Tűnődések és megfontolások a Kaddisról
Kertész Imre 75. születésnapjára Borbély Szilárd
A Kaddis a meg nem született gyermekért című regény volt az első könyv, amelyet Kertész Imrétől olvastam. Szégyenkezve vallom be, hogy akkor még nem tudtam, ki a szerző. Bár illett volna. Merthogy épp befejeztem a bölcsészkart. Nyár volt vagy ősz, már nem emlékszem pontosan. Egy akkoriban még valódi irodalmat, igazi könyveket árusító könyvesboltba tértem be egy vidéki nagyváros főutcáján.
Éppen csak véget ért a rendszer, amelyről úgy tűnt, sosem fog véget érni. Csak úgy belelapoztam a könyvekbe, amelyek ki voltak pakolva a mellmagasságig érő polcokra. A terem falát elkoszosodott keményfa lambéria borította, a padlózatot műmárvány járólap. És mindenütt zártszelvénynek nevezett négyszögletes vascsövekből hegesztett könyvállványok sorakoztak a falak mentén. Ahogy az a késői szocializmusban dívott: az igényesség iránti vágy és a legyőzhetetlen igénytelenség sajátos vegyüléke jellemezte ezt a már-már előkelőnek számító helyet is. Azonban a mindent átható ízléstelenség miatt visszatetszővé vált ez is, pedig lehetett volna kedves és otthonos. De nem volt az. Épp úgy, ahogy a rendszer, amely elmúlt, és az a másik, ami észrevétlen követte. Ám a könyvek miatt mégis rendszeresen betértem ide, ahonnan épp a hely nyomasztó hangulata miatt mindig hirtelen elhatározásból, pánikszerűen menekültem ki, nem bírva elviselni a hideg lélektelenséget, amelyet a műmárvány, a lakkozott keményfa, az álmennyezet, a zártszelvény bútorok és a térszervezés igénytelensége okozott.
A polcokra kitett könyveket inkább csak a bizalmatlanul figyelő eladók miatt lapozgattam, nem volt szándékom vásárolni semmit. Nem is kerestem semmit. Amint így, figyelmetlenül kézbe vettem és bele-belelapoztam véletlenszerűen egy-egy könyvbe, észrevettem egy különös alakú, furcsa színű kötetet. Eltért a szabvány mérettől. Szabálytalan volt. De nem az arányait tekintve, bár abban is volt valami eltérés az aranymetszéstől, hanem inkább a mérete miatt. Valójában olyan volt, mint a megszokott arány, csak kisebb attól, akként, amint a gyerekkönyvek. Kisebb kézbe, inkább csak kezecskébe illőnek látszott. Furcsa volt a színe is, lila. Méghozzá, azt hiszem, épp az a püspöklila, amelyet egy másik szerző annyira emlékezetessé tett. Az a különös szín, amit a római katolikus papi viselet régi színvilága őrzött meg. Úgy emlékszem, mindez inkább taszított, és inkább ez a taszító érzés volt mégis az, ami miatt kézbe vettem, megtapintva a szövetet, amellyel beborították a kemény kötéstáblát. Aztán amikor belelapoztam, ez az érzés csak erősödött. Kellemetlen, fényes felületű, szinte tükröződő papír, műanyagra emlékeztető tapintása volt. Akárcsak a zsúfolt szedés, a margó igénytelen odavetettsége, a levegőtlen, fullasztóan nyomasztó tipográfia, a nem tudom már milyen, de a megszokottól eltérő betűtípus. (Az előbb felálltam, és megnéztem a nevét: Bembo áll a kolofonban.) Akkor a boltban itt-ott beleolvastam, és éreztem valami szédületet. Gyorsan fizettem, pánikszerűen menekültem ki a boltból. Aztán a frissen zsákmányolt könyvet olvastam a villamoson, a buszon, a folyosón. A vásárlástól számított néhány óra alatt, ha jól emlékszem, el is olvastam, mohón és türelmetlenül. Aztán még többször.
