De a holokauszt áldozatainak száz- és százezreit úgy pusztították el, hogy nem maradt utánuk semmi, csak túlélő rokonaik, szeretteik emlékezete őrzi őket. Az én emlékezetemben, ha arra gondolok, hogy mit szenvedhettek a zsidó nők, a lányok, asszonyok a holokausztban, elsőként két fénykép bukkan föl. Az első fényképen egy fiatal, nagyon szép és nagyon vidám lány volt. Nyár lehetett, vagy meleg, kora tavaszi idő, amikor a fénykép készült, formás, telt alakján kacéran feszült a kivágott, ujjatlan ruha. A következő képen két nagydarab, fehér ruhás ápoló egy, a szó szoros értelmében csonttá-bőrré soványodott, az éhségtől és szenvedésektől megőrült meztelen nőt tart karjánál fogva. A képek aláírására már nem emlékszem, a kötet a náci orvosok egyik perének dokumentumait tartalmazta. Ebben a perben használták föl, talán bizonyítékként annak a magyar nőnek a képét, akinek sok-sok százezer társához hasonlóan csak egyetlen "bűne" volt, az, hogy zsidónak született.

A náci ideológusok, propagandisták a vér, a faj megtisztításának megszállottjai voltak. A zsidó-árja "vegyes házasságokból" született gyermekek csak degenerált korcsok, vagy legjobb esetben is zsidóbérencek lehetnek - vallották. A zsidó nő veszélyes, nagyon veszélyes, azért kerül oly sok magyar férfi a zsidó nő hálójába, mert "...a zsidó nő jellegzetesen túlfűtött és legtöbbször ellenállhatatlan érzékiségének" nem tudott ellenállni - írta egy magyar jobboldali publicista 1944 tavaszán. Bágyoni Váró Andor szerint a zsidó feleséggel rendelkező nem zsidó férfiak rendszerint a zsidósághoz asszimilálódnak.

Hitlernek, a szociáldarwinista, rasszista, nacionalista antiszemitának igen határozott véleménye volt a nőkről is. Az árja nő feladata a családi béke fenntartása, sok-sok gyermek szülése. A zsidók és nem zsidók házasságát, szexuális kapcsolatát az árja faj elleni merényletnek tekintette. Talán a zsidóktól, az állítólagos zsidó "világhatalomtól" való félelem is lehetett az oka annak, hogy csak 1935 őszén, több mint két és fél évvel hatalomra jutása után döntött Hitler úgy, hogy kiadatja az úgynevezett nürnbergi fajvédelmi törvényeket. Ezek börtönbüntetés terhe mellett tiltották zsidók és nem zsidók házasságkötését, fajgyalázásnak minősítették a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, és azt is megtiltották, hogy zsidók háztartásaiban nem zsidókat alkalmazzanak. 1935 őszétől ezrével jelentek meg hirdetések a német lapokban: középosztálybeli zsidók háztartásukba zsidó női háztartási alkalmazottat kerestek. 1944-ben Magyarországon, a Magyar Zsidók Lapja szintén teli volt hasonló tartalmú hirdetésekkel. A halál, a deportálás árnyékában sok ezer zsidó "naccsága" még mindig képtelen volt elhinni, hogy manikűrözött, lakkozott körmeit mosogatóvízbe kellene mártania.

Hivatalosan a nürnbergi törvények értelmében a zsidóval "fajgyalázó" kapcsolatra lépett árja férfiakat és nőket is koncentrációs táborba kellett volna küldeni. De eleinte Hitler kifejezett kívánságára csak az árja férfi "bűnöst" csukták le. Hitler ódivatú lovagiassága, pontosabban fogalmazva, nők iránti megvetése itt is megnyilvánult. A germán nő is gyenge, esendő, nincs is önálló akarata. Hitler kívánságának megfelelően évekig a germán nőket, ha zsidó volt a szerelmük, nem csukták le, ugyanígy nem büntették meg a zsidó nőket sem, ha árjával bújtak egy ágyba. Később Reinhard Heydrichnek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetőjének utasítására a zsidó "Rassenschande" (fajgyalázó) nőket is KZ-ba küldték.

