Zsidózó (részlet a Spinoza Házban bemutatott "Zsidózó" c. estből) Bächer Iván Meleg, késő tavaszi éjszaka volt. Ömlött az eső. Vidáman, könnyűszívvel ment hazafelé. Szerette az esőt, szerette az életet. A Rottenbiller utcáról befordult balra a Landlerba. A Landler ilyenkor már teljesen néptelen. A fodros tócsák vidáman ragyogtak. Haja fejére lapult. A Marek sarkánál fél pofával egy pocsolyában egy részeg feküdt. Nem lepődött meg ezen. Ez a Csikágó. Otthon volt. Megpróbálta föltámogatni az elesettet. Ömlött az eső. Üvöltött: „Merre lakik?! Ébredjen fel! Ébredjen! Hol lakik!?” Lassan nyíltak a teknős-szemek: „Mit akar, maga büdös zsidó?” 
1.
Nem a tócsába tette vissza.
Ez a kis történet valamikor a hetvenes években esett meg apámmal. Ő mesélte el nevetve, mikor hazatért. Akkor kezdtem el irogatni, le is jegyeztem a történetet. Akkor kezdtem érdeklődni a családi históriák iránt. Akkor kezdtem tehát a zsidóságunkba is belebotlani. Akkor kezdtem szépen, fokozatosan zsidónak lenni.
Mára már zsidó vagyok egészen, szép, kifejlett példány.
Zsidó lettem
Nem voltam mindig az tehát.
Gyermek- és ifjúkoromban azt se tudtam mi az, hogy zsidó. A szó – emlékezetem szerint – nem is igen hangzott el otthon.
Tizenkét éves forma lehettem, amikor másod unokatestvérem, Blum Jancsi kicsit titokzatosan megkérdezte: „Te tudod, hogy mi zsidók vagyunk?”
Nem tudtam.
Ma már tudom.
Sőt azt is tudom, hogy nem vagyunk azok. Blum Jancsi tévedett: egyikőnk se zsidó. A zsidó álláspont szerint – talán itt vannak, akik tudják – zsidó az, akinek az anyja zsidó volt. Mindkettőnk anyja és azoknak minden felmenője keresztény volt, és azon belül is kizárólagosan és szigorún a római katolikus felekezethez tartozó – ami a vallást illeti. Nemzetiségi szempontból pedig magyarok voltak, még ha őseik között voltak is szlávok, németek és mindenféle mások, ahogy az egy magyarnál természetes. De ezen ősök között zsidó nem volt soha – szép is lett volna...
Hiába vagyunk hát Blumok és Bächerek, a zsidók szemében nem vagyunk zsidók.
Apja egyébként mindkettőnknek felekezeten kívüli volt vallás szerint. A nemzetiség pedig végképp nem lehetett kérdéses; magyar. Nagyon magyarok voltak, ha lehet ezt mondani. Nem lehet, egyébként.
Ám ami a származást illeti, itt már valóban akadtak egykor az izraelita felekezethez tartozó ősök is. Akiknek nevét nem vetkezték le a leszármazottak sem.
Apám apja – Papának hívtuk – zsidó vallásba született bele.
Mindenki más bonyolult volt; zsidó vallású anya és zsidó vallású apa egyedül őneki adatott. Papának.
Papa később sem ugrált. Templomba ugyan nem járt, a rítusokat nem tartotta, megevett mindent, amit elébe tettek, de nem tért se ki, se be, se át, se meg.
Ő volt az egyetlen igazi zsidó ősöm tehát.
Akiről alig tudtam valamit.
Leginkább alkatomat örököltem tőle: magas volt, vékony, pipaszár lábú. Az évtizedes evezéstől sportosabb lehetett talán. Gyerekkorunkban sokat voltunk kihelyezve hozzájuk; az Október 6. utcába, amely a negyvenes években Teleki Pál nevét viselte.
Papáról az maradt meg bennem leginkább, hogy nagyon sajnálta tőlünk a szódavizet, és bokáig érő hálóingben aludt. Igen attraktív látvány volt, amikor reggel kicsoszogott.
Szótlan, mogorva, sértődött ember volt egyébként, aki a családi dolgokról nem sokat beszélt. Így aztán az ő apjáról – az én dédpapámról – nem maradt fenn semmi más adat, csak annyi, hogy Mórnak hívták, kereskedő volt, és hogy a tizenkilencedik század második felében telepedett Pestre. Szülőhelyét a Szudéta-vidéken lévő, ma Ceská Lipa névre hallgató Bömisch-Leipát később megvizitáltam; középkori eredetű, fáradt, kopott kis iparvároska.
Mikor szinte mindenkim meghalt, megörököltem a dokumenteket.
Minálunk mindenki dokumentálva volt bőségesen: levelek, naplók, hivatalos papírok, visszaemlékezések, könyvek százai, ezrei maradtak rám. De Papa őseiről semmi sem maradt.
