 | Zsidók Zala megye társadalmában Németh László – Paksy Zoltán
A török kiűzését követően az ország elnéptelenedésével vette kezdetét a zsidóság negyedik nagy bevándorlási hulláma, amely két évszázad alatt a néhány ezer főnyi magyarországi zsidóságot milliós nagyságrendűvé duzzasztotta.
Kereskedők
Zala vármegyét a Vas megyei rohonciak népesítették be, akik elsősorban kereskedés céljából keresték fel Keszthely, Kanizsa, Tapolca, Sümeg, Szentgrót, (Zala)egerszeg és Alsólendva településeket.
A Zalába bevándorolt zsidók többségét házalók, árendások és vándorkereskedők alkották. A házaló kereskedők faluról falura vándorolva árulták portékáikat, felvásárolták az összegyűjtött rongyot, hullott állatbőrt, mézzel, dohánnyal, posztóval, tollal és gyapjúval kereskedtek. A „hierarchia” magasabb fokán álltak a szekeres vándorkereskedők, akik már nagyobb tételben árultak, fuvaroztak, keresték fel a híresebb vásárokat. A gazdagabb zsidó vállalkozók már boltot béreltek vagy tartottak, és a keresztény munkaerő mellett szegény sorsú zsidó szolgálókkal dolgoztattak. A zsidók egy kisebb része élt csak kézművességből, leggyakrabban a szabómesterséget űzték. Szórványos adatok szólnak a zalai zsidók pénzgazdálkodásban, kölcsönügyletekben való részvételéről is. 1795-ben a megye népességének 1,1%-át tette ki az izraeliták aránya, de ez a megye lakóihoz viszonyított csekély létszámú zsidóság egyre aktívabb szerepet játszott a régió életében. A görögöktől eltérő jellegű kereskedésük és mobilitásuk révén a 18. század derekára a kereskedelem meghatározó tényezőivé váltak.
A zsidóság lélekszáma a megyében 1890-ig folyamatosan emelkedett, ekkor a megye népességének 3,7 százaléka, közel 15 ezer fő vallotta magát izraelitának.
A zömében zsidó nagykereskedők legnagyobb forgalmukat a balkáni és délszláv területek, valamint az osztrák-német piacok között bonyolították. A 19. század második felében – különösen a vasúthálózat kiépítése után – a nagykanizsai kereskedők mindennaposak voltak Bécs piacain.
Gyárosok, bankárok
A nagykereskedők anyagi gyarapodása azután lehetővé tette, hogy bekapcsolódjanak a nagyipari termelésbe, így jöttek létre az első üzemek és gyárak. Nagykanizsán sörgyár, gőzmalom, villanytelep, téglagyár, gépgyár, konyak- és likőrgyár, kefegyár, szeszfinomító, pótkávégyár, harisnyakötő üzem, valamint a pénzintézetek alapítása fűződik a zsidók nevéhez. A felemelkedő nagykanizsai zsidó polgárság képviselői közül talán a legismertebb a sörgyárosból bárói címet is elnyert Gutmann család. Hasonló karriert futottak be Ebenspanger Manó leszármazottai. A termény-, bor- és bőrkereskedelemmel foglalkozó apa fia, Lipót kereskedelmi tanácsosi címet és nemességet is elnyert, nevét 1899-ben Elekre magyarosította. Az unoka az 1920-as években már Nagykanizsán számtalan gazdasági funkciója mellett egy sor társadalmi pozíciót is betöltött.
Kisebb léptékben, de hasonló folyamat játszódott le Tapolcán is. Itt az első zsidó kiskereskedő, kocsmáros, szőlőtermelő és borkereskedő családokból kerültek ki a 19. század második felének ipari vállalkozói, akik mész-, ecet-, szesz- és szódagyárat, nyomdát alapítottak, fűrésztelepet üzemeltettek. Itt is a nagykereskedők égisze alatt jöttek létre az első bankok.