Csak ezt követően mentem el a könyvtárba, kértem ki a Sorstalanságot és a többi könyvet. Csak ez után néztem utána, ki a szerző, és mit lehet tudni róla. Mindezt csak azért mondtam el most, hogy számomra a Kertész-könyvek a Kaddison keresztül nyíltak meg. Mert számomra ez a könyv összekapcsolódott irodalmi tudatosodásom és a körülöttem zajló változások érzékelésével. A szocializmus bensőségesebb nevével jelölt totális diktatúra elmúlásáról számomra például ez a könyv adott hírt. Mert a hírműsorok, ahogy szoktak, sokat foglalkoztak ekkoriban a politika változásaival, de mindebből évekig alig volt valami érzékelhető. Talán csak annyi, hogy kevesebbet kellett félni, és ritkább lett az utcákon a rendőr; de az emberek mindenütt ugyanazok maradtak.
De nem magamról szeretnék beszélni. A Kaddisról vagy inkább csak a Kaddishoz kapcsolódva szeretnék néhány tűnődő megjegyzést, néhány észrevételt elmondani. Például azt, hogy szinte szimbolikusnak érzem a Kaddis 1990-es megjelenését. Nem tudom, mikor íródott, de bizonyos, hogy még a 89-es fordulat előtt formálódott meg és zárult le. Amikor 1990-ben napvilágot látott, alig volt még túl az ország azon a révületen, az értetlenségnek és a valószerűtlenségnek azokon a pillanatain, amikor a véletlen arra járók füle hallatára a Kossuth térre nyíló ablakból a megvetett kommunista rendszer egy közismert politikusa, akinek nevét magam a gyerekkoromban forgatott Ludas Matyi karikatúráiból ismertem, kihajolt a térre, gondosan loknizott haját fújta, tincseibe bele-belekopott az immár talán még szabadabban fúvó szél, és kikiáltotta oda, a térre, a véletlenül arra járók füle hallatára, de ténylegesen és legfőképpen a tévéstábok felé fordulva, a Harmadik Köztársaságot. Ennek a Harmadik Köztársaságnak éltük első hónapjait, első tavaszát, amikor megjelent a könyv és egy vidéki város szomorú és lehangoló könyvesboltjának polcán megláttam, majd azonnal megvásároltam, és ezt követően többször elolvastam a Kaddist, amely engem elsők között tudósított arról, hogy mégis csak történik valami lényeges, nem csak a politikai pártok és politikusok magamutogatását kell hallgatni, no meg a hirtelen megszaporodott forradalmárok visszaemlékezéseit.
1989 előtt aligha jelenhetett volna meg a Kaddis, egy a Holocausttal - így, a Kertész-féle helyesírással, nagybetűvel - foglalkozó, ráadásul ennyire provokatív és ennyire pontos könyv. A Sortalanság és a Felszámolás között álló regény, mint az egy beszélgetésből kiderül, a szigligeti alkotóház 17-es szobájában kezdett nyelvi alakot ölteni. A regény cselekménye a kastély gyönyörű, bár kevéssé gondozott parkjában indul és a beszélő nagyon is művelt és érzékenyen megdolgozott lelkében folytatódik. A regény szövege - Paul Celan Halálfúgájához hasonlíthatóan - a fenséges későklasszicista fogalmától átitatott, megfeszített és drámaian kavargó zene inkább, mintsem lineáris elbeszélés. A fotéma és a modulációk kavargó, szigorú rendje szervezi az elbeszélő monológját, mely nem is monológ, hanem - amint a kaddisra utaló cím, a közösség megerősítő jelenlétét feltételező - halotti, megemlékező és gyászima, vagyis megszólítás, megszólító beszéd. A kaddisban a megszólított Te, a félelmetes Isten helyén, a megszólított tautologikus, ismétlődő kiszólás alakját ölti, és ez a Te, akihez a beszélő odafordul, az a meg nem született gyermek. A regény egy rövid életű házasság kudarcát mondja el, a közös gyermek vállalásának elutasítását a férfi elbeszélő részéről. A közös gyermek születése a házasságon, az országon, a személyes életeken túlmutató tragédia formáját ölti fel, a megértés pedig olyan megfontolások irányába vezeti az elbeszélőt, aki mellé az olvasó odaszegődik, amelyek távolra vezetnek, és következtetéseinek megértésével Kertész esszéiben mind a mai napig birkózik. Meglepődve arra a belátásra jutottam, most frissen újraolvasva a Kaddist és A száműzött nyelv című kötet beszédeit, esszéit, tanulmányait, naplóbejegyzéseit, hogy az 1990-ben napvilágot látott regény szinte már minden gondolatot és témát tartalmazott, amelyekről Kertész Imre az ezt elkövető években, mind a mai napig beszélni fog.
