcoltakat újra meg újra kirabolták, maradék értékeiket és pénzüket is elvették. Magyar rendőrökből és csendőrökből álló csoportok kínozták a vagyonosabb vagy tehetősnek vélt személyeket, hogy kiszedjék belőlük: hova rejtették, kikre bízták vagyontárgyaikat, értékeiket. A zsidók által „pénzverdének” nevezett gettóintézményekben” a nőket bábaasszonyok kutatták át, akik még a szűz lányokkal sem tettek kivételt. A férfiakat villamos árammal kínozták, s „gúzsba kötve” ütlegelték veséjüket, kezüket, talpukat. A „gettózottak” közül sokan öngyilkosságot követtek el.
Néhány elszigetelt eset kivételével senki sem próbált megszökni, a gettók zsidósága nem tiltakozott, nem lázadt fel, hanem halálra félemlítve várta, hogy sorsa eldőljön. Ez részint annak következménye, hogy a férfiak zöme akkoriban már munkatáborokban volt, a zsidó vezetők pedig folyamatosan a hatóságokkal szembeni engedelmességet szorgalmazták. Jellemző, hogy bár a gettósítás előtti napokban a kolozsvári zsidó vezetők már pontosan tudták, mi vár a zsidóságra, minduntalan azt hajtogatták, hogy nem kell félni, mert a dolgok rendeződni fognak.

A deportálás

A deportálás Észak-Erdélyben május 15-én vette kezdetét. A gettók lakóit marhavagonokba zsúfolták, egy-egy vagonba 70-90 embert, s valamennyiüket a lengyelországi Auschwitzba szállították. Mindegyik marhavagonba két vödröt tettek, egyet vízzel töltöttek meg, a másikat a szükségletek elvégzésére szánták. A Máramarosszigetről indított első szerelvény május 16-án lépte át az országhatárt Kassánál, s rajta 3007 személy utazott. Az utolsó észak-erdélyi transzportot pedig Nagyváradról indították útnak június 26-án, s ez 2819 embert szállított a lengyelországi német haláltáborokba. A két időpont között eltelt öt hét leforgása alatt Észak-Erdélyből összesen 130–150 ezer személyt szállítottak Auschwitzba.

Az értelmiség  néma maradt

A bajba jutottak segítségére kevesen siettek a magyarok közül.  A nem zsidó lakosságnak a zsidók elszállítását azzal indokolták, hogy a front közeledtével és a terület hadműveleti zónává történő minősítése miatt, a szovjetekkel szimpatizáló zsidók semmiképpen nem maradhatnak lakóhelyükön. A zsidók körében viszont azt a hírt terjesztették, hogy magyarországi munkatáborokba (a nem létező Kenyérmezőről terjengtek hírek) szállítják őket, ahol megmenekülnek a front közeledésének minden nehézségétől, és ahol becsületesen és szabadon dolgozhatnak. Így sikerült a legnagyobb csendben, néhány hét leforgása alatt az egész észak-erdélyi zsidóságot a lengyelországi haláltáborokba deportálni.

Volt azonban néhány eset, amikor a zsidók segítségére siettek. Márton Áron, Erdély római katolikus püspöke 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban ítélte el a zsidók elleni intézkedéseket, s szólította fel erélyes hangon a magyar hatóságokat, hogy az atrocitásoknak azonnal vessenek véget, az addig okozott szenvedést és kárt pedig tegyék jóvá. Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága nevű magyarországi katolikus rend alapító főnöknője és Pál Gábor csíkszeredai ügyvéd, behívott országgyűlési képviselő az 1940–41-ben Székelyföldről deportált zsidókon próbált segíteni. A német megszállás után Kolozsváron Járosi Andor evangélikus esperes és teológiai tanár mentett meg több zsidót a deportálástól. Az Erdélyi Párt a belügyminiszternél lépett közbe, hogy az erdélyi művelődési, illetve gazdasági életben érdemeket szerzett zsidókat ne deportálják. A miniszter a mentesítési kérések elbírálásával Vita Sándort bízta meg. Ennek következtében sikerült mintegy 70-80 zsidó családnak mentesítést szerezni.

A főispánok közül egyesek tiltakozásképpen azonnal benyújtották lemondásukat. Ezek közé tartozott Jósika János báró, Szilágy megye főispánja, és Bethlen Béla gróf, Szolnok-Doboka megye főispánja, aki kijelentette, hogy inkább nyugdíjba vonul, mintsem tömeggyilkossá váljék.

Az erdélyi magyar értelmiség azonban néma maradt. Még olyan kiválóságokért sem lépett közbe, mint például a rendkívül tehetséges Karácsony Benő író, akit Kolozsvárról deportáltak, s aki Auschwitzban pusztult el.

Az észak-erdélyi zónában a háború előtt 165 061 zsidó élt, az összerdélyi zsidóság mintegy négyötöde. A munkaszolgálatból és a haláltáborokból 1945 szeptemberéig csupán 16 ezer ember tért haza, s további mintegy 10 ezer a világ különböző országaiban telepedett le. A visszatértek aránya tehát mintegy 10% volt, az összes túlélőé pedig körülbelül 15–20%-nyi, vagyis a „végleges megoldás” észak-erdélyi áldozatainak száma 120–130 ezerre tehető.

Az erdélyi magyarság az áldozatok emlékére 1991. november 25-én magyar és zsidó egyházi, politikai és civil társadalmi vezetők részvételével Kolozsváron ökumenikus gyászistentiszteletet rendezett. Ennek keretében az RMDSzövetség akkori vezetői az erdélyi magyarság nevében a zsidóságtól bocsánatot kértek a történtekért, és felelősséget vállaltak azok következményeiért. A kisszámú erdélyi átélő kártalanítása mindmáig várat magára.

(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 39-43.)