Mordecháj könyve (Jelenkor, 2002) Schein Gábor
(részlet) A hanipoli Zuszja rabbiról mesélik, hogy ifjúkorában meghallotta a jövőt a fák susogásában. A braclawi Náhmán viszont nem tudott aludni újonnan épített faházában, a friss deszkák között úgy érezte, mintha holtakkal feküdne. Ő is hangokat hallott, de nem a jövő hangjait. És az első éjszaka után, amelyet házában töltött, hajnalban nagy kiabálással felverte három fiát és feleségét, azt kiáltozta, tűz van, pedig még nem égett a ház, csak akkor gyújtotta fel, amikor mindnyájan kint voltak. 
Vajon mit susogtak Zuszja rabbi fái? És mit mondtak Náhmán rabbi házának deszkái, amelyek reggelre üszkösen meredtek az imaház felé? Mi ezt aligha tudhatjuk meg. Ahol történetünk kezdődik, ott nincsenek erdők, de még rétek sincsenek, és ha lennének, szereplőink akkor sem hallanák meg a fák beszédét, ha beszélnek még egyáltalán, ha nem Náhmán rabbi volt az utolsó, aki hallotta hangjukat, hogy aztán egyszer és mindenkorra kiégesse belőlük a szavakat.
Történetünk egy fából készült, néma tárggyal kezdődik, és el sem mozdul tőle. De e néma tárgyat sohasem pillanthatjuk meg, mindvégig viaszosvászon terítővel lesz letakarva, amely alá számlák, vásárlási cédulák, értesítések és levelek vannak csúsztatva. Amikor P. leült e viaszosvászon terítővel letakart asztal mellé, mert hiszen egy asztal e néma tárgy, érezte, hogy a narancssárga virágminta és a virágok közt húzódó méregzöld sávok egy kicsit itt is, ott is feldomborodnak. Beljebb az asztalon citromsárga műanyagtál állt, benne papírszemét, arrébb mintás fémdoboz, tele gombos- és varrótűkkel. P.-t a másik széken, az abroszénál sokkal apróbb virágmintákkal díszített, lila műszálas köpenyben egy öregasszony várta, köpenyébe a melle fölött jobb és bal oldalt néhány gombostű volt szúrva, a nyakában zöld vászoncentiméter. Amikor P. leült, vagy inkább leejtette magát a mély barnára érett támlás székre, az öregasszony vaskos, tömzsi ujjaival nyomban rábökött az abroszon előtte heverő, kinyitott könyvre, és fejét félig a mellette ülő fiú felé fordítva azt mondta: — Tessék, olvasd!
A könyvet, amelyet az öregasszony a hátsó szobából hozott elő, a lánya kapta 1953-ban, a bejegyzés szerint egészen pontosan 1953. május 19-én, avatásának emlékére. A sárgás, nehéz lapok bal oldalán héberül, a jobbon magyarul állt a szöveg, és a történetet rézmetszetekről készített fekete-fehér lenyomatok kísérték. A fordítás Blumenfeld Lipót munkája volt, és amint egyet lapozva kiderült, a Pesti Izraelita Nőegylet Vezetőségének a Szentírás iránt érzett tisztelete gyarapította e könyvvel a magyar Szentírás-irodalmat.
Blumenfeld Lipót, aki nemcsak e fordításával, hanem a róla fennmaradt halvány emlékekkel is szerepelni fog történetünkben, és aki így, bár azokban az időkben már régen halott volt, mindvégig velünk lesz, 1869. július 6-án született, négy nap híján pontosan száz évvel P. előtt. Blumenfeld Lipót Berlinben a híres Sigmund Jampel rabbi tanítványa volt, akinek meleg hangú kísérőlevelével hazatérve 1896 púrimján Turócszentmártonban olvasta fel először Eszter könyvét. Két évvel később az a közösség hívta magához, amelynek harminc év múltán, amikor már nem volt módjukban rabbit tartani, P. dédapja lett az egyik feje. Blumenfeld Lipót egész életében agglegény maradt. Egyetlen szenvedélye, melyet a róla fennmaradt néhány anekdota egyike sem mulaszt el megemlíteni, a rendszeres délutáni séta volt. Hűs nyáridőben vagy sötét téli fagyban sokat látták barátjával, a községi orvossal, aki talán P. egyik őse volt, a zsinagóga környékén, az ecetfákkal szegélyezett földes kis utcákon sétálni. Hogy miről beszélgettek, azt senki sem tudja. Tény azonban, hogy az orvos csúnyácska feleségével és lányával csak újévkor és „hosszú napon” járt el a templomba, egyébként távol tartotta magát barátja praxisától. Blumenfeld Lipót, aki híres volt arról, hogy hosszas újévi prédikációk helyett beérte egy-egy rövid történettel, és magyarázatképpen csupán annyit fűzött hozzájuk, hogy „kedves testvéreim, és ez szórul-szóra így igaz”, abban az esztendőben, amikor először állt új gyülekezete elé, a tóraolvasó asztal fabábos mellvédjére támaszkodva és jelentőségteljesen körbepillantva, a templomi szónokok emelt, éneklő hangján így szólt hallgatóságához: „Egyszer a császár magához hívatta Gámliel rabbit és azt mondta neki: — Tudom, mit tesz istenetek, és azt is tudom, hol van. Ekkor Gámliel rabbi mélyet sóhajtott. A császár megkérdezte őt: — Miért sóhajtozol így? — A rabbi pedig azt válaszolta: — Az egyik fiam kiment a tengerre, vágyom utána és szeretném, ha megmutatnád, merre jár. — A császár erre azt felelte: — Honnan tudnám, rabbi? — A rabbi ekkor elmosolyodott és azt mondta: — Nem tudod, mi történik a földön, honnan tudnád akkor, ami az égben van?” És Blumenfeld Lipót hallgatósága hiába várta a történet magyarázatát. Miután a hatás kedvéért rövid szünetet tartva halkan, szinte suttogva annyit mondott, hogy „kedves testvéreim, és ez szórul-szóra így igaz”, megfordult, lelépett a tóraolvasó asztal emelvényéről és visszaült trónusszerű helyére a frigyszekrény mellé.
