Talán nem teljesen megalapozatlan magabiztosságom alapja az a tény, hogy hosszú évek óta kutatom, gyűjtöm a fővárosi állami és egyházi levéltárakban a nyilasuralommal és a budapesti zsidók sorsával kapcsolatos dokumentumokat. Befejezettnek korántsem tekinthető munkám eddigi eredménye mintegy 1700 gépelt oldal terjedelmű, jelentős részben sehol sem publikált irat.

Most nem vállalkozhatom másra, mint arra, hogy megkísérlem a Raoul Wallenberggel foglalkozó szakirodalom egyes állításait-elemzéseit ezeknek a dokumentumoknak a segítségével is revízió alá venni. Mielőtt írásom tulajdonképpeni fő témájára rátérnék, mintegy bevezetésképpen a már publikált források alapján szeretném előre jelezni „revizionizmusom” néhány jellegzetes vonását.

A nyilas korszakkal foglalkozó szakirodalom, úgy vélem, eddig túlságosan is leegyszerűsítve tárgyalta Szálasi Ferenc és cinkosai zsidópolitikáját. Többek között azt is elmulasztotta kimutatni, hogy Szálasi nem volt szociál-darwinista-fajvédő/fajüldöző antiszemita, „csak” fanatikus zsidógyűlölő. Saját magát „aszemitának” tartotta, aki csak meg akart szabadulni a zsidóktól, a háború után, főleg és elsősorban kitelepítéssel [2]. Míg Magyarország német megszállása (1944. március 19.) után kinevezett Sztójay Döme vezette magyar kormány lelkesen deportálta a magyar zsidókat, Szálasi csak vonakodva. Több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg a Sztójay-kormány idején, mint Szálasi országlásakor. A történelmi emlékezet, a túlélők emlékei mást mondanak: 1944. május 15-július 9. között a vidéki Magyarországról deportált kb. 437.000 zsidó többségét a nácik meggyilkolták. A fővárosban legalább 130-150.000 zsidó túlélte a világháborút. Ők jól emlékeztek a nyilas banditák tombolására, a rablásokra, a Duna-parti tömeggyilkosságokra, amelyeknek október 15-től 1945. január 18-ig, Pest felszabadulásáig, tehát három hónap alatt legalább 3.000 áldozata volt. Körülbelül annyi, ahány embert egy-egy vonattal a Sztójay-kormány hatóságai Auschwitz-Birkenauba szállítottak. „Jobb” napokon 3-4 ilyen vonatszerelvény érkezett az auschwitz-birkenaui rámpákra, és a halálgyárban naponta öltek meg 6-8.000 magyar zsidót.

A németek igen erős nyomás alá helyezték Szálasit, hogy adja át nekik az összes budapesti zsidót. Vajna Gábor nyilas belügyminiszter már 1944. október 18-án kénytelen volt Eichmannak megmondani, hogy Szálasi „elvi állásfoglalása” az, hogy több magyar zsidót nem enged Németországba vinni. Vajna ugyanakkor sietett megnyugtatni Eichmannt, (aki egyébként augusztus végén csalódottan volt kénytelen elutazni Budapestről, de a nyilas puccs után azonnal ismét a magyar fővárosban termett): a maga részéről megkísérli legalább ötvenezer munkaszolgálatos átadását elérni [3]. November 6-án el is indulnak a fővárosból az első munkaszolgálatosok, deportáltak, de november utolsó hetében Szálasi leállította a Hegyeshalom felé tartó „halálmenteket”, és megszerveztette a Szent István park környékén a „nemzetközi”, más néven „védett” gettót, valamint a Dohány utca környékén a „nagy” gettót. A „védett” gettót már november közepén elkezdték szervezni [4]. Az előbbiben kb. 30-35.000, az utóbbiban kb. 70.000 ember szabadítottak fel a Vörös Hadsereg katonái, kb. 30.000 zsidó keresztényeknél, vagy nem-zsidók elhagyott lakásaiban bujkálva élte túl a főváros ostromát.

Lévai Jenő leírásából úgy tűnhet, mintha a nyilasok tapasztalatlanok, tájékozatlanok lettek volna a nemzetközi jogban, könnyű volt őket a különféle védlevelekkel, védőútlevelekkel (Schutzpasse, Schutzbriefe) stb. félrevezetni. A valóságban abból a memorandumból, amelyet Veesenmayer már 1944. október 20-án Kemény Gábornak átadott, világosan kiderül, hogy a németek tudták: a budapesti semleges követségek mentesítési, védőlevél stb. akciói a nemzetközi jogi normák szerint is törvénytelenek [5].

