nem jó olyan világban élni, ahol a társadalmi
igazságosság biztosítása emberfeletti áldozatokat
követel” - idézgették tőle. hát igen, a jó öreg
noé! ablaka alatt egy ifjúsági rádiócsatorna
vasárnaponként pun-görög gasztronómiai találkozót,
canossa-futóversenyt és ünnepi könyvégetést
rendezett, bömbölt a zene, ordított a disk jockey,
de noé ebből semmit sem vett észre. tévedéseit
és roncsait próbálta összeilleszteni, és nem adta
föl a reményt, hogy egyszer sikerülni fog.


(szabadka, fiume, róma)

Végül minden gondolata a macskáé volt. Micu!, kiáltotta a
félig olasz, félig magyar cicának, amikor az a nyitva felejtett
ablakon keresztül felugrott a párkányra, és hosszan elnézte,
hogyan változtatja át a délutáni Hold Róma „Libia” nevű
negyedét. Tíz éve éltek ketten. Akkor halt meg O., a Fiuméból
elszármazott nagynéni, aki sosem tanult meg olaszul, és
érelmeszesedése miatt az utolsó években nehéz volt elviselni.
A család egyébként valaha Szabadkáról indult. Ez az ág nem
északon, hanem nyugaton próbált szerencsét, és amerre
mentek, mindenhol voltak körülöttük macskák. É. sokáig
nem szerette őket. Rómában lett társasága, és állítólag egy
olasz orvos megkérte volna a kezét, de a nagynéni lehetetlen
módszereivel kiutálta. Aztán elmúlt harminc év. É., aki
mindig öregebb volt a koránál, összetöpörödött, az orrán
fekete pontok jelentek meg, alig észrevehető bajusza is nőtt,
egész lénye egy öregedő egérre emlékeztetett. És az egér
egy sámlira kuporodva vakargatta a macska hátát, cserélgette
a táljában a kavicsot, de egyre nehezebb volt emlékeznie,
hogy mit hova tett, mi mi után történt. Először a macska
pusztult éhen. Aztán őt is úgy találták egy székben, a nyitott
ablak előtt. Halála után derült ki, hogy elég sok pénze gyűlt
össze a bankban. Az egészből pereskedés lett. A pénzen
megosztozott egy örökös, az ügyvéd és a bejárónő.


(ráhadart szavak)

a kikényszerített eskü, a háromszoros
papagáj-hűségnyilatkozat
nem segített volna se túlélni, se tovább.
de közbejött a hely valódisága,
a lakás, mely előbb kórházi alagsorrá,
majd egy közfürdő kazántermévé változott,
és hogy a lány jobban értette a szerepét,
nem csodálkozott a fehér köpenyes
segédek ügybuzgalmán, a szivárgó
csövek alá állított felmosóvödrökön,
hagyta, hogy a ráhadart szavak alámerítsék,
és elfogadta a nevet, melyet itt kapott.


(vonat dubrovnikba)

ezt az utcát egy hetven éve írt regényben nyirkos
köd fedi, és ritka gázlámpái közül csak minden
második ég. egy kapualjban leszúrnak egy férfit,
és végig nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos.
törvényt a láthatatlan burok, a fegyelem s az illem
szabna, de a cselekmény máshol folytatódik,

az író úgy dönt, hogy induljon dubrovnikba egy vonat,
és a lefüggönyözött kupéban üljön ott az özvegy
s egy idősödő tanár, a szeretője. találgatom,
melyik lehetett az a kapualj. a környék persze sokat
változott. pereg, omlik minden, két magas ház közt egy
földszinteset épp most bontanak, elakad a forgalom.