Képzelhetni, hogy örültem, amikor a régi kacatok között ráleltem Mór dédapám fiához, Papához intézett leveleire. Papa textilességet tanult, ez ügyben egy évet töltött Késmárkon is. Akkor kaphatta az atyai intelmeket.
Na, gondoltam, most végre megtudhatok valamit zsidó őseimről is.
Csakhogy a levelek németül íródtak. Ennek a nyelvnek ismeretét pedig őseim elfelejtették reám örökíteni. Megjegyzem, tizenhat ükszülém közül legalább négynek ez volt az anyanyelve. Igaz, ugyanennyinek a tót.
Odaadtam a leveleket egy német szakos barátnőmnek. Az írást azonban nem bírta megfejteni ő sem. Mór tata ékes gót betűkkel írt. Elképesztően gót betűkkel.
A leveleket továbbvittem egy idősebb hölgynek, akik a húszas években német földön eszmélt. A szöveggel ő sem boldogult.
A pesti német tanszékre került a boríték. Mindhiába. Végül egy echte német barátnőnk próbálkozott meg az olvasással. Ő akkor épp hogy csak törte a magyart. De ezt a németet nem bírta ő sem. Kicsit büszke is voltam: no lám, hogy föladja a leckét a mi németünk. Végül barátnőnk kiküldte a leveleket német nyelvterületre, ahol némi kerengés után egy fiatal dortmundi levéltáros lefordította a százhúsz éves pesti németet mai németre. A több hónapos vándorút után megtért szöveget már csak magyarra kellett átültetni.
Ott volt kezemben dédpapám hagyatéka.
A zsidó hagyaték.
Elolvastam a három sűrűn teligépelt oldalt.
És bólintottam.
Mór papának a legizgalmasabb, legemberibb, legmegrázóbb sorai ekként hangzottak: „Kedves fiam! Nem volt okom arra, hogy írjak Neked, és 14-ei utolsó leveled alapján küldök 20 koronát, melynek kézhezvételéről tájékoztass engem.” Vagy: „Kedves fiam! Feltételezem, hogy főnöködtől hamarosan fizetést kapsz, annyit, hogy képes leszel magadat eltartani, és nem szorulsz segítségre. Közben küldök neked mellékelve 20 koronát, és kérlek a küldemény elismerésére. Szívélyes üdvözlettel apád Móritz”
Lassan kiviláglott, hogy az én zsidó dédpapámról, Mór tatáról azért nem beszélt a családban soha senki, mert nem volt róla mit mondani. Nem volt érdemes a szóra. Unalmas, száraz ember volt. Tönkre is ment, korán meg is halt, 1905-ben, hatvanévesen. És nem hagyott rám semmit; se vagyont, se legendát, se nyelvet, se vallást, se kultúrát, semmit.
Csak a nevét.
Végül is, ez sem kevés. Ennek a névnek köszönhetem, hogy ha úgy fordul a helyzet hazámban, hogy például elkezdik besorolni a polgárokat, hogy listák kezdenek készülni, akkor én a lajstromozásból aligha maradhatok ki.
2.
A gótul, nagyon gótul író Mór dédpapámnak a fia volt tehát az én nagyapám, a pipaszár lábű, hálóköntösös, evezős. Papa. Az ő felesége volt az én anyai nagyanyám. A szépséges, jóságos, önfeláldozó. Romlaky Böske. Mama.
Papa teljesen zsidó volt.
Mama félig.
Mama apja volt Romlaky Zalán, író, hírlapíró. Erdélyi, református csángó.
Mama anyja volt Sándor Gizella, vagyis Gojszi. Ő nem volt csángó. Jiddissel elegyes németet beszélt, Heinét és Goethét olvasott, Wolfot és Schubertet dalolt. Magyarul kézimunkázott. Fiatal lánykorától ütemesen asszimilálódott és süketedett. Mást nem csinált.
Családja terebélyes volt, kereskedők, gyárosok, művészek, ügyvédek, orvosok tenyésztek benne tucatszám. Gojszi otthon volt a hízó, magyarosodó, zsidó Pesten.
Zalán dédpapám nem. Ő koldusszegény vidékiként csetlett-botlott itt. Azon a Pesten ő volt a zsidó. Erdélyi, vidéki, gyüttment.
Kellett hát neki támasz, fogódzó.
Gojsziban vélte meglelni azt.
1895 novemberében keltek egybe.
Pap nem adta őket össze; az övék volt a harmadik polgári házasság Budapesten.
Alig egy hónappal az esküvő után, december huszonnegyedikén délután Zalán kis pakkal a kezében érkezett haza, a Gojszi stafírungjaként kapott kétszobás, bebútorozott Lipót körúti lakba.
Várta már a kész ebéd. A cseléd ugyan szabadságon volt, de megfőzött három napra előre, két gyönyörű kenyeret is kisüttetett a Gláznernél.