A budapesti zsidók sorsát döntően befolyásoló tényezők között talán első helyen Szálasi azon vágyát kell kiemelni, hogy a semleges országok ismerjék el kormányát. Egészen december 12-ig. Amikor végre be kellett látnia, hogy a világháborúban semleges országok többsége de jure nem ismeri el rezsimjét, a zsidóvédő diplomatáknak volta némi mozgásterük. Ebben a kérdésben még a németek is hajlottak az engedményekre. Veesenmayer 1944. október 20-án tárgyalt Kemény Gáborral és tájékoztatta: a német kormány továbbra is tiszteletben tartja azokat az ígéreteit, amelyeket még a Sztójay-kormánynak tett. Tehát elvben hozzájárul hétezer zsidó Palesztinába való kivándorlásához, sőt, ha ezt a magyar kormány „nemzetközi helyzete megerősítése” miatt jónak látja „méltányos számban” még további zsidók kivándorlásáról is lehet tárgyalni [6].

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a Budapesten dolgozó diplomaták mozgásterét jelentősen szűkítette az a tény, hogy végül is egyetlenegy semleges állam sem ismerte el a Szálasi-kormányt [7]. Danielsson budapesti svéd követ 1944. október 31-én arról tájékoztatta kormányát, hogy a magyarok november 15-én kiengedik a svéd védetteket, ha addig a svéd kormány elismeri a Szálasi-rezsimet. Stockholmból kategorikus nem volt a válasz, de azt tanácsolták a követnek, hogy próbálja halogatni az ügyet. Ezek után november 8-án Danielsson bejelentette a magyar Külügyminisztériumban, hogy Stockholmból utasítást kapott, hogy nem hagyhatja el a magyar fővárost [8].

Szálasi, aki egyébként még 1944 májusában, a magyar zsidók deportálása helyett azt az ötletet vetette föl, hogy inkább meg kellene próbálni őket szovjet fogságban lévő hadifoglyokra kicserélni, uralma kezdetén pusztán praktikus, magyar honvédelmi szempontból is vonakodott a budapesti zsidókat és a munkaszolgálatosokat a náciknak kiszolgáltatni [9]. 1944 késő őszén még maga Hitler is hajlott az engedményre. A náci külügyminisztérium egyik vezetője október 31-én feljegyzésében rögzítette: a Führer úgy döntött, hogy a magyarok helyzetének megkönnyítése érdekében a zsidók kivándorlása kérdésében „kívánságaikat előzékenyen kezelhetjük”. De Wagner, az Inland II. nagyhatalmú ura ebben az esetben nem engedelmeskedett Vezérének. Többek között arra is hivatkozva, hogy a svédek az előzetes megállapodást megszegve négyszáz helyett négyezer menlevelet adtak be, arra utasította a német külügyi apparátust, hogy az eddigi engedményeken túlmenő előzékenységet ne tanúsítson, „csak ha az politikai szempontból elkerülhetetlenül szükséges”. Wagner azt is sietett ehhez hozzáfűzni, hogy a már német táborokba szállított zsidók esetében „szabadon bocsátási tárgyalásoknak egyáltalán ne legyen helye”. Befejezésül azt javasolta, hogy Veesenmayer kapjon arra felhatalmazást, hogy elutasítson minden olyan engedményt, amely a korábbi megállapodások kereteit meghaladná [10]. Nem egyszerűen arról volt tehát ebben az esetben szó, hogy a németek általában minden zsidó szisztematikus megsemmisítésére törekedtek. Hitler még nagyarányú gesztusra is hajlandó volt, de az általa mozgásba hozott gépezetet nem mindig tudta precízen irányítani. A náci külügyminisztérium radikális munkatársai így sikeresen szabotálták a technikailag amúgy is igen nehezen kivihető zsidómentő akciót [11].

A hivatalos német álláspont, úgy tűnik, 1944 októberének végére alakult ki. Ribbentrop elfogadta alárendeltjei javaslatát: az eddig elvben kiutazási engedélyt kapottakon kívül több ember nem kaphat engedélyt [12].

Ha nem emberéletekről lenne szó, akár humorosnak is találhatnánk azt a német diplomáciai iratot, amelyben a berlini portugál követ közbenjárását, aki azt kérte Berlinben, hogy a németek vegyék rá a magyarokat arra, hogy ismerjék el a portugál védőútleveleket is, azzal utasítják vissza, hogy a német kormány nem tud és nem is óhajt a szuverén Magyarország belügyeibe avatkozni, a magyar kormány nemzeti kormány, amely saját programját követi, azonkívül nemzetközi jogilag sem elfogadhatóak a portugál védőútlevelek [13].

