Versek Schein Gábor (és noéból)
és noéból azután mi lett? kocsmakedvence veterán, aki egy fröccsért századszor is elmesélte, bütykös ujjával hogyan bökött rá isten, és hogyan építette föl egymaga azt az állatkertnyi hajót? vagy ki sem mozdult belvárosi manzárdlakásából, leveleket meg állambölcseleti műveket írt? „az olyan intézményi rend, mely többet vár az egyéntől, mint amire képes, nem csupán sikertelen, de embertelen is.  nem jó olyan világban élni, ahol a társadalmi igazságosság biztosítása emberfeletti áldozatokat követel”
- idézgették tőle. hát igen, a jó öreg noé! ablaka alatt egy ifjúsági rádiócsatorna vasárnaponként pun-görög gasztronómiai találkozót, canossa-futóversenyt és ünnepi könyvégetést rendezett, bömbölt a zene, ordított a disk jockey, de noé ebből semmit sem vett észre. tévedéseit és roncsait próbálta összeilleszteni, és nem adta föl a reményt, hogy egyszer sikerülni fog.
(szabadka, fiume, róma)
Végül minden gondolata a macskáé volt. Micu!, kiáltotta a félig olasz, félig magyar cicának, amikor az a nyitva felejtett ablakon keresztül felugrott a párkányra, és hosszan elnézte, hogyan változtatja át a délutáni Hold Róma „Libia” nevű negyedét. Tíz éve éltek ketten. Akkor halt meg O., a Fiuméból elszármazott nagynéni, aki sosem tanult meg olaszul, és érelmeszesedése miatt az utolsó években nehéz volt elviselni. A család egyébként valaha Szabadkáról indult. Ez az ág nem északon, hanem nyugaton próbált szerencsét, és amerre mentek, mindenhol voltak körülöttük macskák. É. sokáig nem szerette őket. Rómában lett társasága, és állítólag egy olasz orvos megkérte volna a kezét, de a nagynéni lehetetlen módszereivel kiutálta. Aztán elmúlt harminc év. É., aki mindig öregebb volt a koránál, összetöpörödött, az orrán fekete pontok jelentek meg, alig észrevehető bajusza is nőtt, egész lénye egy öregedő egérre emlékeztetett. És az egér egy sámlira kuporodva vakargatta a macska hátát, cserélgette a táljában a kavicsot, de egyre nehezebb volt emlékeznie, hogy mit hova tett, mi mi után történt. Először a macska pusztult éhen. Aztán őt is úgy találták egy székben, a nyitott ablak előtt. Halála után derült ki, hogy elég sok pénze gyűlt össze a bankban. Az egészből pereskedés lett. A pénzen megosztozott egy örökös, az ügyvéd és a bejárónő.
(ráhadart szavak)
a kikényszerített eskü, a háromszoros papagáj-hűségnyilatkozat nem segített volna se túlélni, se tovább. de közbejött a hely valódisága, a lakás, mely előbb kórházi alagsorrá, majd egy közfürdő kazántermévé változott, és hogy a lány jobban értette a szerepét, nem csodálkozott a fehér köpenyes segédek ügybuzgalmán, a szivárgó csövek alá állított felmosóvödrökön, hagyta, hogy a ráhadart szavak alámerítsék, és elfogadta a nevet, melyet itt kapott.
(vonat dubrovnikba)
ezt az utcát egy hetven éve írt regényben nyirkos köd fedi, és ritka gázlámpái közül csak minden második ég. egy kapualjban leszúrnak egy férfit, és végig nem derül ki, hogy ki volt a gyilkos. törvényt a láthatatlan burok, a fegyelem s az illem szabna, de a cselekmény máshol folytatódik,
az író úgy dönt, hogy induljon dubrovnikba egy vonat, és a lefüggönyözött kupéban üljön ott az özvegy s egy idősödő tanár, a szeretője. találgatom, melyik lehetett az a kapualj. a környék persze sokat változott. pereg, omlik minden, két magas ház közt egy földszinteset épp most bontanak, elakad a forgalom.