Gojszi nem főzött, sem akkor, sem a hátralévő hatvan év során soha. A piszkos edényeket kivitte a konyhába azért, majd leült az ablakhoz kézimunkázni. Gojszi kézimunkázott. Végigkézimunkázott majd egy évszázadot. Úgy elmerült a kézimunkázásba, hogy sokáig észre sem vette, hogy vadonatúj ura idegesen jár föl s alá a szobában. De aztán csak észrevette:
– Mi baj van fiam?
– Semmi.
– Tessék?
– Semmi!
– Csak, mert olyan nyugtalannak látszol.
– Nem... Hát igen… Csak… izé…
– Mi van, fiam?
– Semmi!
– Akkor jó. – nyugodott meg Gojszi, és kézimunkázott tovább.
De azért most már figyelt, és csak látta, hogy nincs rendben valami mégsem.
– Mondd meg fiam, ha valami bajod van, szépen kérlek
– Nincsen bajom.
– Mi van?
– Semmi nincs, drága anyám, semmi nincs, csak izé, ünnep van, na. Tudod, ilyen ünnep, minálunk…
– Ünnep? Milyen ünnep?– kerekedett el Gojszi arca – Születésnap? Hát te, úgy tudom, márciusi vagy… Én pedig…
– A kutyafáját neki! Egy zsidó kölyöknek van a születésnapja! És mi gójok, vagyunk annyira nagylelkűek, hogy évszázadok óta megünnepeljük ezt. Még pedig igen bensőségesen. Úgy hívjuk ezt az ünnepet, hogy karácsony. Karácsony van, Gojszikám, karácsony! De hagyjuk ezt, szamárság! Már meg is bántam, ne haragudj!
De Gojszi nem hagyta már a dolgot annyiban.
Addig nyaggatta urát, amíg meg nem tudott mindent: karácsonyfát, és ajándékozást, gyertyagyújtás és csengőcsilingelést, rántott halat és bejglit, aminek külön megörült, mert az őnáluk is ismeretes volt.
Onnantól kezdve olyan pompás karácsonyozások estek minálunk, hogy annál különbet a legrátartibb krisztinavárosi úri családok sem tudhattak produkálni.
Ezzel azonban még nem volt elintézve a mi zsidóságunk dolga.
Gojsziéknak négy gyermekük született.
A két fiú református vallású lett, a két leány zsidó.
Ez következett az úgynevezett reverzális intézményéből, mely szerint – külön, más megegyezés híján – a fiúk automatikusan az apa, a lányok az anya vallását követik.
Nem is volt ezzel probléma semmi.
Egészen 1905-ig.
Akkor azonban szép kis antiszemita hullám sepert végig Magyarországon, amitől Romlaky Zalán, aki ekkor már halálos beteg is volt, igen megijedt. Utolsó erejével még átterelte egész családját a református egyház óvó karjai közé. Aztán meg is halt, harminchat éves korában. Így azt már nem kellett neki megérnie, amikor ezek az óvó karok, bizony, csúnyán ellökték az övéit.
De ez már egy későbbi történet.
Apai ágon, pontosabban apám anyai ágán, a Romlaky- a Mama-ágon 1906-tól 1938-ig reformátusok voltunk, keménynyakúak, tökösek, magyarok.
Apám apja, Papa már ebbe a református családban került 1918-ban bele. Kicsit meg is vetettük a zsidaját, de azt hittük, hogy pénze van legalább.
3.
Anyai ágon a helyzet egyszerűbb volt.
Ott nem akadt zsidó.
Legalábbis azt hittem sokáig.
Katolikus volt mindenki, színmagyar, akarom mondani magyarrá lett tót, lengyel, német, és más efféle.
Azonban kapcsolata a zsidósággal volt anyai felmenőimnek is: ez a kapcsolat abban állott, hogy a zsidókat bizony nemigen szerették.
Különösen állt ez Malovecz dédapámra, anyám anyjának apjára, Malovecz Bélára.
Ő tehát a harmadik dédapám a négy közül; emékeztetőül: egy a Zsidó Mór. Kettő: a csángó Romlaky Zalán. A harmadik tehát ő, Malovecz Béla. És ne is tessenek aggódni: több már nem is lesz belőlük: a negyedik dédpapa, anyánk apjának az apja elveszett az idők ködgomolyában. Győri volt és nyomdász, ennyi tudható róla. Nem maradt belőle egy papír, egy fénykép, egy történet, nem sok, annyi sem.
De erről a harmadik dédpapáról annál több tudható.
Ő úgy volt az ősapa a nagycsaládban itt, az anyai ágon, mint Zalán dédpapám az apain.
Azt mondtam, hogy szabó dédapám nem volt zsidó.
Máris pontosítanék.
Törvénytelen gyerek volt. Vagyis zsidó.
Malovecz Béla anyját úgy hívták: Malovecz Janka. Béla apját nem hívták. Nem hívták sehogy. Nem is beszéltek róla.
Apja nem volt neki. Egy anyja volt.
És grófja.
Akinek a szabója lett.