A nürnbergi törvények csak a zsidók és nem zsidók újabb házasságkötését tilalmazták, de az 1935 előtt kötött házasságokat nem bontották föl. 1938-ban újabb kiegészítő rendeletet adtak ki. Ennek értelmében az árja házastárs kérhette a házasság felbontását, ha meg tudta győzni a bíróságot, hogy a nürnbergi törvények ébresztették rá a valóságra. 1939-ben a Német Birodalomban 30 000 vegyes házaspár volt, minden tizedik zsidó nem zsidóval kötött házasságot. A zsidótörvények hatálya alóli mentességet jelentett, ha a házastársak közül a nő volt zsidó, és gyermeküket nem zsidó hitben nevelték. Ugyancsak nem deportálták azokat az "árja-párja" zsidó nőket, akiknek nem volt gyerekük. A zsidó nő a náci Németországban (is) házastársa karrierjét veszélyeztető "tényezővé" vált, amint az antiszemitizmus a hivatalos állami politika rangjára emelkedett. Azokat a német katonatiszteket, hivatalnokokat, akiknek zsidó nő volt a feleségük, 1933 után leszerelték, kényszernyugdíjazták. Az "árja" házasfél magatartása, esetleges válási hajlandósága, vagy ellenkezőleg, ragaszkodása zsidó férjéhez-feleségéhez 1941-1942-ben, amikor a deportálások elkezdődtek, már élet-halál kérdésévé vált. Ha még ekkor sem váltak el, a zsidó házasfelet nem deportálták, sőt még a sárga csillagot sem kellett az "árja-párjának" viselnie. A nagy deportálások után 1943 tavaszán a Német Birodalomban és a Cseh-Morva Protektorátusban 12 117 mentesített és 4 551 nem mentesített vegyes házaspár élt még.

A nácik sajátos logikája és még sajátosabb törvényfelfogása 1938 novemberében, a birodalmi kristályéjszakának nevezett országos pogrom után is megnyilvánult. A náci párt legfelső fegyelmi bírósága 1939 elején azon párttagok ügyét tárgyalta, akik valamilyen súlyosabb bűncselekményt követtek el 1938. november 9-10-én. Buch fő pártbíró összesítő jelentésében kiemelte, hogy a vádlottak joggal védekeznek azzal, hogy - mivel a pogrom nem spontán, hanem szervezett akció volt - parancsra cselekedtek. Huszonhat vádlott azért állt az NSDAP pártbírósága előtt, mert a pogrom során zsidókat öltek meg. Egyiküket sem zárták ki a pártból, az Igazságügy-minisztériumot pedig felszólították, hogy szüntesse meg ezen vádlottak ügyében az eljárást, hiszen a tettesek bosszúvágyból öltek, ráadásul parancsra cselekedtek. Négy férfit, akik zsidó nőket erőszakoltak meg, kizártak a pártból, arra hivatkozva, hogy a fajgyalázást nem legitimálhatta a pogrom.

A női szervezet, jól tudjuk, jóval bonyolultabb, mint a férfiaké. Nem csoda, alkalmasnak kell lennie egy új emberi lény "felnevelésére", kilenc hónapon keresztül, saját testében. De sok-sok bizonyítékkal tudom igazolni, hogy a nők, a zsidó lányok és asszonyok nagyon bátran, keményen, sokszor a férfiaknál is "férfiasabban" próbáltak megküzdeni mindazzal, amivel a második világháború idején szembe kellett nézniük. Egy Krakkó melletti kisvárosban, Wieliczkában a nácik rögtön a megszállás után több zsidó férfit agyonlőttek. Ettől a férfiak úgy megrémültek, hogy csak nők lettek a nácik parancsára megalakított Zsidó Tanács tagjai, és természetesen zsidó nő lett az elnökük is. A lengyelországi, baltikumi, ukrajnai gettókban a helyi náci parancsnokok általában szigorúan megtiltották, hogy a zsidók "szaporodjanak", a terhes nőket deportálták és/vagy kivégezték. A Zsidó Tanácsok sok helyen maguk is megpróbáltak ügyelni a parancs megtartására. Volt olyan gettó, ahol, amikor kiderült, hogy több terhes nő is van, a Zsidó Tanács úgy döntött, rábeszélik a nőket az abortuszra. Ha nem hallgatnak a szép szóra, akkor erőszakot kell alkalmazni. Az egyik nő már a 8. hónapban volt. A Zsidó Tanács döntése értelmében egy zsidó orvosnak meg kellett indítania a szülést, a gyereket pedig egy zsidó ápolónőnek meg kellett ölnie.