Szálasit és Kemény Gábor nyilas külügyminisztert a maguk jóval szerényebb eszközeivel a II. világháborúban semleges államok budapesti diplomatái is megpróbálták befolyásolni. Mint Veesenmayer 1944. november 15-i jelentésében írja: „Szálasi részletesen tájékoztatott a zsidókérdésről és a nuncius, a svédek és a svájciak állandó közbenjárásáról. Most már megelégelte ezeket, 17-én még egyszer összehívja az érdekelteket egy utolsó értekezletre, és azon megérteti velük, hogy nem hajlandó az eddig nyújtott engedményeken túl további előzékenységet tanúsítani” [14]. November 17-én Szálasi kiadta legfontosabb zsidótárgyú rendelkezését: összesen hat kategóriába osztotta a magyar zsidókat: 1. külföldi menlevéllel rendelkező zsidók, őket november 20-ig kellett az úgynevezett Palatinus-házakba összegyűjteni; 2. a német kormánynak kölcsön adott zsidók, akikről Szálasi azt állította, hogy a magyar nemzet számára végeznek munkaszolgálatot; 3. a visszamaradt zsidóknak gettót létesítenek, külön alpontban még a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyermekotthonokat is megemlíti Szálasi rendelete; 4. mentesített zsidók; 5. zsidó fajú egyházi személyek; 6. és a KEOKH nyilvántartásában szereplő idegen állampolgárságú zsidók.

Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodavezetője és kollégáik legfeljebb azzal fenyegethették volna meg Szálasit, hogy ha nem bánik jobban a zsidókkal, akkor ezért is felelősségre fogják vonni a háború után. Mivel azonban Szálasi még 1945 márciusában is sziklaszilárdan meg volt győződve arról, hogy a németek megnyerik a háborút, ez a fenyegetés rá nem hatott…[15]

Rátérve tulajdonképpeni szűkebb témánkra, némi szorongással vegyes kényszerűséget érzek, amikor úgy vélem, talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom annak kimondására, hogy a svéd diplomata tragikus sorsa, az a tény, hogy minden valószínűség szerint ő is egyike a sztálini önkényuralom áldozatainak, igen megnehezíti tényleges történelmi szerepének objektív értékelését. Wallenberg nevét világszerte nagyon sokan ismerik, de szerencsésebb sorsú (bár 1945 után hosszú évtizedekig teljesen, még a Yad Vashem által is elfelejtett) kollégáiról (a fentebb már említetteken kívül talán Carl Lutz svájci konzul nevét kell megjegyezni) csak a legszűkebb szakmabeliek tudják többé-kevésbé, hogy mit is csináltak Magyarországon 1944-1945-ben. Ráadásul a szak- és memoárirodalomban gyakran találkozhatunk azzal az állítással, hogy a cionista ellenállók, Carl Lutz, vagy éppen Wallenberg ennyi, vagy annyi tízezer magyar zsidó életét mentette meg, védleveleivel, védőútleveleivel. Theo Tschuy svájci történész, pl. tudni véli, hogy Lutz egészen pontosan 62.000 magyar zsidó életét mentette meg. Cionista ellenállók állítják, ők legalább 100.000 fővárosi zsidó életét mentették meg. Bizonyíték: kb. ennyi védlevelet, védőútlevelet adtak ki. Lévai Jenő maga is oldalakon keresztül sorolja azokat az eseteket, amikor a nyilasok semmiféle okmányt nem tiszteltek. Leginkább még az igen kis számban kiadott vatikáni védlevelet, oltalomlevelet tisztelték a nyilasok, de volt, hogy a legvalódibb okmányok birtokosait is habozás nélkül a Dunába lőtték.

Az óriási méretű okmányhamisítás valamennyi védlevél értékét veszélyeztette. Éppen a svájci védlevelek hamisítása során történt, hogy egy sorozat lepecsételésekor a „Suisse”-szóból kiesett az „i”-betű, ezt pedig gyorsan megtudták még a félanalfabéta nyilasok is. A budapesti zsidók maguk is mindent elkövettek, hogy valamiféle külföldi védettséget igazoló papírhoz jussanak. Ha az utcákon garázdálkodó nyilasok nem is, de a nyilas és német hatóságok egy ideig maguk is úgy tettek, mintha komolyan vennék ezeket a papírokat. Ráadásul nemcsak zsidók kaptak ilyen okmányokat. Böhm Vilmos stockholmi emigrációjából küldött százkét svéd védőútlevelet Wallenberggel szociáldemokrata vezetőknek Budapestre [16]. De kértek és kaptak „svédettséget” református és evangélikus egyházi vezetők is [17].
 
Raoul Wallenberg a zsidómentő diplomaták körében két szempontból is valóságos Benjámin volt. Mindössze harminckét éves volt 1944-ben és ő érkezett utolsónak Budapestre, akkor, amikor Horthy már leállította a budapesti zsidók deportálását. A budapesti Zsidó Tanáccsal vagy a cionista ellenállókkal nem ő tartotta fönn a legszorosabb kapcsolatokat, neve ritkán fordul elő pl. Komoly Ottó cionista vezető naplójában, vagy a Zsidó Tanács napi feljegyzéseiben [18]. Nem Raoul Wallenberg ellenében, őt háttérbe szorítva, szerepét, valóban hősies, önfeláldozó tevékenységét lekicsinyítve kell, kellene megírni mindazt, amit a semleges országok diplomatái 1944-ben a zsidókért Budapesten tettek – mint erre a szakirodalomban sajnos akad példa [19]. Ha végigtekintünk például a különféle nemzetközi védelem alá helyezett házak listáján, azonnal látjuk, hogy a budapesti svájci követség több épületet védelmezett, mint a svéd királyi követség.       