A gyermek gondolata az Auschwitz után született feleségben fogalmazódik meg, aki mintegy az Auschwitzt megjárt férj megmentése érdekében jut el ehhez a mentő ötlethez tehetetlenségében, mert azt reméli, hogy ezáltal, tervei szerint, az élethez és magához kötheti a szerinte menthetetlen férjét, ám a terv a férfi elutasító nem-jén meghiúsul. A beszélő ennek a házasságukat felszámoló döntésnek a feltárásán dolgozik, hogy megértse és megértesse ezt a helyzetet és ezt az emberi tapasztalatot, és az ebben rejlő csapdákat. A kettejük közötti döntő különbséget Auschwitz tapasztalata okozta, ez a választóvonal, amelynek két oldalán helyezkednek el a házastársak. Az elbeszélés úgy tesz, mintha Auschwitz szakítaná el őket egymástól, mérgezné meg minden egyes napjukat, és rabolná el a gondolatként megfogalmazódott közös, ám soha meg nem születő gyermek életét. A meg nem született gyermekhez szól ez a profán ima, nem Istenhez. A jövőről, a jövendőről beszél, még akkor is, ha ez a gyermek halott, és nem a Megváltó, sem a megváltó új élet, csupán Auschwitz allegóriája. De a könyv végén mégis testet ölt, mint a volt feleség új házasságából származó emberpár, kisfiúként és kislányként, férfiként és nőként öltenek testet: "Egyszer, amikor újabb recepteket remélve, a megszokott eszpresszóban vártam, két gyereket vezetett kézen fogva. Egy sötét szemű kislányt, orrocskája környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel, meg egy konok fiút, vidám és kemény szeme, akár szürkéskék kavics."
A gyermeknek a zsidó és a keresztény hagyományban köztudottan kitüntetett teológiai és szimbolikus jelentése van. Nem a zsidó-keresztény kultúra részese az, aki nem hallja ma, hatvan év távolából is és egyre hangosabban a haláltáborokban meggyilkolt gyerekek és csecsemők, valamint a meg nem született nemzedékek kiáltását. A Kaddis szerzője azonban Auschwitz rettenetes kéményeit, az emberi test puszta anyaggá történő lefokozását, amely csupán tárolási és megsemmisítési problémát jelent, a személyiség és a szenvedés jelentőségének felszámolását, a vallások által a halálban - akárcsak a születésben - felismert szentség meggyalázást, szóval mindazt, ami ott történt, és ami ebből elbeszélhető módon a világ számára maradt, azzal a szigorú szemmel nézi, amely látja, hogy mégis mindez így van. A világ megy tovább. Az emberek napirendre tértek a történtek fölött. Mintha a zsidó-keresztény világ kitüntetett értékei mindeközben változatlanok maradtak volna, a vallási és kulturális gyakorlatok tartalmát mindez alig érintette meg, a civilizáció pedig picit sem rendült meg. Valóban ilyen egyszerű volna a válasz? Valóban ez volna a helyzet? Ez a kérdés merül fel türelmetlenül a regényben, erről beszél kényszeresen, újra és újra nekifutva mondandójának a Kaddis elbeszélője. A válasza az, hogy látszólag igen. A regény azonban felvázolja az Auschwitz utáni világ megértésének témáit mint egy zenemű témáit, az elbeszélés szelleme értelmében. Az esszék ezeket a témákat pontosítják, önismétlő és önidéző módon körüljárva azokat.
