Így lett Kleinből – a polgári Kalász közbeiktatásával – Kaján.
Jó név, de nem pontos.
Kaján Tibor ugyanis egyáltalában nem kaján.
Az értelmező szótár szerint kaján, annyit tesz: kárörvendő, csúfondáros, de más nyelveken jelenti azt is kegyetlen, fukar, testvérgyilkos – nem véletlenül, hiszen a szó a bibliai Káin névből ered.
Kaján nem kaján.
Rajzait nézve soha sem ül ki képünkre kaján, kegyetlen, csúfondáros mosoly. Aki az ő rajzait tanulmányozza, az leginkább szomorkásan, keserűen mosolyog.
Ha mosolyog egyáltalán.
Vajon ábrázolta-e valaki pontosabban azt a történelmi tragikomédiát, amit kárpótlásnak nevezünk. Krisztus lába látszik a kereszten, átdöfve a szeggel. Alatta egy szenvtelen arcú légionárius áll, s lándzsájára tűzve felnyújt néhány gyűrött bankjegyet.
Lehet nevetni.
A fiatal Kaján Tibor, mikor megjött a munkaszolgálatból, szüleit kereste mindenekelőtt. Keresi őket azóta is.
A kaján-rajzok nem vicces rajzok, talán nem is karikatúrák.
Sokkal inkább rajzolt cikkek, rajzolt tárcák, filozófiai mélységű és művészi szépségű rajzírások.
Kaján Tibor nem újságíró, hanem újságrajzoló. Nem véletlen, hogy működése évtizedeken át lapokkal, pontosabban két lappal fonódott össze: a Ludas Matyival és a Tükörrel, illetve Új Tükörrel.
Ez utóbbi helyen, vagy inkább műhelyben olyan új hírlapi műfajokat vezetett be, amilyenekkel sem előtte sem utána nem kísérletezett senki: a karikatúrában elkészített évfordulós publicisztikát, karikatúra-színikritikát, vagy a karikatúra-nekrológot.
Miután mindkét lapját elsöpörte a rendszerváltás szele. Kajánt a Magyar Nemzet fogadta be. Miután ez az orgánum a szélsőpolgári erők kezére került, itt sem lehetett maradása.
Mostanság külsőzik – a Magyar Hírlapba és e Népszabadságba jobbadán.
Külsőzik. Pontos szó. Szomorú szó.
Moldova Györgynek adott könyvnyi interjújában mondta magáról, hogy ő kabátos ember. Nincsen ebben a városban sehol egy saját fogasa, ahová fölteheti a felöltőjét, nincsen saját széke, íróasztala. Kabátja van saját. Külsős.
Nem nagy vigasz ez számára, de ma ebben az országban tipikus a státusza. Legtöbben külsősök vagyunk. Vagy – hogy az egyik oly sokszor megrajzolt alakját idézzük – hajótöröttek.
Kaján Tibor attól vált művésszé, hogy hatvan év alatt megrajzolta ezt a helyzetet. Megrajzolta az otthonosságra vágyó, de arra sehol sem lelő örök-külsőst. Megrajzolta magát, és minket is.
Kaján tudós művész.
Minden tud a karikatúra történetéről, elméletéről, no meg a gyakorlatához is konyít valamit.
És mégsem tanít sehol.
Nincsen oktatási intézmény e honban, mely pedagógiai szolgálatára igényt tartana.
És mégis: van helye és tanít is.
Sokunknak olyan ő, mint az a fémkarika a Ráday utcában, amelyhez Kaján édesapja, a Ráday utcai rőfös beakasztotta esténként a lehúzott redőnyt. Nem hogy a papa nincs már, de se híre, se hamva nincs neki. Nincsen meg a bolt, nincsen a redőny sem. De az a karika valahogy megmaradt. És Kaján Tibor néha fölkerekedik, elmetrózik a Kálvin térre, ráfordul a Ráday utcára, megáll a tizennégyes számú ház előtt, lehajol, és megérinti azt a fémkarikát. Aztán fölegyenesedik, megfordul, s megy vissza a Kálvin tér felé.
De egy kicsit jobb neki.