A nem hivatalosan Ruténföldnek, Kárpát-Ukrajnának, Ruszinszkónak is nevezett 12 171 km2 kiterjedésű terület 1910-ben 602 774 főt számláló népessége (anyanyelv szerint, amely a magyar statisztikák kiindulópontja volt) 31%-a magyarnak, 10%-a németnek, 55%-a ruténnek és 1,05%-a szlováknak vallotta magát.
Magyar nyelv és szegénység
E viszonylag kis területen élt az ország egyik legnagyobb, mintegy 87 ezer főt számláló zsidó közössége. A zsidók szervesen beépültek a helyi gazdaságba és a társadalomba. Tevékenységük nagy fontossággal bírt főleg a mezőgazdaságban, az őstermelés, a feldolgozás és a kereskedelem területén.
Nyelvi magyarosodásuk, bár az ország leginkább hagyományt tartó zsidóságának számítottak, jelentősen előrehaladt. A gettószerű életből való kiemelkedés első foka ugyanis a magyar nyelvhasználat, az állami anyakönyvezés s a magyar nyelvű iskolák látogatása volt. (A magyar nyelv fajlagos térhódítása az itteni zsidók körében a korabeli szociológiai felmérések tanúbizonysága szerint még a két világháború között – tehát csehszlovák uralom alatt – is folytatódott. Feltűnően csökkent a német ajkúak aránya – a magyarok javára – főleg az iparban és a városokban a korábban németül és/vagy jiddisül beszélő zsidók nyelvcseréje miatt.)
A zsidóság 80%-a, a nyomorgó többségi lakossághoz hasonlóan, mostoha körülmények között leledzett, 15%-a létminimumon tengődött és csak 5%-a élt rendezett anyagi viszonyok között. Tekintélyes részük földműveléssel és általában őstermeléssel (25%), kis- és nagykereskedéssel – ideértve a kereskedelmi alkalmazottakat is – (38%) foglalkozott, a többiek között nagyszámban voltak napszámosok, ipari munkások vagy fuvarozók (16%). Az általános nyomorúság miatt a nők és gyermekek többsége is dolgozni kényszerült.
Magyarként a csehszlovák otthonban
Az 1920–38 közti években Kárpátalja Podkarpatska Rus néven a Csehszlovák Köztársaság részét képezte, autonómia nélkül. Haszonélvezője volt a polgári demokratikus vívmányoknak, de – jóllehet Csehszlovákia legszegényebb régiója – külön gazdasági és szellemi támogatást nem kapott. Trianon után az itteni zsidóság népi-nemzeti alapon szervezkedett. (A csehszlovák állam külön nemzetiségként tartotta számon a zsidókat, hogy ily módon csökkentse a magyarok és németek számarányát.)
1921-ben Ruszinszkó 604 745 lakosából 93 023 volt zsidó, a népesség 15,28%-a. A számos vallási, szociális és kulturális intézménnyel rendelkező több mint 400 hitközség mindegyike, az egy ungvári kongresszusi (neológ) gyülekezet kivételével, ortodox volt, és egyházi igazgatás szerint a pöstyéni Jüdische Kanzleihoz tartozott. (A hitközségek legnagyobbika a munkácsi volt, ebben a városban a zsidók számaránya meghaladta a 43%-ot. Kárpátalja három legnagyobb városában, Munkácson, Ungváron, Beregszászon az 1930-as években a lakosok több mint 20%-a volt zsidó, 16%-a magyar.) A kárpátaljai zsidók közül 79 722 vallotta magát zsidó nemzetiségűnek (vagyis a zsidóság 85,7%-a.) Anyanyelv szerint 70%-uk volt magyar, a többi jiddis, szlovák és ruszin.
Az 1930. évi csehszlovák statisztika szerint a 734 315 fős ruszinszkói összlakosságnak 12,25%-a (91 845 fő) volt zsidó. Nem tudható, hogy külső hatásokra hány zsidó vallotta magát „csehszlovák nemzetiségűnek”. Mivel a „más állampolgárságú” kategóriában feltüntetett 16 658 személy túlnyomó többsége is zsidó volt, a 12,25%-os arány legalább 14,8% lehetett. (Így a kárpátaljai zsidók száma az 1930. évi csehszlovák statisztika alapján 108–110 ezer főre tehető, ami az akkori csehszlovákiai zsidóság közel 30%-a volt.) A csehszlovák statisztikai hivatal 1934-ben kiadott közleménye szerint a zsidó összlakosság mintegy 60%-ának nem volt biztos egzisztenciája. Többnyire iparosok, napszámosok, földművesek, favágók, szatócsok és koldusok voltak (néha mindezen hivatások egy személyben) pájesszel és nélküle, kaftánban és polgári ruhákban vagy rongyokban.