Ugyancsak zsidó tulajdonban voltak Alsólendva jelentősebb üzemei is, a két gőzmalom és a két téglagyár. Ők voltak az alapítói 1873-ban a település első pénzintézetének is. Itt épült fel Magyarország első, Wortmann Béla által alapított esernyőgyára.
Egyke, elvándorlás
A történelmi Zala vármegye területén 17 zsidó hitközség működött. Iskolát két hitközség tudott fenntartani, elemi iskolát a nagykanizsai és a tapolcai, ill. a felső kereskedelmi iskolát ugyancsak a nagykanizsai.
A hitközségek egyesületeket is fenntartottak, szentegyleteket minden esetben, emellett általában nő- és jótékonysági szervezeteket is működtettek. A hitközségi egyesületeken kívül a zsidóság befolyása kiterjedt néhány szakmai egyesületre is, legtöbb esetben a kereskedelmi és ipartestületekre.
Zala megyében a zsidóság számaránya mindig az országos átlag alatt maradt. Ennek magyarázata a megye mezőgazdasági jellege, a parasztság rendkívül gyenge vásárlóereje, amely útját állta a vállalkozások fejlődésének, véget vetve így a gazdasági fejlődés lehetőségének.
A két világháború közötti időben nagyobb mértékben csökkent a zsidóság száma. Ennek okai a zsidó polgári családokban is egyre inkább divattá váló egyke, a kitérés (vallásváltoztatás), a kivándorlás és a belső migráció (főként Budapestre való költözés), valamint a vegyes házasságok.
(Utóbbi akkor is, ha a zsidó fél megőrizte vallását, mivel a házaspár gyermekei jellemző módon a keresztény házastárs vallását követték.)
Erős szélsőjobboldal
Az antiszemitizmus visszavonhatatlan jelenléte 1919-től következett el. Az úri középosztály soraiból fellépő politikusok egymást licitálták túl zsidóellenes megnyilvánulásaikkal. Zala megyében szerzett képviselői mandátumot az ország legnagyobb szélsőjobboldali tömegszervezetének, az Ébredő Magyarok Egyesületének elnöke (Szmrecsányi György) és egyik alelnöke (Hegedüs György nagykanizsai ügyvéd), az árvaszéki ülnökből lett képviselő, Fangler Béla pedig nem sokkal később gazdasági árjásításra és zsidókataszter felállítására vonatkozó törvényjavaslatot nyújtott be.
Az 1930-as években Zala megyében az ország egyik legerősebb nyilas mozgalma bontakozott ki. A párt viharos gyorsasággal szerzett támogatókat elsősorban a falvakban, a kis- és törpebirtokos parasztság soraiban. A következő években újabb szélsőjobboldali pártok jelentek meg, most már a városi polgárság nagy tömegeit is támogatóik között tudva.
A zsidótörvények eredményeként Zala megyében is megkezdődött a zsidóság kirekesztése a társadalmi életben elfoglalt pozícióikból. A belső társadalmi nyomás célja a magyarországi zsidóság anyagi helyzetének meggyengítése, vagyonuk kisajátítása, s állami újraelosztása révén javaik keresztény kézre juttatása volt. Ezt a társadalmi hangulatot jelezték az 1939. évi választások eredményei is. Zalában a szélsőjobboldali képviselők száma – 11 küldött között 4 nyilas képviselő volt – a radikális növekedést mutató országos arányokat is meghaladta.
Gazdasági kifosztás
Az életbe lépő diszkriminációs törvények komoly veszteségeket okoztak a zsidó kis- és középpolgárságnak, ám sok esetben az állam nem hajtotta végre maradéktalanul az általa hozott intézkedéseket. A gazdaság helyzete ugyanis nem engedte meg a zsidó tudás és tőke azonnali és teljes kirekesztését az ipari és kereskedelmi forgalomból.