hat éve költöztünk ide. a szomszéd öregasszony a második héten elmesélte, a házban ki hogyan lett öngyilkos. volt, aki gázzal, volt, aki a lichthófba ugrott. remek, gondoltam. viszont a sarkon tavasszal nyitottak egy jó kis olasz éttermet, valami fűszert kevernek ott a paradicsomszószba,
ami a parmezánnal megvadítja a tésztát. dubrovnikban különben én is jártam. az ernyők között bicikliztem, a nap a hátam mögött volt, a kikötőben gyufaszál árbocok ringtak. mikor a lányomat tanítottam, a négykerekűn hogyan hajtsa a pedált, és azt hittem, sosem fogja megtanulni, eszembe jutott az a nyár,
és dubrovnikról eszembe jutott a regény is, melyben az utcát nyirkos köd fedi. és láttam, ahogy a zöld kisbicikli üresen gurul. attól féltem, egyszer visszatér a gyilkos. történetét elolvastam, mégis bosszút áll: mint egy filmben, mindenki a járdára rogy, nézi a lányom, miért lövöldözök egy öreg mauserrel.
(a piros kabátos)
A koboldfejű vadász vállára hosszú, kampós botot vett. Piros kabátja a térdéig ért, és a kampóra, hátsó lábait összekötözve, egy kövér nyulat akasztott. A betűk, melyek alatt vadászni indult, olvashatatlan mintaként hajlottak jobbra, míg a piros kabátos, fegyvertelen vadász előfüttyentett egy kutyát, talán dalmatíner lehetett, és az, ahogy a kép mutatta, nyomban utánaeredt a következő nyúlnak, a fehér lapon piros csík jelezte, hogy kicsordult a vér. Kintről közben edénycsörömpölés, tálcacsörgés hallatszott. J. sosem szerette, ha ilyenkor, a pikkelyezés és a halbontás közepette zavarják, csupa hideg nyálka volt a keze, éreztem, amikor bejött megnézni, mit csinálok, és mintha játékból pofon akart volna legyinteni, kezét arcomba törölve megsimogatott. Aztán kiment, és én megint azt a lapot nézegettem. Alul, a vadász háta mögött, ott, ahol az utolsó sor kezdődött, egy vékony indán furcsa kis szörny gubbasztott: csigateste egy öregember fejében folytatódott, a két ágú szakáll az örökké nedves bőrhöz simult. A szájából pedig mintha egy hosszú nyakú madár, talán kócsag nőtt volna ki, és azon keresztül levegőt fújt volna a kampós botra akasztott nyúlra, hogy életet leheljen belé. Mindez akkor jutott újra eszembe, amikor húsz évvel később J. mozdulatlanul és sápadtan ült egy fotelben, lába, ahogy kilógott a fürdőköpeny alól, valószínűtlenül vékony volt, és reggeltől délutánig vártuk a mentőket. Amint megjöttek, hirtelen mozgás költözött az alacsony bútorok közé, fogd meg, emeld, olyanok voltak, mint egy költöztető brigád, és ahogy átrakták J.-t a kerekes székbe, lábáról leesett a zöld műanyagpapucs. Mielőtt kitolták az ajtón, a felcsúszott köpenyujj alatt megérintettem a karját. Hideg volt és pergamenszáraz. Láttam az arcán, hogy szinte felrobban az idegességtől. Vitte, vitte a piros kabátos vadász.
(adóslevél)
jöttek a hírek, hogy egy-egy órát még írsz, diktálsz, dolgozol, hogy délutánonként szeretsz az ablak mellett aludni, aztán egy hónap múlva, hogy megvakultál, hogy ébrenléted utolsó perceit fogyasztja már a megvadult sejtcsomó, a galambfej nagyságú daganat halántékod mögött, és az örökké került párbaj szégyenével már én nem akartam, hogy régi elszánások hatálya vesszen, ne érjen semmi volt adóslevél, egy túl hosszúra nyúlt est oszló sötétje mögül hallgattam a halálos burukkolást, és anélkül, hogy lett volna kéz meghúzni a ravaszt, szárny csattant, elejtett téged a galambröptű golyó.