Janka a gróf birtokán volt parasztleány fönn, a mesés Árva megyében. A gróf a kiegyezés idején az egész családot áttelepítette Budapestre. Az ő palotájának szomszédságába. És kitaníttatta szabónak a Béla gyereket, aki aztán az ő szabója lett. Csak az övé. Béla nem varrhatott soha másnak, csak az ő grófjának. Aki megkülönböztetett odafigyeléssel, mondhatni atyai szeretettel gondoskodott róla, no meg a mamáról évtizedeken át. Egy háztömbben laktak. Majd minden nap találkoztak. A gróf kiült a konyhába, és ette a mama lecsóját. Folytassam? Vagy tetszenek-e már érteni. Hogy ki vagyok én? Ki is vagyok? Hogy honnan van ez a tanulhatatlan elegancia, sárm, és nagyvilági stílus, ami néha kifakad belőlem... És, hogy amikor fújom a heftlit, és megered az orrom vére, ami megesik mostanság nemegyszer, miért játszik kékben vörös színe annak…
Malovecz Bélának két asszonytól négy gyereke lett. Köztük az egyik az én nagyanyám, Malovecz Aranka, a másik pedig Aranka drága nővére: Lonci. A többi most nem érdekes. Malovecz Béla szigorúan tartotta az övéit, mondhatni zsarnok volt, de megbízható, precíz, elegáns zsarnok. Az ő zsarnokságában tökéletes rend honolt, az ő zsarnoksága kiismerhető volt tehát.
Malovecz Béla egyébként a zsidókat, az igazi zsidókat, valljuk meg, nemigen szívelte. Fogalmazzunk precízen: antiszemita volt.
De azért egy zsidó barátja mégiscsak volt neki.
Egy zsidó barátot egy olyan családhoz, mint amilyen a mienk volt, nem lehetett fölvinni, persze. A zsidó az mégiscsak zsidó. De barátkozni azért lehetett vele; hiszen a zsidó is ember. Ha zsidó is.
Így aztán a Malovecz Béla külön találkozott ezzel a barátjával, minden péntek délután, több mint húsz éven át. Közben bejöttek a zsidótörvények, majd eljött 1944-es év is, de a dédpapa péntekenként távozott rendületlenül. Senkinek sem jutott eszébe elgondolkozni ezen. Sem a pénteken, sem egyebeken. A zsidó barát működött a háború után is, sőt még aztán is, hogy Malovecz Béla hűséges asszonya 1954. december 13-án este, a Vörösmarty mozi nézőterén a Kaméliás hölgy vetítése közben, a mulatós jelent közben meghalt. Malovecz Béla két évvel később szenderült jobblétre. A szabóasztalra ravatalozták. A temetés után összejöttek a gyerekek. Köztük Aranka, leendő nagyanyám, aki éppen megérkezett Algériából. Gondolták, hogy szétosztják a családi aranyat igazságosan. Tudták, hogy hol lapul a doboz, de szüleik életében nem mertek ahhoz nyúlni, persze. Kivették a szekrény mélyéből a skatulyát, letették az asztalra, nézték egy kicsit, majd kinyitották. A skatulya üres volt. Csak szürkés vattadarabok szállingóztok ki belőle. Ezt a jelenséget, a szürkés vattadarabok szállingózását, nagyapám, Sprentzl Gyula, aki jelen volt az eseménynél, később évtizedeken át nagy átéléssel tudta mesélni és mutatni szép, szőrős ujjú kezével.
A két asszony, a két leánygyermek, Lonci és Aranka egymásra néztek, majd fölkerekedtek, lementek, végigmentek a Baross utcán, balra tértek és beültek a Baross kávéházba. Nem kellett kérdezniök, még csak várniok se szinte semmit. Fél perc múlva asztalukhoz lépett a kicsit molett, mosolygós, negyven év feletti pincérnő. Fehér nyakán ott csillogott a mama legkedvesebb és legdrágább nyakéke.
Ő volt hát a dédpapa zsidó barátja.
De persze zsidóból akkorra került a családba rajta kívül is.
Nem is egy.
Hisz bizonyos értelemben zsidó lett Aranka, aki 1926. szeptember 23-án hétfőn elment a Király Fürdőbe, hogy pontosan kilenc hónappal később egészséges leánygyermeknek adjon életet. De addigra már ki volt a családból tagadva. A gyermek apja nős ember volt ugyanis, Sprentzl Gyula építész, a család régi barátja.
Kitagadott leányanya nagyanyám zsidó lett és az lett anyám is, a zabigyerek.
Sprentzl nagyapám akkor is, és azután is megérte pénzét. De becsületére legyen mondva, nem lökte el magától a két zsidót: a megesett asszonyt, és a lett gyereket. Ellenkezőleg: magához vette őket, és leélt velük egy életet. Így, úgy, de mégiscsak: le.