Tudjuk, hogy a gettókban amúgy sem sok kedvük, lehetőségük volt az embereknek arra, hogy utódok nemzésével "foglalkozzanak". Lódzban minden születéssel szemben húsz, Varsóban (1942 elején) negyvenöt halálesetet regisztráltak. 1941-es statisztikai adatok szerint Varsóban 22 978 férfi és "csak" 16 246 nő halt éhen. Az éhezés, a ma biztonságban élők számára szinte elképzelhetetlen mértékű szenvedések olykor még a legősibb, legerősebbnek hitt érzést, az anyai szeretet is képesek voltak megsemmisíteni. Adam Czerniaków, a varsói gettó Zsidó Tanácsának vezetője naplójában minden kommentár nélkül jegyezte föl: egy nő két gyerekét hagyta ott az utcán, a tömegnek esküdözött, hogy ezek nem az ő gyerekei, miközben a kicsik azt kiabálták: Mama! A varsói gettóban (is) anyák hosszú napokig rejtegették ágyuk alatt halott csecsemőik holttestét, hogy a kicsiknek járó élelmiszerjegyeket megkaphassák. Amikor 1942 nyarán a nácik hozzákezdtek a varsói gettó rabjainak deportálásához, sok fiatal zsidó lány felkínálta magát a zsidó gettórendőröknek, abban a reményben, hogy így megmenekülhetnek a deportálástól. A zsidó gettórendőrök egy-egy éjszakán át használták ezeket a szerencsétlen lányokat, majd reggel megölték őket. A koncentrációs táborokban több helyen is az SS-őrök orgiákat rendeztek rabszolganőikkel, a zsidó lányokkal. Odesszában 1941 őszén a Besszarábiából deportált zsidó nőket katonai bordélyokba kényszerítették a románok.

A deportált zsidókat a koncentrációs táborban szelektálták. Először szétválasztották a nőket és a férfiakat, majd a munkaképeseket különválasztották a munkaképtelennek ítéltektől. Treblinka haláltábor volt, itt nem volt szelektálás, minden egyes zsidót, akit ide deportáltak, megöltek. Treblinkában azzal sürgették a nőket gyorsabb vetkőzésre, hogy a tusolóvíz elhűl, ha nem sietnek. Feljegyezték, hogy az auschwitzi női lágerben egy 19 éves lány könyörgött a parancsnoknak, kímélje meg az életét. A láger parancsnoka, Ustuff Hössler erre kedvesen csak annyit mondott: "Már eleget éltél. Jöjj, gyermekem!"

1944-ben a Magyarországról deportáltak közül a munkaképesnek ítéltek jóval több, mint fele nő volt, az épkézláb férfiak zöme munkaszolgálatos volt. A német illetékesek már 1944. május 26-án némi meglepetéssel jegyezték meg: az auschwitzi transzportokban zömmel gyerekek, nők és öregek érkeznek, őket nem lehet repülőgépgyártásra bevetni. A náci koncentrációs táborok közül kifejezetten nők számára csak egy tábort szerveztek, a ravensbrücki tábort. A nők haját lenyírták, majd amónium-kloridos oldatban megmosták, becsomagolták és elküldték azokba az üzemekbe, ahol ezt a "nyersanyagot" feldolgozták,
például szigetelőanyagnak.