(örömév)
ha tűz volt, ágak közt, kavicsban alvó, ha a távolról odalátszó nyom, ahogy képzeltük, hamu, ha van út, mely a támfalak mentén még most is, sűrű hóesésben, odavezet, és ott hever az a kiszáradt, törékeny tollcsomó, melyet a betonkoszorú korlátja mellől fél pár vászoncipőnek néztem, lángra kaphat-e a múlt, sosem volt barátság egy későn megértett szótól, kívánt halál borával ihatunk-e az ajándékul kapott örömévre?
(feketítés)
Az asztalra vékony szőnyeget borítottak, középen az indázó mintát egyszerű vonalak, formák szegélyezték, a kikeményedett anyag az éleken és a sarkoknál sárgára öregedett. A fényképész még sosem járt ebben a házban. Most elhívták, és nyakig begombolt blúzban az ablak alatt ott ült a két Klein-lány, a községszerte híres csúnyaságok. Mögöttük csukva volt a spaletta, és a fényképész fényt kért. A lányok petróleumlámpát és gyertyákat hoztak az asztalra, a lángok árnya a spaletta fehér lapján ingott, és ők kissé előrehajolva, mereven néztek bele a kamerába. Kétszer villant a magnézium. Az első villanás után az asztalról eltűnt a szőnyeg, kintről kiáltozás hallatszott, a spalettán megrepedezett a festék, és a fényképész azt mondta, Bácskában állítólag már összegyűjtöttek mindenkit. Ekkor az idősebb nővér felállt, és még egy széket hozott, de akit vártak, a községbeli posztókereskedőt, talán éppen ekkor indították útnak egy vagonban. Amikor másodszor is felvillant a magnézium, a Klein-lányok blúz helyett már vászonból varrt inget viseltek, két egyformára száradt, öregedő arc, a szék támlájának feszített háttal ültek, az asztalon horgolt terítő, mögöttük a spaletta félig kitárva. Amikor a fényképész végzett, az egyik arcon valami mosolyféle futott át, és mire a kazetta visszakerült a dobozba, a lencse elé a mattüveg, az egyik Klein-lány sós süteményt és diós kiflit hozott. A fényképész leült, vett a virágos szélű tányérra mind a kettőből és elmagyarázta, hogyan fogja előhívni a képeket: a vasszulfátos előhívót addig mozgatja a lemezen, amíg elő nem jönnek az árnyalatok, aztán leoldja a maradék jódezüstöt, és az egészet lemossa. Miközben magyarázott, észre sem vette, hogy a fiatalabbik Klein-lány hirtelen felállt, és lehajtott fejjel kiszaladt a konyhába —
csak másnap a műhelyben csodálkozott el, amikor rézezüsttel finoman áthúzva a lemezt, feketítés után a félig kitárt spaletta mögött meglátta saját tükörképét az ablaküvegen.
(a wormsi zsidó temetőben)
a ferde sírkövek fölött győzelmesen magaslik a császári dóm. a nép, mely arannyal fizetett az uralkodói kegyért, hogy csak pestis idején vetettek üszköt a gettó tetőire, a nemlétben nyugalmat talált. mikor az ifjú rashi troyes-ból wormsba érkezett, egy rabbi a szombati asztalnál találós kérdést tett föl neki: mi az, mi ott van, ahol nem lehet, mert máshonnan való, onnan, ahol mindig is volt, és nem lesz ott sohasem. rashi egész este kacagott, és másnap, mikor újra feljött a hold, azt felelte: sírkövekből is épülhet új jeruzsálem. de jött idő, mikor a sírokat a levegőbe ásták, és eltűnt a négy betű: nagy csoda történt ott. a megfeketedett tóra ma kiállítási tárgy, rashiról, a bölcsről kaput neveztek el, a kamerák a levegőt filmezik.
|