„Visszacsatolva” Magyarországhoz
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés Kárpátalja délnyugati szegélyét etnikai alapon visszacsatolta Magyarországhoz. Az 1939. március 15-i katonai bevonulás eredményeként pedig Kárpátalja egész területe ismét magyar fennhatóság alá került. A bevonulás után itt is azonnal hatályossá vált a magyarországi első zsidótörvény. A régió közvetlen belügyminisztériumi irányítás alá került, Kárpátaljai Kormánybiztosság elnevezéssel. A katonai közigazgatás két hónapig működött. 1939. május 4-én életbe lépett a második zsidótörvény is. A polgári közigazgatás elvileg 1939. május 12-én, gyakorlatilag június 7-én került bevezetésre. Kormányzói biztosként június 29-én br. Perényi Zsigmondot nevezték ki, akit posztján 1940. szeptember 12-én az erősebb kezűnek és hatékonyabbnak tartott Kozma Miklós követett.*
Mivel Kárpátalja teljes területén az etnikai magyarság létszáma a lakosság harmadánál is kevesebb volt a legelső időszakban, a zsidóknak a közszolgálatból való kirekesztése ellenére sem került hangsúlyozottan előtérbe a térséggel kapcsolatban a zsidókérdés, hiszen ők jelentős részben magyarul beszéltek. Az 1941. évi statisztikában azután, hogy a „magyar” lakosság létszáma minél magasabb legyen, magyarnak tekintették a magyar anyanyelvű vagy magát magyar anyanyelvűnek mondó zsidókat. Csak a jiddis anyanyelvűeket minősítették zsidónak (78 699 fő). Ebben az időben Kárpátalja területének összlakossága 1 031 815 főre rúgott. Az izraelita vallásúak száma 146 199, vagyis 14,2% volt.
Magyarként hontalanul
Kárpátalján az 1940-es években az addig is nyomorúságos életkörülmények tovább romlottak. Ennek oka a katonai kiadások növekedése, a fokozódó német követelések és az erdélyi bevonulással kapcsolatos katonai behívások, így a munkaerő egy részének a kiesése volt. Az ellátási helyzet romlása több helyütt még a zsidótörvény végrehajtását is korlátozta. A zsidó szakmunkások ugyanis sok területen nélkülözhetetlenek voltak. A zsidó kisiparosok, kiskereskedők tevékenységének betiltása lehetetlenné tette volna a napi életvitelt. Mégis a súlyos gazdasági helyzetből a kiutat részben a zsidókérdés „megoldása” körül keresték. Több ezer ún. hontalan, azaz nem magyar állampolgárságú, hosszabb-rövidebb ideje külföldről érkezett lengyel, orosz, szlovák stb. zsidó, úgymond „galíciai, bevándorolt idegen” deportálásától azt várták, hogy azok lakásainak, házainak, földjeinek konfiskálásával tízezernyi nem zsidó magyar állampolgárt, a fennálló viszonyokkal elégedetlenkedőt lehet kielégíteni.
A „hontalan” zsidók legnagyobb számban Kárpátalján éltek. (Zömében ortodox közösségeiket nemcsak a hatóságok, hanem a magyarországi neológ zsidó hitközségek is előítélettel kezelték.) Ezek a zsidók többnyire magyarnak vallották magukat, s a kormánytól vártak védelmet. Bár tartózkodási engedélyüket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal (KEOKH) időről időre meghosszabbította – így pontos, naprakész nyilvántartásuk rendelkezésre állt –, helyzetük a visszacsatolást követően kilátástalanná vált. Tömegesen próbáltak menekülni, ám Lengyelországból is, a Szovjetunióból is visszadobták őket. Magyarország, bár magyar anyanyelvűként vette számba őket, állampolgárságot nem adott nekik. A Belügyminisztérium minden honosítási kérelmet elutasított. A megszűnt csehszlovák állam állampolgársága érvénytelennek minősült.