A skandalumok és bajok elől elmenekültek. Algériában kezdtek újra mindent. Már megírtam nemegyszer, meséltem százszor, szinte naponta gondolok rá: nagyapám negyvenéves volt, amikor elment egy idegen nővel, egy idegen gyerekkel, egy idegen országba, ahol nem ismert senkit és semmit, beleértve az akkor ott használatos nyelvet, a franciát.
Ennél zsidóbbnak már bajos lenni.
(Legalábbis akkor úgy tűnt.)
És mint jó zsidó, nagypapa megállta helyét, hisz más választása nem volt. Adatott pár rendezettebb év. Anyám is betagozódott
Így lettem hát zsidó anyai ágon is.
És ez a zsidóság csak fokozódott:
4.
1940. augusztus 20-a volt, kedd.
Sprentzl Gyula – anyám apja, tehát – ezen a napon is este hét órakor érkezett haza, mint minden nap, kivéve csütörtökön, mert akkor benn kellett maradnia túlórázni a hivatalban. Úgymond.
De aznap kedd volt, szép, meleg, algíri, nyári kedd.
– Szerbusz, apukám! – kiáltott már a konyhából Malovecz Aranka, mikor meghallotta, hogy nyílik az előszoba ajtaja. – Lehet is vacsorázni. De előbb vedd le a cipődet. Tudod, hogy nem szeretem, ha cipőben jössz be a lakásba.
Sprentzl Gyula leült az előszobában a cipőszékre és levette cipőjét. Valószínűleg levette volna, ha Aranka nem szól, akkor is, de ezt nem tudta meg soha senki.
Bement a konyhába és homlokon csókolta asszonyát:
– Mi a vacsora?
– Ami szokott, apukám. Sajt, pirítós, gyümölcs.
– Milyen gyümölcs? Valami baj van, anyukám?
– Görögdinnye, narancs és van egy gránátalma is.
– Az ebédből nem maradt, fiam? Mi a baj?
– Maradt. De tudod, hogy nem szeretem, ha sokat eszel. Pláne este. Ez a te nagy bajod, hogy este sokat eszel. Pedig az kész veszedelem a májnak. Különben is tudhatnád már, hogy minden bajnak a sok evés-ivás az oka.
– Mi a bajod anyukám?
– Az, hogy borzasztó ez az algíri nyár. Te könnyen vagy fiam, de engem készre visz teljesen. Amint a hőmérő higanyszála harminc fok fölé megy, neked elmúlik a reumád. De úgy látszik, átmegy belém, mert nekem kijön.
– Mi a baj?
– Megint nagyon fáj a derekam, a múlt héten a jobb karommal volt ugyanez, nem elég, hogy van ez a reuma, de ráadásul állandóan mászkál.
– Talán még ez a jó, hogy nem egy helyen van...
– Ráadásul fulladok, izzadok, ma már háromszor cseréltem a melltartót, mindennek tetejébe még meg is fázok... És akkor még a gyerek is...
– Mi van a gyerekkel?
– Leváltották. Nem lehet ő a commandent de la classe... Kétségbe van esve. Benn kuporog a szobájában egész nap.
– Leváltották?
– Le.
– Pourqui?
– Parce qu’ elle est étrangère...
És Aranka elmesélte, hogy aznap délelőtt, a második órában az iskola igazgatója hívatta a gyereket.
Az akkor tizenhárom éves Erzsike a hatosztályos középiskolában, a Lycée de Jeunes Filles-ben volt másodikos. Francia nyelvből, irodalomból, rajzból, történelemből az egész intézet messze legjobb tanulója. Az igazgatói szoba előtti folyosórészen az ő rajzai lógtak.
Aznap délelőtt gyanútlanul ment el saját képei előtt.
Tíz perc múlva összeszorított szájjal, falfehéren jött ki az irodából.
Osztálytársai hiába kérdezgették, ő senkinek nem mondott semmit.
A negyedik órában aztán osztályfőnökük, Madame Agostini bejelentette, hogy Madmoiselle Malovecz nem maradhat az osztály választott vezetője, nem lehet a commandant de classe.
Mert idegen.
Háború volt.
Franciaország akkor már két hónapja megszűnt, megvert, megalázott és kettészakított volt éppen. De – igaz németbarát bábkormány felügyelete alatt – megvolt még gyarmatbirodalma. Algériában tizenhét francia hadosztály várta az idők jobbra fordulását.
És egymillió algériai franciában izzott hevesen a nacionalizmus tüze.
Egy francia középiskolai osztálynak már csak nem lesz az élén egy Malovecz... Aki Magyraországról jött. Egy ellenséges országból, Valami Magyarországról vetődött. ...
– Etrangère...- mondta madame Agostini és csönd lett az osztályteremben, nagy csönd.
Malovecz Erzsébet, vagyis Élisabeth Malovecz végignézett osztálytársain.