A nemzetközi, kormányzói és belügyi védelem alá helyezett házak jegyzéke

Spanyol védettek: Szt. István park 35.
Vatikányi (sic!) védettek:         Pozsonyi út 20., 24, 30, Wahrmann u. 32.
Nemzetközi Vöröskereszt: Pozsonyi út16, 23.
Kormányzói és belügyi:            Pozsonyi út  28.
Sziget u. 41.
Svéd védettek: Pozsonyi út1, 3, 4, 5, 7, 10, 12, 14, 15/17, 22.
Katona József utca 24.
Portugál védettek: Újpesti rakpart 5.
Svejci (sic!) védettek:   Pozsonyi út 32, 33/a, 33/b, 35, 36, 40, 42., 39, 49, 54
Katona József utca<$IKatona József utca 8. .>ótazúa tény, hogy immáron négy, 39<$IKatona József utca 39.>, 41<$IKatona József utca 41.>, 26<$IKatona József utca 26.>, 28<$IKatona József utca 28.>
Máhr Jenő<$IMáhr Jenő utca 6.> u. 6.
Hollán<$IHollán utca 47.> utca 47, 49 Hollán<$IHollán utca 49.>.
Wahrmann<$IWahrmann utca 32.> u. 32.
Szt. István park<$ISzent István park 2.> 2, 3<$ISzent István park 3.>, 4<$ISzent István park 4.>, 6<$ISzent István park 6.>, 10<$ISzent István park 10.>, 14<$ISzent István park 14.>, 22<$ISzent István park 22.>, 23<$ISzent István park 23.>, 25<$ISzent István park 25.>, 33<$ISzent István park 33.>.
Újpesti<Újpesti rakpart 47.> rakpart 7.
Sziget<$ISziget utca 40.> u. 40. 43<$ISziget utca 43.>, 45<$ISziget utca 45.>.
Légrády K. u. 43<SILégrády K. utca 43.>.
Szt. István park<$ISzent István park 8.> 8.
Rudolf J. 6.<$IRudolf J. 6.> <$F Ettől a sortól utólag, kézzel, tintával írott házszámok szerepelnek. >
Légrády K. utca 43.<$ILégrády K. utca 43.>
Szent István p [ark ] 8. <$ISzent István park 8. >
Rudolf L. 6. <$IRudolf L. 6. >
Légrády K. 35. <$ILégrády K. utca 35. > <$FKét olvashatatlan sor> [20]

Eddig senki sem próbálta megcáfolni Lévai Jenő egyik alapállítását, amely a következőképpen hangzik: „Wallenberg titkár és Lutz konzul állandó kapcsolatban állott egymással. Elmondható, hogy a legteljesebb összjátékot folytatták és egymás között kiosztott szerepekkel küzdötték végig az elkövetkező nehéz időket.” [21]. A harmonikusan együttműködő Lutz-Wallenberg-képet Lévai maga is megcáfolja akkor, amikor idézi azt a svéd jelentést, amelyből kiderül, hogy az ún. nemzetközi gettó bővítésekor Lutz teljesen önkényesen több házat is, amelyeket a svéd védettek kaptak volna meg, lefoglalt és csak hosszú alkudozás után volt hajlandó összesen huszonnyolc szobát Wallenbergnek átengedni [22]. Azt természetesnek tartjuk, hogy a Mussolinihoz hűséges olasz diplomaták bepanaszolták svéd kollégáikat, mert olasz állampolgárok útleveleit meghosszabbították, vagy érvényesítették [23]. De azon már legalábbis csodálkozhatunk, hogy Veesenmayer 1944. október 20-án vajh’ milyen forrásból értesült arról, hogy Friedrich Born, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága budapesti képviselője a „svéd védőútlevelek kiállításánál végbemenő kétségtelen visszaélésekre hivatkozva” tagadta meg, hogy a Svéd Vöröskereszttől átvegye a zsidók ügyeinek intézését [24]. Lutz azzal is megpróbálta a svájci védlevelek értékét növelni, hogy a magyar Külügyminisztérium egyik illetékesének kifejtette: a svájci Schutzpass nem tévesztendő össze a svéd Schutzpass-szal, „mert ezek kiadásánál a budapesti svéd követség nem járt el olyan szigorú alapelvek szerint, mint a svájci és bizonyos esetekben magyar állampolgárok is hozzájutottak az ilyen okmányokhoz” [25]. Nemcsak arról van szó, hogy Lutz nem mondott igazat, hiszen a svájci védleveleket sokkal nagyobb arányban hamisították a Vadász utcai, svájci védettség alatt lévő „Üvegházban” menedéket talált cionista ellenállók, mint a svéd okmányokat, hanem arról is, hogy egyszerűen följelentette a svéd diplomatákat.