A Kaddis az önidézések mint önismétlések szövevénye, amely vigasztalan magánbeszéddé formálja át a közösségi ima szentségét. Az Istenhez forduló beszédet pedig inkább a képzelet által teremtett Gyermekhez - aki épp úgy a képzelet problémája számára, akárcsak Auschwitz - intézett aszketikus és eufórikus, helyenként himnikus és lírai szárnyalású zsolozsmává. És ezen a ponton találkozik a Gyermekről és Auschwitzról való tűnődése. Kertész Imre saját egyéni tapasztalata is - amint az interjúkból és emlékező írásokból tudható -, a még majdnem gyermek, az "igyekvő, de..." gyermek tapasztalata a Sorstalanság szerint is, aki még ki sem lábalt a tőle elvett gyermekkorból, miközben készségesen közreműködő tagja egy ellene, az élete elveszejtésére szőtt összeesküvésnek, amit csak utólag ért meg. Ez - amint a Nobel-díj alkalmával írt beszédben Kertész maga fogalmaz - a megsemmisítő táborban szimbolikusan is felfogható módon megtörtént "gyermekhalál" volt az ára annak, hogy életben maradhasson. A Kaddis ugyanakkor nagy erővel és hangsúlyosan a filozófia nyelvén és a bölcselet alakjában megfogalmazott tűnődésre hívja, ösztönzi az olvasót: valójában az emberi lény dialogikus voltára hívja fel a figyelmet: "az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve". Az életben rejlő paradoxon, hogy élet és halál egymás mellett tovasiető pillanataiban soha sem mondható az, hogy én vagyok. Az individuális biztonságnak Auschwitz után csak az illúziója maradt. Ennek az illúziónak a tünete a regényben a Gyermeknek a feleség által Megmentőként, szabadítóként való elgondolása. A Kaddis beszélője ezt ingerülten és türelmetlenül utasítja el. Auschwitz ugyanis - az ő tapasztalata szerint, mely nem megosztható a feleségével, aki nem járt Auschwitzban - nem csak a halál szentségét vette el áldozataitól, hanem a születését is. Ez által az élet valóságos voltába vetett hit vagy bizalom is megrendült. Az Auschwitz utáni világ csupa látszólagos értéket és reményt dédelget magában, véli a beszélő, és kitart igaza mellett. A világ megy tovább, mintha mi sem történt volna. Vereségére, igazsága részleges voltára, tapasztalatai megoszthatatlan érvényességére és túlélő voltában rejlő levetkőzhetetlen tragédiájára a volt felesége gyermekeivel találkozva döbben rá: "Köszönjetek a bácsinak, mondta nekik. Ez egyszer s mindenkorra, tökéletesen kijózanított." Az utolsó sorok versszerű tördelése, a szöveget záró Ámen profán, a beszélő önmagáért mondott kaddisává, tehát mégsem kaddissá, hanem vallomássá változtatja a regényt.
A Kaddis Kertész Imre bonyolult összefüggéseket felvillantó, magával ragadó erejű nagy könyve épp az elbeszélés által, saját tapasztalatainak megfogalmazása révén jut el olyan belátásokhoz, amelyek a kilencvenes évek esszéiben öltenek alakot. Nem véletlen, hogy majd minden Kertész-esszé ünnepélyes, rituális alkalmakkor hangzik fel, és ennek megfelelően, az emlékezés komolyságát, mély pátoszát és ebből következően a beszélő tapasztalatának feltartóztathatatlan líraiságát őrzi. Egy elmúló világ tudását közvetítik felénk, és ahogy Kertész fogalmaz, ezért kényszerűen nekrológok alakját öltik magukra. Egy világállapotról vizionál ezekben a beszédekben Kertész, amely azonban egyre ismerősebb. Az Auschwitz utáni helyzetről, amelyben a politikai jogok egyéni érvényesítésére kialakított képviseleti demokrácia rendszere, a pártok önállósága és a szabadnak nevezett választások mítosza lassan világméretekben visszaszorulóban van.
Világméretekben, vagyis ott, ahol ez egyáltalán, lássuk be, a történelem avítt fogalma szerint rövid, és az örökkévalóság metafizikai aspektusához képest pedig nevetséges időtartamáig érvényben lévő rend volt. Eltűnőben az a gondolkodásmód, amely az individuumról szólt, a büszke és a szabad emberről, akit mindama jogok, amelyek valahol számára ismeretlen papírokra voltak lefektetve, akkor is megillették, ha nem született jó családba, ha nem volt tulajdona, ha más néphez, valláshoz tartozott; sőt akkor is, ha maga elutasította mindezt és nem kívánt belőle részesülni.