hat éve költöztünk ide. a szomszéd öregasszony
a második héten elmesélte, a házban ki hogyan lett
öngyilkos. volt, aki gázzal, volt, aki a lichthófba
ugrott. remek, gondoltam. viszont a sarkon
tavasszal nyitottak egy jó kis olasz éttermet,
valami fűszert kevernek ott a paradicsomszószba,

ami a parmezánnal megvadítja a tésztát. dubrovnikban
különben én is jártam. az ernyők között bicikliztem,
a nap a hátam mögött volt, a kikötőben gyufaszál
árbocok ringtak. mikor a lányomat tanítottam,
a négykerekűn hogyan hajtsa a pedált, és azt hittem,
sosem fogja megtanulni, eszembe jutott az a nyár,

és dubrovnikról eszembe jutott a regény is,
melyben az utcát nyirkos köd fedi. és láttam, ahogy
a zöld kisbicikli üresen gurul. attól féltem, egyszer
visszatér a gyilkos. történetét elolvastam, mégis
bosszút áll: mint egy filmben, mindenki a járdára rogy,
nézi a lányom, miért lövöldözök egy öreg mauserrel.


(a piros kabátos)

A koboldfejű vadász vállára hosszú, kampós botot vett. Piros
kabátja a térdéig ért, és a kampóra, hátsó lábait összekötözve,
egy kövér nyulat akasztott. A betűk, melyek alatt vadászni
indult, olvashatatlan mintaként hajlottak jobbra, míg a piros
kabátos, fegyvertelen vadász előfüttyentett egy kutyát,
talán dalmatíner lehetett, és az, ahogy a kép mutatta,
nyomban utánaeredt a következő nyúlnak, a fehér lapon
piros csík jelezte, hogy kicsordult a vér. Kintről közben
edénycsörömpölés, tálcacsörgés hallatszott. J. sosem
szerette, ha ilyenkor, a pikkelyezés és a halbontás közepette
zavarják, csupa hideg nyálka volt a keze, éreztem, amikor
bejött megnézni, mit csinálok, és mintha játékból pofon akart
volna legyinteni, kezét arcomba törölve megsimogatott.
Aztán kiment, és én megint azt a lapot nézegettem. Alul,
a vadász háta mögött, ott, ahol az utolsó sor kezdődött,
egy vékony indán furcsa kis szörny gubbasztott: csigateste
egy öregember fejében folytatódott, a két ágú szakáll az
örökké nedves bőrhöz simult. A szájából pedig mintha egy
hosszú nyakú madár, talán kócsag nőtt volna ki, és azon
keresztül levegőt fújt volna a kampós botra akasztott
nyúlra, hogy életet leheljen belé. Mindez akkor jutott újra
eszembe, amikor húsz évvel később J. mozdulatlanul és
sápadtan ült egy fotelben, lába, ahogy kilógott a fürdőköpeny
alól, valószínűtlenül vékony volt, és reggeltől délutánig
vártuk a mentőket. Amint megjöttek, hirtelen mozgás
költözött az alacsony bútorok közé, fogd meg, emeld,
olyanok voltak, mint egy költöztető brigád, és ahogy
átrakták J.-t a kerekes székbe, lábáról leesett a zöld
műanyagpapucs. Mielőtt kitolták az ajtón, a felcsúszott
köpenyujj alatt megérintettem a karját. Hideg volt és
pergamenszáraz. Láttam az arcán, hogy szinte felrobban
az idegességtől. Vitte, vitte a piros kabátos vadász.


(adóslevél)

jöttek a hírek, hogy egy-egy órát még írsz,
diktálsz, dolgozol, hogy délutánonként szeretsz
az ablak mellett aludni, aztán egy hónap múlva,
hogy megvakultál, hogy ébrenléted utolsó
perceit fogyasztja már a megvadult sejtcsomó,
a galambfej nagyságú daganat halántékod
mögött, és az örökké került párbaj szégyenével
már én nem akartam, hogy régi elszánások
hatálya vesszen, ne érjen semmi volt adóslevél,
egy túl hosszúra nyúlt est oszló sötétje mögül
hallgattam a halálos burukkolást, és anélkül,
hogy lett volna kéz meghúzni a ravaszt, szárny
csattant, elejtett téged a galambröptű golyó.