Kőrösmező, 1941
A kitelepítés előkészületei 1941. május végére befejeződtek. A közvetlenül német befolyás alatt álló Honvédelmi Minisztérium sürgette a végrehajtást, a konzervatív Belügyminisztérium viszont húzta az időt. Az alkalmat a Szovjetunió elleni német támadás – amelyhez rövidesen Magyarország is csatlakozott – szolgáltatta. A megnagyobbodott Magyarország területéről az ún. „hontalan” zsidókat a németek által már megszállt ukrajnai területekre szállították, ahol a németek és helyi csatlósaik halomra gyilkolták őket. Az akció keretében a legfőbb hadvezetőség és a kárpátaljai kormányzói biztos – Magyarország kormányzójának és miniszterelnökének hallgatólagos hozzájárulásával – úgy döntött, hogy Kárpátaljáról minden kétes állampolgárságú egyént kiutasítanak és kelet-galíciai német szerveknek adnak át. Közel három évvel Magyarország német megszállása előtt a kárpátaljai zsidó lakosságot a szó szoros értelmében megtizedelték: a szerencsétlenül jártak túlnyomó többsége, több mint 10 ezer fő kárpátaljai lakos volt.
A Kárpátaljai Kormánybiztosság Huszt, Nagyszőllős, Majdanka, Ökörmező térségéből 17 306 „hontalan” zsidót koncentrált a Volócon, Királymezőn, Ruszpolyánán létesített átmeneti gyűjtőtáborokba – majd onnan embertelen, az 1944-es állapotokat megelőlegező körülmények között 1941. július 12-ig továbbszállította az internáltakat a rahói járásban levő, határ menti Kőrösmezőre. (A deportálások több helyen az állampolgársággal rendelkező zsidókra is kiterjedtek. Így például Beregdubróka zsidó gazdálkodóitól előbb bekérték az állampolgárságukat igazoló irataikat, majd azok hiányára hivatkozva elszállították őket. Más falvakban kvótákat állítottak fel a deportálandókra. 18 Kárpátalján kívüli község zsidó lakosainak kitelepítése is dokumentálható.) A KEOKH az ország más területeiről július 15-ig még további 2200 személyt fogott össze és irányított Kőrösmezőre. A foglyok közül 15 567-et augusztus 1. és 9. között napi 200–2000 fős csoportokban, marhavagonokban, 26 transzportban a Tatár-hágón keresztül átszállítottak a Szovjetunió határ közelébe eső területére, a már német megszállás alatt lévő Kamenyec-Podolszkij térségébe. Augusztus végére további mintegy 4000 zsidót vittek Kelet-Galíciába.
Mivel a megszállás rendszere még nem kristályosodott ki, ezért a felsőbb német SS és rendőri parancsnokság eleinte nem akarta átvenni a magyarországi zsidókat. Végül augusztus 27–29-én Kamenyec-Podolszkijtól mintegy 15 km-re halomra gyilkolták a deportáltakat. Egy 1941. szeptember 11-én készült jegyzőkönyv szerint három nap alatt az „Einsatzgruppe D” 23 600 embert végzett ki, a kárpátaljaiak és más magyarországiak mellett feltehetően a Kamenyec-Podolszkij környékbeli zsidókat is.*
„Elszigetelt jelenség”
Az akciót – a magyar társadalom józanabb elemei, s részben a MIPI (Magyar Izraelita Pártfogó Iroda) követelésére – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter augusztus végén végleg leállította. A Kárpátaljai Kormánybiztosság azonban saját hatáskörében, külön e célból mozgósított csendőregységekkel, megkísérelte, hogy a térségből visszatérni szándékozók ne léphessék át a határt, sőt egyes jelentések azt tanúsítják, hogy még további részleges deportálásokra és gyilkosságra is sor került a határ mentén. Összesítve végül is mintegy 2300 személynek sikerült visszajutnia Magyarországra, akik jelenlétét a hatóságok hallgatólagosan tudomásul vették.