Ott ültek a padban mind a lányok és hallgattak: Ott ült az ablak mellett Denis Sylve, aki majd három gyereket szül és a férje francia tengerész lesz. Ott hallgatott Penalva, aki Philipe-ville-be megy férjhez és a férje megőrjíti majd a féltékenységével, annyira, hogy meg is kell majd csalni szegény férfit. Ott ült lesütött szemmel Scserifcsek, a tanárnő lánya, aki Franciaországba költözik már az ötvenes évek elején. Scserifcsek, szép francia név. Ott Marie-Louise Vogt, aki férjhez megy, de 1950-ben elválik, mert a férje megbolondul és folyton veri majd. Vogt. Vogt. Ott Lasser, aki az autókért él-hal majd, mondani se kell, hogy autóbalesetben hal szörnyet tizenöt évvel később. Ott Brotodo, aki Marokkóba ment, Belaiche, aki Svájcba, ott volt az egész híres osztály, a lycée legjobb osztálya, ott ült és hallgatott.
Némán tűrte a sok francia, hogy legjobb társukat kilökjék magyarnak.
Némán tűrte mind, aki húsz év múlva kivétel nélkül szintén étrangère lett otthon, Algériában. És ki lett onnan üldözve, robbantva, ölve.
5.
Szinte napra pontosan ugyanekkor, a másik ágon, a másik ágamon kísértetiesen hasonló diskurzus zajlott le.
1939. május 16-a volt, az is kedd.
A heti rendes kártya napja.
Jelen volt Gojszi, az ő két lánya, Anna és Böske, vagyis mama, ez utóbbi férje, Papa, és az ő a három gyereke, Gyuri, Márti és Misi, az én leendő apám.
A társaság römizett.
A vacsora rakott krumpli volt.
Márti kevert éppen, amikor Böske megjegyezte.
– Akkor vasárnap megyünk
– Így gyulladt ki Gyöngyös - sokallta Márti keverését Gyuri.
– Kuss!
– Hova megyünk, és ki megy?
– Mi megyünk mindnyájan.
– Hova?
– Kettővel kopogok.
– Hova megyünk?
– Hát a Szabadság térre.
– Szabadság térre? Hát oda minek?
– Mert közel van.
– Az Erzsébet tér is közel van.
– De ott nincs templom.
– Nincs, az igaz. Ki oszt?
– Mindig, aki kérdi.
Papa ekkor fölemelte fejét a sarokban, ahol újságot olvasott.
– Milyen templom?
– Mi van, gyerekek? – érdeklődött Gojszi is, aki nem sokat hallott a diskurzusból.
– Református templom, Papa – mondta nyomatékkal Böske – Vasárnap Misi konfirmálni fog.
– Micsinál? – horkant fel Gyuri.
– Te ne szólj bele mindenbe!
– Ezt a hülyeséget! Minek kell Misinek most már konfirmálni?
– Mert reformátusok vagyunk, Gyurikám, reformátusok vagyunk - emelte fel ujját Mama.
– Nem megy Misi sehova - jelentette ki váratlanul a sarokból Papa.
– Te ne szólj bele!
– De hát a fiam. – mondta Papa, és ezen egy kicsit meglepődött maga is.
– Akkor se!
– És zsidó! - csattant fel Gyuri ekkor.
– Misi nem zsidó – sikoltott fel egyszerre Böske és Anna.
– Mi a baj, gyerekek? – mosolygott a süket Gojszi angyalin
– Römi vagyok.
– Hogy-hogy nem... már bocsánatot kérek.
– Akkor te is az vagy, mégis konfirmáltál - mondta fojtottan Böske, hogy Gojszi ne hallja.
– De annak még volt valami értelme. Meg vagytok teljesen őrülve. Misi, ne hagyd magad!
– Hagyjatok békén engem a hülyeségeitekkel - mondta Misi.
– Ti nem vagytok normálisak. Nem olvastok újságot. Mi egy hete mindannyian zsidók vagyunk!
– Gyuri!
– A kutyaúristenit. Május 5-én kihirdették: 1939. IV. törvénycikket. A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról. Zsidónak minősül, vallásától függetlenül, értitek, vallásától függetlenül, a mindenségit neki, vallásától függetlenül mindenki, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású volt. Zsidók vagyunk mindnyájan, értitek! Térfoglalók!
– Nem! – Sikoltott fel Anna – Nem! Mi nem vagyunk azok! Jegyezd meg Gyuri, hogy mi reformátusok vagyunk!
– Én römi vagyok.
– A mi dédapánk, az ükapánk, a szépapánk mind-mind református lelkész volt a csángóknál! Mi türkösi újfalusi Köpék vagyunk, Samu!
– Szép kis zsidó név.
– Gyuri! Esküszöm, hogy fölképellek! Ez nem vicc!
– Ennek tényleg nincsen semmi érelme - mondta a sarokból Papa, de már vissza is temetkezett az újságba. Nem is reagált megjegyzésére senki.
Vasárnap aztán Gold Misi, anyjával és nagynénjével elment a belső-lipótvárosi református egyházközség számára frissen, az előző évben Dabasi Halász Géza és Győry Sándor tervei alapján épült, szép, magyaros belső berendezésű Szabadság téri templomba, és dr. Victor János lelkipásztor segedelmével túlesett a konfirmáción.