Zala vármegyében is érezhető nehézségek jelentkeztek. Már 1938-ban problémák adódtak az állatértékesítés terén, mivel a zsidó kereskedők és felvásárlók csökkentették vásárlásaikat. Ettől az időtől kezdve bizonyos közszükségleti cikkekben áruhiány jelentkezett (cukor, rizs, só, liszt, petróleum), mivel a kiszorított zsidók helyére kerülő keresztény kereskedők sem kapcsolatokkal, sem tapasztalattal nem rendelkeztek.
A gazdasági őrségváltás egyik legérdekesebb eleme a zsidó földbirtokok átruházásának kérdése volt, melyek elvételének indoklása úgy szólt, hogy azokat magyar kézbe kell venni, és elsősorban a rászorulók – vagyis a szegény földművesek – részére kell belőlük juttatni. A zalai dokumentumokból viszont az látható, hogy főleg az úri középosztály tagjai, kapcsolataikat és befolyásukat kihasználva, szinte azonnal kisajátították a szőlő- és földbirtokok értékesebb állományait.
Magyarország német megszállása után a hazai zsidóság sorsa végleg megpecsételődött. A Sztójay-kormány március végétől rendeletek özönét bocsátotta ki, melyekkel a magyarországi zsidóság teljes jog- és vagyoni kifosztását beteljesítette.
1944. március 31-én jelent meg az a rendelet, mely a zsidók megkülönböztető jelzéséről intézkedett. Ugyanezen a napon szüntették meg a zsidók közszolgálatát, s tiltották el őket az ügyvédi praxistól is. A Zalaegerszegi Ügyvédi Kamara tagjainak közel 50%-a (49 fő) volt kénytelen megválni hivatásától. Zalaegerszegen 9 megszűnt ügyvédi irodát vettek át keresztény ügyvédek.
1944. április 7-én kormányrendelet tiltotta meg, illetve korlátozta a zsidók utazását. A zalai főispán április 20-i leiratában hívta fel az adminisztráció figyelmét „az engedély nélkül a vármegye területére beszivárgott zsidók haladéktalan visszatoloncolására”.
Az 1944. április 14-én kelt 1600/ 1944 M. E. rendelettel megszületett a zsidók gazdasági megsemmisítésének, kifosztásának jogi alapja, mely a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről rendelkezett. Az ingóságok begyűjtése és leltározása előtt raktárhelyiségek tucatjainak kijelölésére volt szükség. A zalaegerszegi m. kir. pénzügyigazgatóság május 30-án rendelte el a raktárak létrehozását az egész vármegye területén. Felhívták a figyelmet a nemesfémek, drágakövek, műkincsek, valamint a közellátás szempontjából fontos anyagok külön raktározására.
A keszthelyi zsidó üzletek lezárására – hivatkozva a kereskedelmi miniszter rendeletére – a vármegyei alispán utasítása alapján már március 29-én sor került. A járási főszolgabíró azokat az üzleteket is lezáratta, ahol a tulajdonos házastársa volt csak zsidó. 79 üzletet zárt így be, illetve pecsételt le a községi elöljáróság.
Egy korabeli kimutatás szerint 24 olyan zsidó üzlet volt Keszthelyen, melynek élére az 50.500/1944. K. K. M. rendelet szerint – a zárva tartás miatt – keresztény vállalatvezető kirendelését sem tartották szükségesnek. Ugyanakkor 20 olyan üzletről s azok pontos – június 9-e és augusztus 7-e között felmért – leltárértékéről tudunk, melyek élére vállalatvezetőt rendeltek. Nagy mennyiségű és értékű áru cserélt ily módon gazdát, s került később kiosztásra vagy árverezésre. Az 1600/1944. M. E. számú rendelet alapján 54 zsidó ipartelepet szüntettek be csak a keszthelyi járásban.