A náci orvosok szenvedélyesen kutatták, hogyan lehet az "alacsonyabb rendűnek" minősített népek szaporodását meggátolni. Nők százait vetették alá olyan ál-orvosi kísérleteknek, amelyek során például méhnyakrákot előidéző anyagot fecskendeztek a nők testébe. A náci orvosok az olcsó, hatékony, tömeges sterilizálás módozatait keresték. "Dr." Carl Clauberg SS Gruppenführer maró folyadékot (talán formalin és novocain elegyét) fecskendezett a méhnyakba, hogy így érje el a petevezeték elzáródását. Egyik ápolónője később elmondta, hogy ha valamelyik nő az injekció után meghalt, Clauberg semmiféle érdeklődést nem mutatott, semmi reakciót, mintha az egész ügy egyáltalán nem érintené.

A lassú, kínos halál jutott azoknak a Hollandiából deportált zsidó nőknek is osztályrészül, akik 1942 őszén kerültek Auschwitzba. Wieslaw Kielar lengyel fogoly emlékirataiban így írt róluk: "...végtelen sorokban jönnek a nők Birkenau felől. Mindegyik két-három téglát hozott, a kijelölt helyre érve megkönnyebbülten ledobta, majd visszafordultak, és pár óra múlva újabb rakománnyal érkeztek megint. Mezítláb voltak, rongyos nyári ruháikból kilátszott csupasz testük. Csupa napbarnított, fiatal nő, szépségüket még nem tette egészen tönkre a tábor. Zsidó nők a holland transzportból. Az SS-némberek kutyákat uszítottak rájuk, kápóik pedig a szokottnál is dühödtebben ütlegelték a félelemtől elkábult lányokat. Naponta kétszer vagy háromszor érkezett el hozzánk a szomorú menet. Mindennap kevesebben voltak, és az életben maradottak már egy hét múlva elcsigázott banyáknak látszottak, alig lehetett felismerni bennük a néhány nappal ezelőtti lányokat. Eltelt még egypár nap, aztán már ezek sem jöttek, biztosan likvidálták őket, mint munkára alkalmatlanokat. Kommandóführerünk nem sokat törődött a dologgal, mert tégla volt már bőven, és a tyúkfarm majdnem elkészült."

Bibó István szerint senkinek sincs joga rangsort felállítani az egyes emberek szenvedései között. A hadifogságban, internálótáborokban vagy bombázások következtében elpusztultak rokonai, hozzátartozói joggal vélhetik úgy, hogy az ő gyászuk, az ő veszteségük a legnagyobb. De Bibó szerint a halál tényének elfogadását segítheti, ha az emberi történelemben már ismert módon (háborúk, polgárháborúk stb.) következik be, ha az embereknek "...régi és meghitt barátjával, az absztrakt, személytelen Halállal van dolguk, nem pedig a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen csinált sűrített Borzalomnak azokkal a képeivel, amelyektől alig lehet szabadulni". Bibó a holokauszt-túlélők közül a szó klinikai értelmében elmebetegnek, úgy is fogalmazhatnánk, hogy élő halottaknak tekintette azokat, "...akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgatni, bántalmazni és halálba küldeni..." Emlékezzünk rájuk.

(A cikk megjelent: Élet és irodalom, 2003.01.10., 46 évfolyam, 17. szám)

Felhasznált szakirodalom és források

Bibó István: „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)”, in: B. I.: Válogatott tanulmányok, 2. k. 1945-1949. (Magvető, Budapest, 1986)
Czerniaków, Adam: Carnets du ghetto de Varsovie. 6 septembre 1939 - 23 juillet 1942. (traduit: Burko, Jacques-Elster, Maria-Szurek, Jean-Charles) (Éd. La Découverte, Paris, 1996.)
Anne Frank naplója. 1942. június 12. - 1944. augusztus 1. (ford.: Bernáth István) (Park, Budapest, 1999)
Hilberg, Raul: The Destruction of the European Jews (Holmes and Meier, New York-London, 1985)
Kielar, Wieslaw: A 290. számú auschwitzi fogoly (ford.: Murányi Beatrix) (Kossuth, Budapest, 1981)
Lifton, Robert Jay: Náci orvosok. Az orvosi eszközökkel történő emberölés és a fajirtás lélektana  (ford.: Radnai Csaba és Jankovits László) (Alexandra, Pécs, é. n.)
Trunk, Isaiah: Judenrat. The Jewish Councils in Eastern Europe under Nazi Occupation. (The Macmillan Company, New York - London, 1972)