Tragikus következményekkel járt Wallenberg egyik akciója is. Még október 20-án megpróbálta megértetni Kemény Gáborral, hogy a svéd követség alkalmazottai és hozzátartozói fehér színű fényképes „legitimációs kártyával” rendelkeznek, és kérte, hogy ezt a tényt a rádió útján is hozzák nyilvánosságra [26]. Lehetséges, hogy ezért jelent meg a napilapokban november elején az a téves közlemény, hogy az ideiglenes útlevelek, oltalomlevelek, védőútlevelek csak akkor érvényesek, ha fényképpel is el vannak látva [27]. Hiába jelent meg később a helyesbítés, hogy a kivándorlási papírok fénykép nélkül is érvényesek, az igazoltató nyilas járőröknek érdekükben állt az első közleménynek hinni [28]. Sajnos nincs igaza Lévai Jenőnek akkor sem, amikor azt állítja, hogy: „… mindvégig sikerült a svéd védőútlevelek komolyságát és tekintélyét megőrizni”[29]. A magyar Külügyminisztérium november végén erélyes hangú jegyzékben követelte a svéd követségtől, hogy magyar származású állampolgárok számára ne adjon menleveleket, az eddig kiadottakat pedig érvénytelennek nyilvánították [30].

A nyilasok talán Friedrich Bornt, rajta keresztül a Nemzetközi Vöröskeresztet tisztelték a leginkább. Szálasi még november 27-én is hajlandó volt fogadni Bornt, aki sietett megnyugtatni a nemzetvezetőt, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt „nem csupán a zsidók érdekvédelmé[t látja el], ebben különbözik a Magyarországon működő többi Vöröskereszttől [31].
Arról viszonylag keveset tud a szakirodalom, hogy például a svéd diplomaták pontosan mennyit költöttek védenceik élelmezésére. Talán több is mint érdekes, hogy 1944. november 6-án a svéd követség azzal a kéréssel fordult a magyar Külügyminisztériumhoz, tegye lehetővé, hogy ötven millió pengő értékben, maximált áron élelmiszert vásárolhasson. Ehhez nem kevesebbet, mint 37,5 millió pengő állami hitelt kért azzal, hogy majd a viszonteladásból fizetik vissza. A kérését két héttel később Kemény Gábor udvarias hangú válaszlevelében elutasította [32]. A Svéd Vöröskereszt gazdasági hivatala budapesti irodájának irataiból kiderül, hogy e nélkül a hitel nélkül is igen nagy mennyiségben vásároltak élelmiszert a svéd diplomaták. November elején például Budapest Székesfőváros Községi Élelmiszerárusító üzemétől 9547 kg sertéshúst, 18.468 kg marhahúst, 100 000 kg sertészsírt vettek, ezen kívül „külön leltár szerint” megvették a Hold utcai, a Klauzál téri és a Rákóczi téri vásárcsarnok teljes raktárkészletét is [33]. Körülbelül ugyanebben az időben maguk a svéd vöröskeresztesek nyolc-tízezerre becsülték az ő segítségükre szorulók számát [34].

Raoul Wallenberg híres hegyeshalmi útjának történetét már ismerjük. Lévai Jenő és Per Anger is megemlíti, hogy a nyugati határ felé gyalogmenetben deportált zsidókat Raoul Wallenberg egy ízben (pontos dátumot nem jelöltek meg) egészen a határig elkísérte és a menetből több embert sikerült is kimentenie. Lévai szemtanúkra hivatkozva közöl részletes leírást [35], de elbeszéléséből nem derül ki, hogy nem Wallenberg volt az egyetlen, aki a semleges diplomaták közül erre a minden szempontból veszélyes útra vállalkozott. Német hírszerzők már november első napjaiban jelentették, hogy svájci diplomaták autóval kísérik a gyalogmeneteket és védőútleveleket osztogatnak [36]. Az Országos Levéltárban sikerült megtalálnom Raoul Wallenberg hegyeshalmi útjának iratanyagát [37]. Az iratokból kiderül, hogy Wallenberg csak viszonylag későn, november 19-én kért engedélyt arra, hogy autón végigmehessen a hegyeshalmi úton. A Külügyminisztériumban arra hivatkozott, hogy a Hegyeshalom felé menetelők között még mindig „szép számmal vannak svéd utazási okmányokkal rendelkezők, olyanok, akiknek az okmányait széttépték, vagy akiknek okmányai elkallódtak”. Wallenberg szerint ezeknek az embereknek az eltűnése „Svédországban nagy megdöbbenést keltene”. Beadványából az is kiderül, hogy a gyalogmenetben deportáltak ügyében tárgyalt Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettessel, Vajna Gábor belügyminiszterrel és a Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel is [38]. Raoul Wallenberg és Per Anger végül is november 23-án és 24-én járta végig a Budapest-Hegyeshalom utat (amelyet ők az újlaki téglagyártól a határig kb. 240 km-re becsültek) és tapasztalataikról részletes beszámolót készítettek [39].