Aminek valóban nem lett semmi értelme.
Mindazonáltal a parti résztvevői valamennyien túlélték azt az évet, a magyar történelem legsötétebb évét, az 1944-eset. Böske, Anna és Gojszi oly módon, hogy egyszerűen nem tartották maga magukra hatályosnak a hozott törvényeket és rendeleteket. Mint addig, úgy akkor és azután is: keresztényeknek minősítették magukat. Annának, Böskének hamísított keresztlevele volt, Gojszi pedig igazánból soha, 1962-ben bekövetkezett halálig soha nem tudta meg, hogy Magyarországon volt valami zsidóüldözés, aminek reá nézve is lehettek volna kellemetlen konzekvenciái.
Mint "őskeresztény kisiparos" egy darabig őrizte még a család Teleki Pál utcai lakásának egyik szobáját – a másikat lepecsételték –, de karácsony másnapján áthozták őt is a Naphegy utcába. Mikor a Horváth Kerthez értek, akkor dőlt le a krisztinavárosi templom tornya. Mondta is a süket Gojszi: "Szörnyű, hogy mit művelnek ezek..."
Aztán a pincében odalenn minden reggel megmosakodott lavórban - vizet a Krisztina téri iskolából hoztak hosszas sorban állás után - fekete ruhájára föltette a ragyogó hófehér csipkegallért, és mécsvilágnál kézimunkázott nyugodtan, amíg csak be nem lépett az első szovjet katona.
Akinek kollégái szemet vetettek Böskére és Annára és kiterelték a pincéből őket. Gojszi azonban nem hagyta lányait, és szorosan a szovjat harcos mellett talapalt ő is harmadiknak. A katona néha-néha elsütötte a legendás fülk mellett pisztolyát, mire Gojszi csak összerezzent és felszisszent: „Jujj!” „Jujj!” Vissza is hozta lányait bántatlanul.
A két fiú, apám és nagybátyám visszatértek a munkaszolgálatból, és pár hónapot hamispapírokkal bújtak, mentették őket és ők is mentettek másokat, többek között apjukat, Papát, akit a gettóból hoztak ki és raktak el biztonságos helyre.
Így vagy úgy, de szűkebb családunk megmaradt.
Még Tauber Oszkárra, Anna Kolozsváron élő egykori férjére is volt gondjuk a Romlakyaknak.
1944 májusában a harmadik Romlaky-gyerek, a hírlapíró Dezső és húga, Anna fölmentek a náci sajtókamara elnökéhez, Kolozsvári Borcsa Mihályhoz, aki Dezsőnek jó barátja, Annának pedig nagy hódolója volt.
Kolozsvári zárta ki a kamarából Szerb Antalt, Zsolt Bélát, Halász Gábor és sok száz, sok ezer további kollégát, akik aztán akadálytalanul indulhattak a halálba.
Kolozsvári Borcsa a több tízezer, általa és bajtársai által zsidónak minősített magyar könyv bezúzásakor saját kezűleg vetette az örlőkerekek közé az első kötetet – Kis József verseit, amiért már önmagában is megérdemelte a kötelet.
De Oszkár életét Kolozsvári-Borcsa mentette meg: Dezső kérésére azonnal vette a telefont, és tárcsázta Kolozsvárt, minek következtében Oszkár Székelyudvarhelyen, egyetlen ottmaradható sárga csillagosként, mindvégig betegeket gyógyítva túlélte a háborút.
Mikor Kolozsvári Borcsát akasztották, Anna, mint riporter, ott szorongott az első sorban. A férfi előtte ment el a bitó felé. Oda is köszönt, hisz igazi magyar úr volt:
– Csókolom a kezeit, Annácska.
De azért mégsem volt ez játék. Ez a pár hónap megváltoztatta és meghatározta mindenkinek az életét.
Új emberek költöztek be az életekbe, és régiek tűntek el nyomtalanul. Csudás gazdagságú anekdotakincs keletkezett ezekben a napokban. Ami ezekben az időkben történt, arról aztán lehetett vitatkozni, veszekedni évtizedeken át.
Negyvennégy bevéste agyába, szívébe, zsigerébe mindenkinek azt, hogy itt bármikor bármi megtörténhetik; hogy itt mindig föl kell lenni készülve a bajra; hogy itt a baj a természetes, arra kell berendezkedni, abban kell élni szépen. Hogy ha itt nincsen baj, az csak egy bajszünet.
Ezt aztán ki-ki gondosan örökítette tovább gyermekekbe, unokákba.
Hát igen. Most itt manapság arról illene referálnom, hogy jött a cseber helyett veder, az egyik diktatúra után a másik, a fekete helyett a vörös borzalom. Lehet, hogy így is volt, lehet. Lehet, hogy így volt, nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy ők ezt nem így élték meg. Lehet, hogy rosszul élték meg életüket, lehet buták voltak fölmérni saját helyzetüket, de akárhogy is csűröm és csavarom, nézem, forgatom, szemlézem, vesézem, próbálom látni visszáját és színét évek óta: azt kell mondanom mégis: ettől kezdve, 1945-től kezdve a zsidóságnak életünkben sok jelentősége nem volt.