A zöld vászoncentiméter az öregasszony nyakából lelógott az asztalra. A lekötött buklé és kásmilon lapokat mindig a köpenyébe szúrt gombostűkkel tűzte össze, hogy az agyonhasznált szabáskliséket éles szappandarabokkal körülrajzolva megkapja a pulóver hátát, ujját vagy elejét, és a fölösleges részeket a vonalak mentén levágva, összefércelje őket. A neheze, a kivágások elkészítése és a gomblyukazás, még csak ezután következett. Most azonban szó sem volt ilyesmiről. Vaskos, rövid mutatóujja alkudozást nem tűrve várakozott az első betű alatt, miközben P. kétkedve kereste nagyanyja tekintetét, hogy tényleg ebből a könyvből kell-e olvasnia. A nagyanyja azonban nem volt hajlandó észrevenni a bizonytalankodást. Ki volt neki adva, hogy a nyáron olvasni kell tanítania a gyereket. P. tehát az öregasszony keze fölé hajtotta fejét, egy pillanatra elcsodálkozott, milyen puhák rajta a ráncok, aztán azon az oldalon, ahol magyarul volt az írás, megpróbálta kiolvasni az első szavakat. De nyomban olyanokba ütközött, amelyeket harmadik nekifutásra sem sikerült rendesen kibetűznie. Erre az öregasszony, mint egy zongoratanárnő, aki pálcájával tanítványa fején kopogja az ütemet, minden második szótagot megnyomva olvasni kezdte helyette az első bekezdést: „És-tör tént-Á chás-vé ros-nap ja-iban...”
És történt Áchásvéros napjaiban — ő az az Áchásvéros, aki Indiától Aethiopiáig uralkodott százhuszonhét tartományon —, ama napokban, amikor Áchásvéros király ült Susán várában, birodalmának trónusán, hogy uralkodásának harmadik esztendejében lakomát rendezett mind az ő főurainak és szolgálattevőinek, Perzsia és Média seregvezéreinek és a satrapáknak, hogy megmutassa gazdagságát, birodalmának minden pompáját. Fél esztendeig tartott a királyi vendégség, marhák és ökrök százait vágták le, forrt, sercegett a zsír, a forró kőlapokon egész nap sültek a kerek kenyerek, és hordószám fogyott az édes témoni bor. A király megvendégelte Susán minden férfijét és fiúgyermekét, aprajától nagyjáig. Saruban vagy mezítláb, lenvászonból készített fehér zsákruhában, ahogy ünnepen volt szokás, csődültek az ifjak és az öregek a királyi palota kertjébe, jóllaktak és sokan lerészegedtek. A király is jókedvű volt a bortól. És a hetedik nap reggelén megparancsolta szolgálatot teljesítő tisztjeinek, hozzák elé Vasti királynét királyi koronában, hogy megmutassa szépségét a népeknek és a főuraknak.