Itt szeretném megjegyezni, hogy Lévai Jenő, miközben igen sok olyan svéd jegyzéket ismertet, amelyet a magyar Külügyminisztériumhoz intéztek, szinte egyetlen egy esetben sem utal arra, hogy a címzettek, vagyis a magyar hatóságok hogyan reagáltak ezekre a jegyzékekre. Raoul Wallenberg hegyeshalmi jelentését a Külügyminisztérium legfelsőbb szintjein megvitatták – és ami ebben az időszakban már igen ritkán fordult elő – rövid időn belül válaszoltak is rá. November 29-én átküldték a Belügyminisztériumba Wallenberg jegyzékét, „a Miniszter úr szíves tájékoztatására”, utalva arra, hogy a „Nemzetvezető úr” döntése értelmében a BM-nek Németországba egy állandó ellenőrző bizottságot kell delegálnia, amely bizottság egyik tagja a Nemzetközi Vöröskereszt küldöttje lesz. A magyar Külügyminisztérium jegyzéke szerint ennek az ellenőrző bizottságnak a megalakítása „megnyugtatóan fog hatni az érdekeltekre” [40]. Természetesen ezt a bizottságot nem állították föl, a németek pedig bizonyára akkor sem engedték volna működni, ha azt a magyarok komolyan megszervezték volna. A magyar hatóságok figyelmét egyébként is a budapesti központi gettó megszervezése foglalta le ebben az időszakban.

Egy másik svéd jegyzékből az is kiderül, hogy a november 23-án, tehát Wallenberg első hegyeshalmi útján összesen négy vagont irányítottak vissza a határról százötvenhárom zsidóval, Komáromban a nyilasok ezeket a szerencsés szerencsétleneket a hírhedt Csillag-várbörtönbe zárták, és kirabolták őket. A jegyzék megírásának időpontjában, vagyis november 27-én ezek a zsidók még mindig Komáromban raboskodtak [41].

Eichmann egy ízben „zsidó kutyának” nevezte Wallenberget. Elie Wiesel „élő legendának”. Igaz ember volt, emlékének a történész talán azzal tiszteleghet a legméltóbban, hogy a nyilvánosság elé tár minden dokumentumot, amely vele kapcsolatos.

(A cikk megjelent: Világosság, 1992. 12. sz., 949-954.)