A zsidó üzletek lezárásával és felleltározásával párhuzamosan hozzáláttak a zsidó lakások lepecsételéséhez is. Létrejöttek a lakásokat leltározó bizottságok, amelyek a pénzügyőrséggel karöltve felmérték az ott talált ingóságokat. Egy korabeli kimutatás szerint csak Keszthelyen 285 lakást kellett gyors ütemben felleltározni.
Teleki Béla Zala megyei főispán a zalai közigazgatási kar „megtisztítását” is fontosnak tartotta. Szóbeli rendeletében arra utasította a közigazgatási tisztviselőket, hogy a keresztény és nemzeti fajvédő irányzatba beilleszkedni nem tudó, zsidó származású vagy zsidó hozzátartozóval rendelkező köztisztviselőket helyezzék át, vagy szorítsák arra, hogy nyugdíjazásukat kérjék. Ez alapján 24 fő ellen foganatosítottak intézkedéseket.
Fizikai megsemmisítés
Mindeközben a magyar „zsidótlanító” különítmény a Baky–Endre-csoport irányítása alatt és Eichmann Sonderkommandójával együttműködve tevékenykedett, vezetőjük Ferenczy László csendőr alezredes lett. A gettósítási és deportálási művelettervek hat, területileg meghatározott tisztogatási akciót irányoztak elő. E célból az országot hat műveleti zónára osztották, mindegyikhez egy-két csendőrkerület tartozott. Zala megye a III. kerület s az V. zóna része lett. 1944. április 19-én Magyarország déli határsávját hadműveleti területté nyilvánították, s a kiürítését is elrendelték. Mindez kiterjedt Zala egyes területeire, a Muravidékre, Muraközre, Alsólendva, Csáktornya és Perlak körzetére, valamint a nagykanizsai, a letenyei járásra is.
A hadműveleti területek zsidó lakóit április 26-án kezdték összegyűjteni. Ekkor érkezett meg Alsólendvára is a magyar kormány küldöttje, aki azonnal parancsot adott a helyi zsidóság összeterelésére a zsinagógába. 57 zsidó családot hurcoltak másnap Csáktornyára. Itt ugyancsak április 26-án hajnalban kezdődött a zsidók összegyűjtése az átmeneti gettóul kijelölt zsinagógába és iskolába. 1944. április 27-én marhavagonokban szállították az itt összegyűjtött zsidókat Nagykanizsára. A téli gazdasági iskolában 600-700 fő volt bezsúfolva, főleg a Muraközből s a Muravidékről. Nagykanizsán és környékén is 26-án hajnalban kezdték meg a zsidók kilakoltatását és összegyűjtését. Mindezt a helyi karhatalom végezte, de erősítésként a szombathelyi rendőriskola legénységét is kivezényelték. Az összegyűjtött zsidóságot a kereskedelmi iskolába, az óvodába, az aggok házába, a téli iskolába, az izraelita nagytemplomba s a Fő utcai székházba terelték be. Az első csoport elszállítása – kb. 800 fő – 1944. április 28-án történt meg.
A nagykanizsai „gyűjtőtáborban” elhelyezett zsidóság második csoportját május 17-én szállították el, német szerelvényen és német őrséggel. A zsidókat Szombathely–Sárvár–Sopron–Bécs útvonalon deportálták Auschwitzba, ahová a szerelvény május 21-én hajnalban érkezett. (Szombathelyen még 1217 főt regisztrált az átvevő rendőrkapitányság.)
Keszthelyen május 8-án rendelte el a járási főszolgabíró a gettóba telepítést, amit 15-éig kellett végrehajtani. Keszthely zsidó lakóit, valamint a járásból összegyűjtött további 110 főt helyezték itt el. A keszthelyi gettó lakóit, 719 főt, a tudós főrabbival, dr. Büchler Sándorral együtt június 20-án szállították Zalaegerszegre.