Mikor apám elvette anyámat, tót dédanyám csak annyit mondott unokájának: „Nem baj, lányom, legalább egyszer majd férjhez mehetsz rendesen is.”
De különben megszűntünk zsidónak lenni, azt kell mondanom.
Persze, ahogy nőttünk, úgy találkoztunk mind többet a szóval, a történetekkel, a múlttal. De ez csak mese volt, nem sors.
Aztán jött a rendszerváltás.
És zsidó lettem megint.
Fölállok a masinától
Lelépcsőzök az emeletről, mert emeletes lakásban élek. Soha nem éltem emeletes lakásban, s nincsen tudomásom róla, hogy fölmenőim közül bárki bármikor élt volna ilyenben. Levetem papucsként szolgáló szandálomat, fölveszem kicsit eltaposott, kicsit lyukas, de annál otthonosabb kerti cipőmet. Kabátba bújok, sapkát húzok. Nyitom az ajtót, lassan megkerülöm a házat, megyek le a kapu felé. A kapu nyitva van. Kilépek rajta, a kis kulcs segedelmével kinyitom a kerítésre enkézzel, tehát meglehetős elnagyoltsággal feldrótozott postaládát.
Vagy hat levél esik ki belőle és a Heti Részletes.
Összenyalábolom a paksamétát és visszatotyogok. Leteszem, az asztalra, és visszamegyek az emeletre a masinához.
Később lemegyek, főzök, teszek és veszek.
A leveleket csak akkor nézem át, mikor megjön a második csomag, az újságokkal a szerkesztőségből.
Nem vagyok valami nagy levelezős. Mondhatni egyáltalában nem írok levelet. Így aztán egyre kevesebbet is kapok, Igazi levelet. Főleg meghívókat kapok. Az ember fölkerül valami listára, és aztán már kapja feszt a meghívókat. Most is jö9tt vagy fél tucat, olvasatlanul dobtam ki mindet. Két levél, két igazi levél marad csupán.
Nyitom az egyik borítékot. Ez a postaládából való. Házhoz hozták. Haza. Újságból kivágott, ragasztott betűk segedelmével van összerakva:
„Minek jöttél ide a kies településre lakni te Hülye bunkó!”
Nyitom a másikat. Ez a szerkesztőségbe jött.
„Te nyamvadt zsidó féreg! Ne vaskályhát vásárolj, hanem izraeli repülőjegyet. Amíg lehet. Nem várunk, amíg Orbán újra miniszterelnök lesz. Tőle nincs mit tartanotok, gondolj csak arra, hogy hívják a lányait. Mi viszont nem ismerünk kegyelmet. Pusztulni fogtok paraziták macskástul, unokástul, nagypapástul. Minden nyavalyáés komcsi-bibsi pusztulni fog, nincs az makkabeus vagy moszad, aki megmenthetné a szaros életeteket. Egy sanszod van neked is, Izrael, mert te meg a pereputtyod az elsők között lesztek. Bizony az utópiában igazad van, meg a realitásokban is. Van egy biztonságos hely bolygón a szaros fajtádnak, az Antarktisz. Ott lehet megvalósítani az utópiákat, a saját bőrötökre, nem más nemeztek kárára. Mindig hazátlan senkiházi bitangok voltatok és a kutyából nem lesz… Rövidesen találkozunk! Sobri.”
Az elsők között leszünk.
Ezen gondolkodom el.
Azt elsők között a listán.
Ülök a házban. Egykor zsidóé volt, bankáré, noch dacu. Internálták a bankárt, a házat kifosztották. A bankár és családja megmaradt, Izraelbe mentek. Ahova most engem is küldenek. Sose jártam Izraelben. Nem is vágyom oda. Az én ízlésemhez képest túl sok ember pusztul ott erőszak által el. Hovatartozás, hovaszületés okán.
Helyben vagyunk.
Sok értelme nem volt ide-oda térni. Konfirmálni.
Akit ebben az országban le akarnak zsidózni, az le lesz zsidózva így is, úgy is.
Nem magányos bolond levelezget velem.
Parlamenti párt által büszkén vállalt lapokban szerepelhetnek így nevek: Imre Kertész, Péter Esterházy, Endre Kukorelly. Nem nyilas zuglapban, nem. Hivatalos közlönyben. És nincsen olyan jobboldali, úgymond polgári, konzervatív szóló, aki tiltakozna a hírlapírói eljárás miatt.
Még nincsen ölés. Lehet, nem is lesz.
Csak lista van.
Büszke vagyok rá, hogy rajta vagyok.
A dologba akár bele is nyugodnék.
Csak az az utolsó szó… az… az.. unoka… az nem kellett volna…
|