Jegyzetek

[1] Lévai Jenő: Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka (Magyar Téka, 1948.) – továbbiakban: Lévai, 1948.; Braham, Randolph L.: The Destruction of Hungarian Jewry (New York, 1963, I., II. k.) továbbiakban: Braham, 1963.; Yahil, Leni: Raoul Wallenberg – His Mission and His Activities in Hungary (Yad Vashem Studies XV. 1983. 7-53. o.) továbbiakban: Yahil, 1983.
[2] Erről részletesen lásd tanulmányomat: Ferenc Szálasi (Études Historiques Hongroises 5. t. 1990. 191-210. o. angolul.
[3] Veesenmayer a Német Külügyminisztériumnak 1944. október 18. (Braham, 1963. 227. sz. 507. o.)
[4] Budapest rendőrfőkapitánya vonatkozó napiparancsa így hangzott: „32. A folyó évi 31a/II. számú napiparancs 1. pontjában közöltem az osztályparancsnokokkal, hogy a külföldi ideiglenes útlevéllel, oltalomlevéllel és védő útlevéllel ellátott zsidók november hó 15-én délután 1/2 4 óráig az V. ker. Pozsonyi és Szent István körút környékén a részükre kijelölt házakba összeköltözhetnek. A Főkapitány úr a külföldi védettségű zsidóknak megengedte, hogy az összeköltözést folyó évi november hó 16-án délután 1/2 4 óráig hajthassák végre.
Utasítom az őrszobaparancsnokokat, hogy működési területeiken tudassák a házfelügyelőkkel, hogy ezek a zsidók folyó évi november hó 16-án reggel 8 órától délután 1/2 4 óráig elköltözés céljából lakásaikat elhagyhatják.”
[5] Veesenmayer 1944. október 20-i memoranduma (Braham, 1963., 234. sz. 514-518. o.)
[6] Veesenmayer 1944. október 20-i jelentése a Német Külügyminisztériumnak (Braham, 1963., 231. sz. 511. o.) Veesenmayer 1944. november 7-i jelentésében arról is beszámolt, hogy a Szálasi kormány: „… nagy súlyt helyez arra, hogy ebben a kérdésben (t.i. a Schutzpässe ügyében – K. L.) a semleges államokkal szemben előzékeny legyen és ezen keresztül elérje kormánya elismerését.” (Braham, 1963. 346. sz. 740. o.)
[7] A Budapesti Zsidó Tanács naplójából kiderül, hogy a nyilas hatóságok a diplomáciai elismerés ügyében zsarolták is a semleges államokat. Solymosi János rendőr-törzsfőfelügyelő, a budapesti gettó megszervezésével megbízott nyilas 1944. december 14-én közölte a Zsidó Tanáccsal: „… nem nyújthat biztosítékokat, mert nem tudja, mikor kap utasítást a védett területen levők betelepítésére (t.i. a Pozsonyi út környékéről az ún. nagy gettó területére – K. L.), mert a semleges államok nem ismerték el a kormányt.” (A Zsidó Tanács naplója. Országos Levéltár – továbbiakban: OL – K 150., Belügyminisztérium Általános iratai – továbbiakban: BM Ált. – XXI., Lakásügyi o. i. 4517. cs.)
[8] Yahil, 1983. , 38. o.
[9] Veesenmayer 1944. október 24-i jelentése Ribbentropnak (Braham, 1963. 233. sz. 513. o.)
[10] A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Szerk.: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránd, Juhász Gyula, Budapest, 1968. – Továbbiakban: Wilhelmstrasse, 1968. –
Wagner 1944. október 31-i jelentése (Wilhelmstrasse, 1968., 908-909. o.)
[11] Leni Yahil megemlíti tanulmányában, hogy 1943-ban a svéd kormány 20 ezer zsidó gyermek szállítási költségeit elvben magára vállalta volna. A gyermekeket a megszállt Nyugat-Európából tervezték elszállítani, mert úgy vélték, hogy nincs „észszerű esély” arra, hogy Kelet-Európából zsidó gyerekeket lehessen elhozni. Az akció tervezésével kapcsolatban Yahil megjegyzi: „Ez is azt bizonyítja, hogy sem a zsidók, sem a nem zsidók még mindig nem fogták föl, hogy a németek szisztematikusan irtják a zsidókat, és nem fognak 20 ezer zsidó gyereket kiengedni.” (Yahil, 1983., 19-20. o.)
A valóságban, mint ez a fentebb idézett dokumentumokból is kiderül, legalábbis elvben volt esély ilyen és hasonló akciók sikeres megszervezésére. Hitler, Himmler egyes esetekben hajlott korlátozott számú zsidó kiengedésére.
[12] Brenner jelentése Wagnernek 1944. november 1. (Braham, 1963., 332. sz. 714. o.)
[13] Steengracht memoranduma 1944. november 10. (Braham, 1963., 349. sz. 744. o.)
[14] Veesenmayer 1944. november 15-i jelentése a Német Külügyminisztériumnak (Wilhelmstrasse, 1968., 911-912. o.)
[15] A nyilasokkal foglakozó szakirodalom eddig kevéssé hangsúlyozta azt a tényt, hogy a németek a zsidókérdésben is igen kemény nyomást gyakoroltak Szálasira, követelték tőle valamennyi budapesti zsidó deportálását. Lásd pl. Ribbentrop 1944. november 21-i, Veesenmayernek küldött utasítását, amelyben felszólította a nagykövetet, hogy „nyomatékosan” követelje Szálasitól, hogy a „technikai nehézségek ellenére erélyesen hajtsa végre” a budapesti zsidók kitelepítését. (Wilhelmstrasse, 1968., 912. o.)