A tapolcai és a balatonfüredi járások zsidóságát Tapolcán gyűjtötték össze, a gettót május 6-án jelölték ki. A két részből álló gettóban 744 zsidó tartózkodott, ami 326 családot jelentett. Innen 1944. június 24-én a zalaegerszegi téglagyári gyűjtőbe szállították őket.
Sümeg nagyközségbe 316 zsidót kívántak gettósítani a hatóságok. Őket június végén szállították Zalaegerszegre.
A megyeszékhelyen, Zalaegerszegen, a város, a járás, valamint a novai és lenti körzet zsidóit tömörítették. A zalaegerszegi gettó 162 lakásból állt, melyből 25 a zsidók birtokában volt, így a zárt területről 137 keresztény családot kellett áttelepíteni. (A lakások után a zsidósággal lakbért fizettettek.) Zalalövőről 100 főt indítottak a zalaegerszegi gettóba, a betegeket sem kímélték. A novai járásbeli zsidók saját költségükön fogadott fuvarokkal május 16-án délben érkeztek a csömödéri állomásra. Innen vagonokban szállították őket Zalaegerszegre, miután felszálláskor 3 pengő 10 fillért fizettettek velük. A lenti járás főszolgabírája a zalaegerszegi polgármesterhez intézett táviratában 97 zsidó személyt jelentett be május 16-ára, melyből 42 fő vonattal, a csesztregi, a szentgyörgyvölgyi, és a zalabaksai jegyzőségből jövők pedig kocsikkal érkeztek. A megkeresztelkedett zsidókat a gettóban, Sarlós Mihály plébánoshelyettes kérésére, a többiektől elkülönítve, egy tömbben helyezték el. Miután a három járás zsidóságát Zalaegerszegre szállították, a gettót május 16-án lezárták. A gettóban 375 család (1221 fő) nyert elhelyezést.
A megye többi gettójának lakóit június 15–24. között szállították Zalaegerszegre. Így a városi zsidósággal együtt mintegy 3450 főt zsúfoltak össze a hatóságok a megyeszékhely gyűjtőtáboraiban. A Grünbaum és a város Andráshida felőli végén álló téglagyárak területére hurcolt zsidóknak elszállításuk előtt több atrocitást, motozást, illetve fenyítést kellett átélniük. 1944. július 5-én váratlanul Zalaegerszegre érkezett Endre László belügyi államtitkár, hogy ellenőrizze a „zsidókérdés végső megoldását”. Hunyadi László alispánhelyettes társaságában kihajtatott a zsidótáborba, majd a szemle után megelégedését fejezte ki a hatóságoknak. A III. csendőrkerülethez tartozó zalai zsidóságot még aznap deportálták Auschwitzba.
A zsidó vagyonok új kezekben
A zsidók deportálásával párhuzamosan megkezdődött a zsidó értékek kiárusítása, árverezése, megyeszerte ezrek igényelték a zsidó javakat. Tarnóczky Géza, Nagykanizsa első keresztény nagykereskedője az elsők között kívánta megvásárolni a Kohn és Bartha, a Kaufmann, az Eisinger és Fischer volt zsidó nagykereskedők árukészletét. A Zalamegyei Újság 1944. július 27-i száma már a megnyíló zalaegerszegi zsidó raktárakról tudósított. A polgármester törvényes felhatalmazás alapján, egymás után vizsgáltatta felül a lezárt raktárakat, hogy az ott tárolt holmikat keresztény kereskedőknek juttassa. Községek, egyesületek, magánszemélyek tucatjai igényeltek zsidó ingatlanokat óvodának, napközi és leventeotthonnak, jegyzői lakásnak. A feloszlatott zsidó hitközségek és egyesületek még fellelhető jegyzőkönyvei, könyvészeti remekei a Zsidókérdést-kutató Intézetbe kerültek.