Az olvasásra délutánonként került sor, amikor elkészültek az aznapra való pulóverek és elment az utolsó kuncsaft is, akinek a zöld vászoncentiméterrel meg kellett mérni a derekát, a csípőjét, a karhosszúságát. Reggelente, amikor elkezdődött a nap, az öregasszony a sarokban álló nagy tükör előtt azt a néhány szál hosszú, ősz haját fésülgette, amely koponyáján egy húsz évvel azelőtti betegség pusztítása nyomán megmaradt. Majd, még mindig hálóingben, megigazította parókája belsejét, hogy ne törje, és szemét behunyva, ajkát szorosan összehúzva feltette a fejére, hogy aztán a füle fölött vagy elől, változatlanul hunyorítva, a helyére húzza, és hátul maradék saját haját betűrje a tömött, barna paróka alá. P. nagyapja közben kávét és forró süteményt hozott, letette a virágmintás viaszosvászon terítővel letakart asztalra, azt mondta, most jött a péktől, ami azt jelentette, hogy most vette ki a sparheltből: amint beleharapott az ember, nyelvén szétfoszlott a meleg tészta.
A tisztek dolguk végezetlen tértek vissza a királyi palota kertjébe. Áchásvéros ezért igen felháborodott és haragja felgyúlt benne. És szólt a bölcseknek, az asztrológusoknak, akik közel voltak hozzá, név szerint Kársenának, Sétárnak, Admátának, Tarsisnak, Méresznek, Márszenának, Memúkhánnak, Perzsia és Média hét főurának, hogy törvény szerint mit lehet tenni a királyné, Vasti ellen, aki nem teljesítette a király parancsát, amit tisztjeivel küldött. És szólt Memúkhán a király és a főurak előtt: nemcsak egyedül a király ellen vétett Vasti királyné, hanem Áchásvéros király összes tartományainak minden főura és népe ellen.
A porcelán kistányér, amin a nagyapa reggelente behozta a péksüteményt, tele volt hajszálvékony, szürke karcolásokkal. Az eredetileg fehér tányér közepe egészen elszürkült, a szélén viszont még mindig élénk rózsaszínűek voltak a virágok, méregzöldek a levelek. P. a nap nagy részét a nagyapjával töltötte. Együtt jártak a fonalashoz, az orsózóhoz: volt egy nagy bőrönd, abban hozták haza a fonalat, amit az orsózó ugyan már valamelyest átparafinozott, de kötés előtt, különösen ha sokáig állt a szekrényben, az otthoni kis orsózó gép segítségével újra át kellett futtatni egy darab parafinon.
Az orsózás olyan volt, mint a történetek ismételgetése: „Halljad, fiam, atyádnak bölcsességét, anyád tanítását el ne hagyd”. Nem tudjuk, hogy Blumenfeld Lipót hitt-e még az anyák és fiaik egységében, amiként abban az órában, amikor a Tóra adatott Izraelnek, az anyák és fiaik együtt voltak. Nem tudjuk, hogy azt a némaságot, amely bennünket körülvesz, akik Náhmán rabbi elüszkösödött házának deszkái között élünk, Blumenfeld Lipót is ismerte-e már. Valamit bizonyára sejtett belőle. Hiszen a tárgyak és a történetek nem egyszerre némultak el, hanem szép sorjában, egyik a másik után, és ki tudja, mikor lobbant fel a tűz, amely elkezdte kiégetni belőlük a szavakat. Így aztán amit mi némaságnak érzünk, valójában hangok zűrzavara. A holtak beszéde tűzlobogás, és a tűzzel kezdődött minden. Blumenfeld Lipót ezt a beszédet még aligha hallhatta úgy, ahogyan mi. Másképp talán nem mesélte volna el egyik újévi prédikációjában ezt a történetet hallgatóságának: „Egyszer felkereste Ráv rabbit egy perzsa, és azt kérte tőle: — Tanítsd meg nekem a Tórát. Ekkor a rabbi megmutatta neki az álefet és így szólt: — Mondd azt, álef. — De a perzsa megkérdezte: — Ki kezeskedik arról, hogy ez tényleg az álef? Valaki más talán azt mondja, ez nem az álef. — A rabbi ekkor megmutatta neki a bétet, de a perzsa ugyanúgy válaszolt, mint az előbb. A rabbi rákiáltott és dühösen elbocsátotta. A perzsa azonban nem adta fel, és elment Sámuel rabbihoz, és azt kérte tőle: — Tanítsd meg nekem a Tórát. Ekkor a rabbi megmutatta neki az álefet és így szólt: — Mondd utánam, álef. — De a perzsa megkérdezte: — Honnan lehetnék biztos abban, hogy ez tényleg az álef? — Ebben a pillanatban a rabbi megragadta a perzsa fülét. És a perzsa fájdalmában felkiáltott: — Jaj, a fülem, jaj, a fülem! — Sámuel pedig megkérdezte: — Honnan lehetnék biztos abban, hogy ez tényleg a füled?! — A perzsa még mindig fájdalmasan azt felelte: — Mindenki látja, hogy ez a fülem. — A rabbi ekkor elengedte a perzsa fülét és azt mondta: — Ugyanígy tudja mindenki, mi az az álef és mi az a bét! A perzsa megnyugodott, és a rabbi megtanította neki a Tórát.”
|