A Kaddis kényszeres, burjánzó zeneként áradó, egy-egy témához mint zenei témához megszállottan vissza-visszatérő beszélője szembetalálkozott az Obláth nevű filozófussal egy parkban, amely leginkább a szigligeti alkotóház parkjához hasonlít, bár egyáltalán nem az, egyszerre meghallja az erdőben a filozófusban megtestesülő kérdést, amely a gyermekre vonatkozik, a saját gyermekre. De mivel filozófus a kérdező és a kérdés is filozófiai, a Gyermekre is vonatkozik mindez, aki pedig mindenkor a Messiásnak, vagy másként fogalmazva, a Megváltónak a megtestesülése. A kérdés felvillantja az ember megváltatlanságának és megválthatatlanságának az időben nap mint nap ismétlődő drámáját.
A Kaddis paradoxon-szerkezete szerint ez a remény reménytelensége, amely a meg nem született gyermek allegóriáját ölti. A paradoxon attól drámai erejű, hogy a zsidó-keresztény kultúra feszült várakozással fordul a Gyermek, vagyis a Jövendő felé. Izgatott és türelmetlen várakozással, ami épp a Messiás, a Megváltó nyugtalan szólongatásában, a remény soha nem lankadó figyelmében minden új és ismeretlen érkező felé fordul, legyen az eszme vagy születendő test. A reménység nem szűnő várakozása ugyanakkor a reménytelenség növekedése, a be nem teljesült várakozásé a szabadító megígért, ám egyre késlekedő érkezése miatt. A történelem mint ennek a reménykedésnek a filozófia által megalkotott fogalma a célelvűség jegyében jött létre, és ugyanakkor azért is, hogy elhallgattasson minden kétkedő hangot, azokét, akikben kétség merült volna fel a XIX. században a Jövendő bizonyosságát illetően.
Kertész Imre arról beszél, hogy az Auschwitz és a Holocaust utáni Európa már nem a XIX. század klasszikus Európája, ezért nem takar komoly és tisztességes szándékot, ha valaki úgy tesz ma, Európa újraegyesítése idején, hogy ehhez a fogalomhoz kíván visszatérni. Amikor erről beszél, Európában értik, hogy mit mond Kertész. Magyarországon azonban nem akarnak továbbra sem szembenézni ezzel a súlyos kérdéssel. Azzal, hogy az a Magyarország, a Harmadik Köztársaság Magyarországa, amely politikailag és jogilag is immár újra és nem először "visszatér" Európába, nem az a Magyarország, amely nem oda tér, ahonnan a náci Németországgal együtt 1944-ben kilépett.
Szimptomatikus, ha tetszik, hogy a szinte suttyomban, fű alatt, még mindig a Kádár-kor mutyizása jegyében kikiáltott Harmadik Köztársaság önmagát nem abból a szenvedésből történő születésként is értelmezte, amely pedig áthatotta ezt a történelmet. Hogy sem az 56-os forradalom örökösének nem merte magát bátran nevezni, sem a totalitárius diktatúrák szenvedéseit nem vállalta fel, de hátat fordított már születésekor Auschwitz szenvedésének is, mely pedig a magyar történelem és a magyarság sorsának drámai eseménye. Az átélt szenvedés súlytalanná és jelentőség nélkülivé válása a gyilkolást és a gyilkosságot is felmenti, puszta rutinná alakítja. A Kertész-esszék sokszor visszatérnek ehhez a gondolathoz. A XX. századi tömeggyilkosságok áldozatainak szenvedése, a megkínzott testek és lelkek szenvedése elveszítette kapcsolatát az élettel, az áldozatok és a túlélők életével. Mintha az átélt szenvedésnek nem lett volna kapcsolata a saját életükkel, és mintha a túlélők és az utánuk következők élete nem volna része annak a szenvedésnek, ami alakítja a ma és a holnap embereinek életét.