1944 tavaszától a magyar pénzügyi adminisztráció a zsidók vagyonának feldolgozását végezte. Felállt júniusban a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztosi Hivatal, melyet az elkobzott vagyon kezelésére és ellenőrzésére hoztak létre. Az értékesítésekből befolyt összeget a 157.880 számú, Pénzügyminisztérium zsidó vagyonok letéti számlára kellett befizetni. Ide folyt be az elárverezett zsidó tulajdonok ellenértéke, ebből fizették a gettósítás költségeit s a már deportáltak „távollétük miatt fölhalmozódott köztartozásait” is. A megyei pénzügyigazgatóságok részletes listákat készítettek a vagyontárgyakról, s a pénzintézetek a náluk letétben levő zsidó értékpapírokat is lejelentették az őket irányító Pénzintézeti Központnak.
1944. szeptember 2-án Teleki Béla zalai főispán rendeletben intézkedett a zsidók lezárt üzleteiben lévő áruk értékesítéséről a szakmabeli kereskedők és iparosok számára. Meghatározták azon igényjogosultak körét is, akik az eladásra került ingóságokat készpénzfizetés helyett bizományosi értékesítésre is átvehették. Előnyt élveztek a hősi halottak családtagjai, a hadirokkantak és a háborúban szolgálatot teljesítők.
Az 1944. október végén hatalomra került nyilas vezetés a 3840/1944. M. E. számú rendelettel befejezte a zsidó vagyonok elkobzásának jogi folyamatát. A zsidóság vagyona „a nemzet vagyonaként” az államra szállt. A zsidó hitközség fogalmát, illetve a zsidó szót törölték, helyette az „állami tulajdon xy bérleménye” megjelölést használták. A zsidó ingóságok ezt követő értékesítéséből befolyt összeg 20%-a Csomay Miklós, zalai nyilas főispán rendelkezése alapján a nyilaskeresztes párt helyi szervezetének kasszáját gazdagította. A m. kir. pénzügyigazgatóság őrizetében lévő, a zsidóktól eltulajdonított perzsaszőnyegeket 1945 márciusában Kőszegre, az arany és ezüst ékszereket, értéktárgyakat Brennbergbányára szállították.
A zalai zsidóság elkobzott vagyonának teljes felmérése és rekonstruálása nem lehetséges, mert dr. Kohánszky Jenő, a zalaegerszegi pénzügyigazgatóság vezetője, főispáni rendeletre hivatkozva „a bizalmas iratokat, beleértve az összes zsidó ingóságokra vonatkozó leltárokat, az egész zsidó vagyonra vonatkozó irattárat elégette”, majd magához vette az adóhivatal páncélszekrényeiben elhelyezett mintegy 3 millió (!) pengő készpénzt, és „ismeretlen helyre távozott”. Ugyancsak megsemmisült az Elhagyott javak Kormánybiztosságának Zala megyei irattára is.
Hazatérés után
Az 1945 tavaszán, a deportálást és munkaszolgálatot túlélő zsidók, hazatérve többnyire üres, kifosztott házakat találtak. Elhagyott lakásaikba idegenek költöztek. Üzleteikbe, műhelyeikbe ismeretlenek vagy éppen szomszédaik jártak be dolgozni. Ügyvédi, orvosi irodáikat volt kollégáik egy része birtokolta. Iskoláik, temetőik, zsinagógáik pusztulásnak indultak.
1941-ben Zala megye lakosai közül 7027-en vallották magukat izraelita vallásúnak, ez a teljes lakosság 1,4%-át jelentette. Az 1949. évi népszámlálás már csak 606 főt tartott nyilván. Arról, hogy az elhurcolt zalai zsidó lakosok közül hányan tértek vissza, hivatalos kimutatás nincs. A túlélők egybehangzó beszámolója szerint talán minden tizedik élte túl a holokausztot. Legújabb kutatásaink szerint a deportált zsidók összlétszáma mintegy öt és fél ezer fő volt.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 51-61.)
| |