(örömév)

ha tűz volt, ágak közt, kavicsban alvó,
ha a távolról odalátszó nyom, ahogy
képzeltük, hamu, ha van út, mely a támfalak
mentén még most is, sűrű hóesésben,
odavezet, és ott hever az a kiszáradt,
törékeny tollcsomó, melyet a betonkoszorú
korlátja mellől fél pár vászoncipőnek néztem,
lángra kaphat-e a múlt, sosem volt barátság
egy későn megértett szótól, kívánt halál borával
ihatunk-e az ajándékul kapott örömévre?


(feketítés)

Az asztalra vékony szőnyeget borítottak, középen az
indázó mintát egyszerű vonalak, formák szegélyezték,
a kikeményedett anyag az éleken és a sarkoknál sárgára
öregedett. A fényképész még sosem járt ebben a házban.
Most elhívták, és nyakig begombolt blúzban az ablak alatt
ott ült a két Klein-lány, a községszerte híres csúnyaságok.
Mögöttük csukva volt a spaletta, és a fényképész fényt kért.
A lányok petróleumlámpát és gyertyákat hoztak az asztalra,
a lángok árnya a spaletta fehér lapján ingott, és ők kissé
előrehajolva, mereven néztek bele a kamerába. Kétszer
villant a magnézium. Az első villanás után az asztalról
eltűnt a szőnyeg, kintről kiáltozás hallatszott, a spalettán
megrepedezett a festék, és a fényképész azt mondta,
Bácskában állítólag már összegyűjtöttek mindenkit. Ekkor
az idősebb nővér felállt, és még egy széket hozott, de akit
vártak, a községbeli posztókereskedőt, talán éppen ekkor
indították útnak egy vagonban. Amikor másodszor is felvillant
a magnézium, a Klein-lányok blúz helyett már vászonból varrt
inget viseltek, két egyformára száradt, öregedő arc, a szék
támlájának feszített háttal ültek, az asztalon horgolt terítő,
mögöttük a spaletta félig kitárva. Amikor a fényképész
végzett, az egyik arcon valami mosolyféle futott át, és mire
a kazetta visszakerült a dobozba, a lencse elé a mattüveg,
az egyik Klein-lány sós süteményt és diós kiflit hozott.
A fényképész leült, vett a virágos szélű tányérra mind a
kettőből és elmagyarázta, hogyan fogja előhívni a képeket:
a vasszulfátos előhívót addig mozgatja a lemezen, amíg
elő nem jönnek az árnyalatok, aztán leoldja a maradék
jódezüstöt, és az egészet lemossa. Miközben magyarázott,
észre sem vette, hogy a fiatalabbik Klein-lány hirtelen
felállt, és lehajtott fejjel kiszaladt a konyhába — csak
másnap a műhelyben csodálkozott el, amikor rézezüsttel
finoman áthúzva a lemezt, feketítés után a félig kitárt
spaletta mögött meglátta saját tükörképét az ablaküvegen.


(a wormsi zsidó temetőben)

a ferde sírkövek fölött győzelmesen
magaslik a császári dóm. a nép, mely
arannyal fizetett az uralkodói kegyért,
hogy csak pestis idején vetettek üszköt
a gettó tetőire, a nemlétben nyugalmat
talált. mikor az ifjú rashi troyes-ból
wormsba érkezett, egy rabbi a
szombati asztalnál találós kérdést tett
föl neki: mi az, mi ott van, ahol nem
lehet, mert máshonnan való, onnan,
ahol mindig is volt, és nem lesz ott
sohasem. rashi egész este kacagott, és
másnap, mikor újra feljött a hold, azt
felelte: sírkövekből is épülhet új
jeruzsálem. de jött idő, mikor a sírokat
a levegőbe ásták, és eltűnt a négy betű: nagy csoda történt ott. a
megfeketedett tóra ma kiállítási tárgy,
rashiról, a bölcsről kaput neveztek el,
a kamerák a levegőt filmezik.