Szálasi 1944. november 17-én fogadta Angelo Rottát és Carl Danielssont. A diplomaták Magyarország jó hírnevére hivatkozva, a magyar nép érdekében kérték a zsidók deportálásának felfüggesztését, nehogy „… az ellenséges megszálló hatalmak a magyar lakossággal szemben megtorlással éljenek vagy hasonló intézkedéseket tegyenek”. (OL, K 63., Külügyminisztérium Politikai Osztályának iratai – továbbiakban: Küm. pol. 1944-43. Zsidó ügyek. 13 182. sz.)
[16] Lévai, 1948., 95-96. o.
[17] Ravasz László református püspök 1944. október 19-én kérte a Svéd Vöröskereszt vezetőjéhez írott levelében, hogy a Ráday u. 28. sz. alatti épületben „30, szükség esetén 40 személy” részére kórházat, aggok, menekültek részére otthont állítson fel és az épületet a Svéd VK vonja védelme alá. (Ráday Levéltár, Püspöki Lev. 444. d. 5654/1944. sz.)
1944. november 3-án már a budapesti svéd követséghez fordult és a maga, valamint több református főpap számára kért és kapott oltalomlevelet. (Ráday Levéltár, Elnöki i. 92. d. 1393/1944. sz.)
[18] Komoly Ottó naplójából kiderül, hogy 1944. október 15-e után összesen kétszer, november 18-án és december 7-én találkozott Raoul Wallenberggel, míg pl. Friedrich Bornnal rendszeres napi munkakapcsolatban állt.
[19] Ben-Tov, Arieh: Facing the Holocaust in Budapest. The International Committee of the Red Cross and the Jews in Hungary, 1943-1945. (Dordrecht, 1988.)
[20] Lévai, 1948., 97. o.
[21] Eredeti, géppel, illetve készített fogalmazvány. OL-JKTGY-XXVI-5.
[22] Lévai, 1948., 110-111. o.
[23] OL, K 707. Nyilas Küm. i. 13 011. sz.
[24] Veesenmayer 1944. október 20-i jelentése a Német Külügyminisztériumnak (Braham, 1963., 228. sz. 508. o.)
[25] Rubido-Zichy 1944. október 23-i feljegyzését a Lutz-cal történt tárgyalásáról lásd OL K 72, Küm. Útlevél o. i. 214. cs. 575/1944. sz.
[26] Lévai, 1948., 88-89. o.
[27] Új Magyarság 1944. november 2., 6. o.
[28] Új Magyarság 1944. november 14., 8. o.
Lásd még Kemény Gábor 1944. november 15-i válaszjegyzék tervezetét a svájci követségnek (OL, K 63, Küm. pol. 1944-43. zsidó ü. 13 039. sz.), amelyben közli, hogy: „A napi sajtóban az a cikk, mely szerint a védőigazolványok kizárólag fényképpel érvényesek, a Svéd Követség kifejezett kívánságára jelent meg és természetesen csak a svéd védőigazolványokra vonatkozik.” Érdemes talán utalni arra, hogy az eredeti újságcikk (lásd a 24. jegyzetet) valamennyi ideiglenes útlevél, oltalomlevél, védőútlevél esetében megkövetelte a fényképet, a körbélyegzőt és az eredeti aláírást.
[29] Lévai, 1948., 97. o.
[30] A nyilas Küm. 1944. november 24-i jegyzéke a svéd követséghez. (OL, K 63., Küm. pol. 1944-43., zsidó ü. 100. cs. 13 117. sz.)
[31] Szálasi 1944. november 27-én Kemény Gábor társaságában fogadta Friedrich Bornt. (A tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: OL, K 71., a Nemzetközi Vöröskereszt i. 1944. II/6.)
[32] OL, K 707, Nyilas Küm. 2. pol. o. i. A svéd követség 1944. november 6-i jegyzékét lásd: 13 054. sz., a válaszjegyzéket Kemény Gábor saját kezűleg írta alá 1944. november 20-án.
A budapesti svéd követség 1944. november 15-i elszámolása szerint zsidó intézményeknek 1 321 000 pengőt, egyéneknek 150, 150-et, élelmiszervásárlásra 550 000-et, reprezentációra 22 929-et és adminisztrációra 177 788,15 pengőt költöttek 1 hónap alatt. (Yahil, 1983., 44. o.)
[33] OL, P 1577 A Svéd Vöröskereszt Gazdasági Hivatalának i. 1944. november 7, 8 és 10-i jelentések, számlák.
[34] OL, uo. Dátum és aláírás nélküli gépelt fogalmazvány.
[35] Lévai, 1948., 102. o.
[36] Wagner Ribbentropnak 1944. november 8. (Braham, 1963. 389. sz. 803. o.)
Veesenmayer 1944. november 16-i, a Német Külügyminisztériumhoz írott jelentésében (Braham, 1963., 399. sz. 819. o.) az RSHA-Kaltenbrunner tiltakozását is kiváltó jelentést, miszerint a svájciak teherautón hordják a MUSZ-osok után a védőútlevelet, „túlzott”-nak nevezte, de elismerte, hogy „valami igazságmagja van”.
[37] Wallenberg hegyeshalmi útjának iratait lásd OL K 63. Küm. pol. 13 129. sz. Beszámolójának magyar nyelvű változatát lásd: A Szálasi per (sajtó alá rendezte Karsai Elek és Karsai László Bp., 1988. 736-737. o.)
[38] Wallenberg 1944. november 19-i jegyzéke a magyar Küm.-höz. 13 125. sz. 308. Hum. OL K 63 Küm. pol. 1944-43. zsidó ü. 30. tétel.
[39] Lásd a 36. sz. jegyzetet.
[40] Lásd a 37. sz. jegyzetet. A svéd követség jegyzékét 1944 november 29-én küldték át a BM-be.
[41] OL. K 63., Küm. pol. 1944-43. zsidó ü. 30. tétel. W/F. betűjelet viselő, 1944. november 27-i dátumú, a svéd követség fejléces papírján, pecséttel ellátott jelentés.