A kőrösmezői deportálásokat mind a nemzetközi és magyar, mind a hivatalos „magyar zsidó” közvélemény, az újvidéki vérengzésekhez hasonlóan, elszigetelt jelenségnek minősítette, s elmulasztotta az óvintézkedéseket. A 6163/1944. B. M. VII. res. rendeletet csak 1944. április 26-án hirdették ki országosan, de Kárpátalján, az ún. I. zónában – a VIII. (kassai) csendőrkerületben – már tíz nappal korábban megkezdték a zsidó lakosság összegyűjtését és gettókba koncentrálását. A hatóságok ezt azzal indokolták, hogy a térséget, miután a szovjet csapatok közeledése miatt közvetlen hadműveleti területté nyilvánították, meg kell tisztítani a megbízhatatlan elemektől.*
Gettósítás: 1944, pészách első napja
A Nyíregyházával és Máramarosszigettel együtt egész Kárpátalját magába foglaló VIII. (kassai) csendőrkerület területén élő kárpátaljai és északkelet-magyarországi zsidók összefogdosása 1944. április 16-án, vasárnap hajnalban, pészách első napján kezdődött. A begyűjtést a vidéki lakossággal kezdték. Az embereket váratlanul érte az akció, számos esetben csak öt-tíz percet adtak a szerencsétleneknek, hogy összeszedhessék az 50 kilogrammot meg nem haladható legszükségesebb holmiaikat és élelmiszert. A zsidóknak a helyi gettóba való átszállítás előtt át kellett adniuk minden tulajdonukat és értéktárgyukat.
A nagyobb városokban két gettót létesítettek – egyet a helybeli, egyet pedig a vidéki zsidó lakosság számára. Így volt ez Munkácson, Ungváron, Beregszászon, ahol a gettókat téglagyárakban és fűrésztelepeken rendezték be. Az ún. első zónában 13 nagy gettót és gyűjtőközpontot hoztak létre: Beregszász, Ungvár Huszt, Kassa, Máramarossziget, Munkács, Nagyszőllős, Iza, Técső; a trianoni területeken pedig Sátoraljaújhely, Nyíregyháza, Mátészalka és Kisvárda. A hajdani Máramaros megye kárpátaljai zsidó lakosságát Mátészalkán összpontosították. Nagyszőllősön a város és a vidék zsidó lakosságát egy négy utcából álló városrészben gyűjtötték össze. Ezen a kis területen több mint 12 ezer ember sínylődött hetekig. Munkács mellett egy gyárudvarra, a szabad ég alá Bereg megye településeinek 14 ezer főnyi zsidóságát koncentrálták. A 13 ezer munkácsi zsidót pedig április 18-án a város zsidó negyedének egy részébe zsúfolták.
Ung megye
Ungváron Ung megye mintegy 17 ezer zsidó lakosát zárták gyűjtőtáborba. Koncentrálásuk április 20-án reggel 9 órakor kezdődött, este 8 óráig a vidékiekkel együtt összesen 8405 embert szállítottak be a Minai utcai Moskovits- téglagyárba (vagy ahogy nevezték, a Felszabadulás utcai téglagyárba). A következő nap az Ungvár városból és az ungvári és nagykapocsi járásból (Alsó-Pásztej, Csicser, Mircs, Nagyberezna, Porosztó, Szerednye, Turjaporoskő és Ungdorocz hitközségei) begyűjtött zsidók lélekszáma 9159-re nőtt. 23-án a téglagyár „betelt”. (Az itt őrzött zsidók száma 13 733-ra emelkedett, közülük 8713 volt ungvári lakos.) Járványveszély lépett fel, ezért a hatóságok újabb gettót létesítettek a Munkácsy Mihály út 88. szám alatti, Glück-féle fatelepen, ahová 318 ungvári lakost hurcoltak. A zsidók összegyűjtése április 25-én és 26-án tovább folytatódott. 25-én a téglagyári táborban lévő zsidók száma 14 097 volt, közülük 8717 vidéki, a fatelepen 2600 ungvári lakos zsúfolódott össze. Gyakorlatilag a gettósítás 26-án este fejeződött be (ekkor a Felszabadulás utcai táborban 14 327 – a vidékiek száma már nem változott –, a Munkácsy Mihály úton pedig továbbra is 2600 embert őriztek), míg az utolsónak maradt Vámház és Cseh utca ismeretlen számú zsidó lakóit 27-én reggel terelték a gettóba.