A szenvedés, a meggyötört és elpusztított Test keresztény kulturális jelentősége mintha maga is csorbát szenvedett volna a Holocaust után. Mintha eltűnt volna a szenvedés tapasztalatából kicsikarható tudás iránti érzék, mintha a szenvedést Istennek felajánló keresztény egyház a Holocaust óta elveszítette volna az emberi jelenség és a világ megértése felé forduló egyetemesség igényét. A csekély számú emberi példa kiemelésében is lassú és késedelmes processzusai mögött mintha elfeledkezne a Holocaust-jelenség egyedisége és egyetemessége iránti érzékről. Az emberiség történelmét egyetemes nézőpontból szemlélő egyház az Auschwitz által az időben bekövetkező egyetemes törésben nem ismert fel semmiféle, a világnak és az Egyháznak szóló üzenetet, és ebben az emelkedett értelemben a Holocaust szentségének gondolata sem kapott szerepet, formát a liturgikus rendben, az emlékezetnek szóló helyet az ünnepek sorában. Bár Pilinszky arról beszélt, hogy a kereszténység az ártatlan emberi szenvedésben mindig megpillantotta Krisztus főpapi arcát, az elesettség és megvetettség alakjaiban pedig Jézus emberi arcát, sőt a teológiailag és metafizikailag érzékenyebbek, a vallási zsenialitás csodált példái, Pilinszky kedvenc "szentjei", a Bal Lator epifániái vagy Simone Weil pedig magukra vették a megalázottság sorsát, követni, imitálni a köztünk és bennünk szenvedő Jézust. Mindennek ellenére láthatólag mégsem illeszkedik bele szervesen Auschwitz a keresztény kultúrába. Kertész azonban arról beszél, hogy Auschwitz kultúrává vált, hogy Auschwitznak vannak szentjei, és hogy a túlélőket is túléli Auschwitz tapasztalata.
A Gyermek kérdése - amely a Kaddisban a történelem megrendítő allegóriájává válik - Rilkének a nyelvhez való érzéki viszonyához hasonlóan a kérdező teljes életét és nem az egzisztenciát teszi tárgyává, mivel - akár az ima - viszonnyá alakítja a beszédet. Ez a kérdés a Kaddisban elvezetett a történelemhez való viszonyulás újragondolásához is. A zsidó és a keresztény mártíriumtörténetek áthagyományozták azt a nagyon nehezen közvetíthető, mert mindenkor az egyes testekbe írt tapasztalatot, hogy az egyes ember méltósága valójában nem létezik, átélhető és felmutatható tragédiává a szenvedés csak az elbeszélés, vagy ahogy Kertész mondaná, az elbeszélés szelleme által válik. Az által a látszólag szörnyű, másrészt hétköznapian ismerős masinéria által, amely Kafka fegyenctelepén működik. Az Auschwitz-túlélőnek - radikálissá téve az életében rejlő feladatot, és a Nobel-díj-beszéd jegyében felfogva - Auschwitz a Gyermeke.
A Nobel-díj-beszédben is megidézett Pilinszky által Auschwitzra alkalmazott "botrány" kifejezés, amely a Pál apostol által használt értelemben valami újat bejelentő, metafizikai megrendülésre utal. Ahogy a Krisztus-hit botrányt okozott a zsidóságon belül, ugyanúgy Auschwitz is botrányt keltett a kereszténységen belül, és valami másnak a hírnöke, mint az evangéliumi elbeszélés szerint az üres sírban talált angyal. Pilinszky nyelve és fogalomhasználata, akárcsak a Gályanapló szövegének tanúsága szerint Kertész gondolkodása és tapasztalataihoz nyelvet kereső munkája, szintén az egzisztencializmus által kínált keretek között formálódott a hatvanas években. A magyar szellemi életben Pilinszky és Kertész sajátjává tette ezt a nagy erejű filozófiai áramlatot. Bár tanulságos módon mindketten a vallásos egzisztencializmus és a negatív teológia jegyében. Kertész regényírói munkája során a saját élet és a saját tapasztalat elbeszélésének problémáival nézett szembe. Ilyen értelemben a Kaddis egyfajta kegyelmi pillanatnak látszik.
Mit jelent élni? Mit jelent élni a táborban, és mit jelent élni a tábor után? - ezek az életre rákérdező kérdések érintkeznek az egzisztencializmus kérdéseivel, de Kertész tapasztalatai megfogalmazása során saját elemi, a mindennapi életből származó élményeire kérdez rá a Kaddisban. Ebben a regényben újra feltétetődik az a régi kérdés, amelyre elvont és filozófiai magyarázatok, vagy a kérdés elutasítása - mint például Auschwitz irracionalitásának felvetése - volt a válasz, hogy mi az bennem, ami nem test?
Nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy a Kertész Imrét mániákusan foglalkoztató gondolat a méltó, az emberhez méltó élet még éppen elégséges fogalma felé mutat. Már rég nem az emberi jogok, a borzalmas francia forradalom jelszavai tűnnek a legsürgetőbb kérdéseknek, hanem az emberként megélhető élet eltűnése, az emberinek mondott érzelmekre való elemi igény felszámolása. Mindezeket az igényeket már rég nem a jog fogalmai szerint felfogva, tehát nem a szubjektumot állítva a középpontba, aki a szintén a felvilágosodás korának szerződés-fogalmai szerint mintegy aláírta a jog szubjektumaként felfogott szubjektumként azokat a számon kérhető szerződéseket, amelyek alapján jogot formálhat - és nem csak olyan általános és elmosódó jelentésű egyezségek betartására, amelyben ő maga is egyenértékű más szubjektumokkal - az egyenlőséghez, a szabadsághoz, az emberi nem minden tagjához fűződő felszámolhatatlan testvéri közelség jogaira, és mivel a személyesen megélt élet elementáris anyagáról van szó, amiből a mindennapjai épülnek fel: a saját gyerekkorra, a tanulásban való részvételre, a szerelemre, és - hogy visszatérjünk a Kaddishoz - a saját gyermekre, azaz a sajátnak mondható életre. Mert mióta Auschwitzban megkíséreltek egy bizonyos, tudományosnak feltüntetett faji jegyek alapján képzett emberi csoportot, egy népet kiirtani, a gyilkosság kikerült a metafizikai összefüggéseket megérintő fogalmak köréből.
Magam azonban nem hiszek a bűn komolyságának feltevésében, sem Kierkegaard, sem az egzisztencializmus értelmezésében. Nem bízom az egzisztencializmus könnyed, már-már hatásvadász és mindenen túl felmentést adó elgondolásaiban. Úgy sejtem, Kierkegaard teológus volt inkább, mintsem filozófus, és nem a bűnről, nem is a gyilkosságról és a gyilkosság komolyságáról beszélt, hanem az elkárhozottságról, a XIX. században már felfüggesztett keresztény világszemlélet metafizikai kétségbeeséséről. Abban is kételkedem, hogy a XX. század tömeggyilkosságaiban valóban az egzisztencia lett volna kockára téve. Sokkal inkább Kertész Imre regényeinek hiszek, amelyek az életről, a méltó életről és a lélek megnyeréséről beszélnek. Mert úgy vélem, különbség van Kertész Imre egyes fogalmainak egzisztencialista forrásvidéke és tapasztalatainak elemi tudását közvetítő elbeszélései között.
Magam azt gondolom, de ezért csak korlátozottan tudok felelősséget vállalni, nem lévén filozófus, hogy az egzisztencializmus adta válaszok alapvetően nem az Auschwitz nevével jelzett kulturális krízisre adott válaszok, illetve ha közelebb segítenek valamilyen válaszhoz, csak annyiban adnak magyarázatot, amennyiben a náci Németország és a kelet-európai kommunista kísérlet is erre a krízisre kívánt alternatívát nyújtani. Ugyanakkor Auschwitz tapasztalata olyan tapasztalat, amelyhez nem áll rendelkezésre sem nyelv, sem fogalomrendszer. Kertész felfokozott érzékenysége, amely tiltakozik szavai leegyszerűsítő értelmezése ellen, önismétlő, önidéző gesztusai a pontos fogalmazás megragadó erejében való bizakodás iránti szenvedélyét és azt a tapasztalatot mutatják, hogy egy bizonyos nyelvi alak a maga összetettségében képes csupán közvetíteni valamit ebből a nyelv nélküli jelentésből. Ez az összetettség, amely alkalmas Auschwitz tapasztalatának hordozójává válni, nem is a még oly szabad esszé-nyelv, hanem a regény, az elbeszélés, és az ezekben rejtőző elbeszélés szelleme, amely a képzeletre hagyatkozik. Ebben az értelemben Auschwitz tapasztalata már megjelent Auschwitz előtt is, például Kafka elbeszéléseiben. És nem múlt el a világból, sőt sátrat vert a mindennapokban azt követően is, hogy kinyitották Auschwitz kapuit. Az egyes élet és az élet leheletfinom lenyomataként elgondolható lélek küzd még, és nem is ez ellen a rettenetes szörny ellen, csupán önmagáért, hogy önmagát megnyerje. És túl minden eszmén és tudáson ma is egyetlen, törékeny fegyvere van: a szeretet.
|