A transzportok
A népirtás második szakaszára a többheti gettóban való szenvedés és embertelen körülmények közötti fogva tartás után május második felétől került sor. Hivatalos adatok szerint május 15. és június 7. között Kárpátaljáról, majd Északkelet-Magyarországról és Észak- Erdélyből (VIII–X. csendőrkerület) naponta átlagosan négy, összesen 92 szerelvény haladt át Kassán, az Auschwitzba vezető vasútvonal csomópontján, Lengyelország felé. (Az ungvári gettó foglyait például május 17. és 31. között vitték öt transzportban Auschwitzba.) Egy-egy vonat 45 vagonból állott, mindegyikben átlagosan 70 embert préseltek össze poggyásszal együtt. A súlyosan beteg zsidók és hozzátartozóik az utolsó csoportokba kerültek. Az út a lengyelországi haláltáborokba – szörnyű higiéniai körülmények között, étlen-szomjan – több napig tartott. Jó néhányan nem bírták ki a megpróbáltatásokat, s még útközben meghaltak. A kiszállított zsidók mintegy harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket megérkezésük után elgázosították, holttestüket a krematóriumokban elégették.
Visszatérés: a Szovjetunióban
A táborokból visszatért kárpátaljai zsidók számát 1945 végén 20 ezer főre becsülték. A régió 1944. évi 115–120 ezer zsidó lakosából több mint 95 ezer pusztult el. Ehhez még hozzá kell számítani azokat az áldozatokat is, így a csillagviselés listáján nem regisztrált gyerekeket, a csillagviselés alól mentesítetteket, a más országokból érkezett menekülteket, az adott helységben éppen ott tartózkodó zsidókat, a vonatról leszállított, átutazó, esetenként szabadságra érkezett munkaszolgálatosokat, akiket számolatlanul szállították be a gyűjtőtáborokba.
Amit a fasizmus elkezdett s javarészt megvalósított, azt a közel ötven évre berendezkedő szovjethatalom szellemi holokausztja fejezte be. A területet 1944 novemberétől ténylegesen a Szovjetunióhoz csatolták, s ezt megerősítette a Kárpátalja sorsát formailag is megpecsételő, 1945. június végén kötött szovjet–csehszlovák szerződés. A Szovjetunió (majd napjainkban az önálló Ukrajna) fennhatósága alá került Zakarpatszkaja Oblaszty (Kárpáton túli Terület) Ukrajna határvidékévé vált. Megindult az eloroszosítás/elukránosítás, az elrabolt zsidó vagyonok és a megsemmisített zsidó kultúra akár részleges visszaállítására még csak remény sem volt. 1945 őszére a határok hermetikusan lezáródtak. Ez az állapot több mint 11 évig tartott. A volt csehszlovák állampolgárok számára 1946 nyaráig az ún. optálás még lehetőséget nyújtott arra, hogy Csehszlovákiába távozzanak, de ezzel a szovjet hatóságok által támasztott sok nehézség miatt csak kevesen tudtak élni. A területi vallásügyi hivatal nyilvántartása 1948-ban Kárpátalján mindössze 4 ezer zsidót tartott számon. Ez a soát túlélteknek csupán töredéke volt. A többség – a haláltáborokból visszatérve – szinte azonnal elhagyta szülőföldjét és kivándorolt a szomszédos országokba (Csehszlovákia, Magyarország), illetve Palesztinába, Észak-Amerikába stb.
Az 1959. évi, a háború utáni első népszámlálás adatai szerint Kárpátalján 12 629 zsidó élt. A növekmény főként az Ukrajnából érkező zsidók ide településének következménye. Miután azonban az 1960-as évektől megnyílt a zsidókat külön is sújtó szovjet elnyomás alóli menekülés lehetősége, a terület zsidósága gyorsan apadni kezdett. A hetvenes évek közepétől a helsinki megállapodás (1974) értelmében, de leginkább állandó amerikai nyomásra, a kivándorlás lényegesen felgyorsult. A kivándorlás okai között jelentős szerepet játszott a hitélet és egyáltalán a zsidó élet állandó hivatalos akadályozása. Az egykor több mint 400 gyülekezet közül 1945/46 fordulójára húsz hitközség újította fel spontán a működését. Közülük a szovjet hatóságok adminisztratív korlátozásai eredményeképp 1950 őszére – mindmáig – rendkívül keserves körülmények között már csak négy, a munkácsi, ungvári, beregszászi és huszti maradt. Az 1989 januárjában megejtett újabb népszámlálás szerint a térségben 2700 zsidó lakott – a népesség 0,2 százaléka. Ez a szám a Szovjetunió szétesése óta a nagyukrán nacionalizmustól szenvedő területen az elmúlt 15 évben halálozás, kivándorlás, vegyes házasságok stb. miatt pár száz idős emberre csökkent. A kárpátaljai zsidóság gyakorlatilag megszűnt létezni.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 23-28.)
