 | A „legmagyarabb” vármegyében
Gettósítás és deportálás Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében Csősz László
A Szolnokon és a vármegye nagy részét alkotó, egykor kiváltságos jász és kun területeken élő zsidó közösségek csak a 19. század első felében jöttek létre. A cigányságot nem számítva az egyetlen számottevő kisebbségi csoportot alkották a „legmagyarabbnak” nevezett vármegyében. A kései megtelepedés és a korlátozott gazdasági lehetőségek miatt lélekszámuk azonban messze alatta maradt az országos átlagnak: 1941-ben mindössze 7500 fő volt (1,8%), közülük minden harmadik a megyeszékhelyen élt.
A helyi adminisztráció
1944-ben Szolnok városa volt a vármegye gettósításának adminisztratív központja, itt zárták gettóba a helyi és a környező, járásbeli falvakban élő zsidóságot, végül pedig itt került gyűjtőtáborba, majd a deportáló vagonokba két alföldi megye közel ötezer lakója.
1944. március végén a Sztójay-kabinet a zsidóellenes kampánnyal párhuzamosan megkezdte a vidéki közigazgatás megbízhatatlannak minősülő vezetőinek leváltását. Akadtak az országban, akik önként köszöntek le, ezzel tiltakozván az új rezsim politikája ellen. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében június elejéig egyik esetre sem volt példa, annak ellenére, hogy a Horthy családhoz tartozó báró Urbán Gáspár főispán vezette tisztikar túlnyomó része a volt kormánypárt és a kormányzó feltétlen híveiből került ki. A főispán népbíróságon tett vallomása szerint Horthy személyes és nyomatékos kérésére maradt hivatalában, példáját követték beosztottjai is. A felügyelete alá tartozó állomány elitjét – polgármesterek, főszolgabírák, főbb vármegyei tisztviselők – jól képzett, nyugat-európai egyetemeket is megjárt szakemberek alkották. Helyzetük a rendszer utolsó éveiben meglehetősen ellentmondásos volt: egyfelől a rendszerhez
és a mindenkori kormánypolitikához feltétlen lojális tisztviselők voltak, másfelől szoros gazdasági és politikai érdekszövetségben, baráti, rokoni kapcsolatokban éltek a zsidóság helyi elitjével. 1944-es tevékenységüket is ez az ellentmondás jellemezte: többségük elítélte ugyan a német megszállást és a zsidóság fizikai üldözését, ennek ellenére, ha vonakodva is, de eljátszották a „végső megoldás” folyamatában számukra kijelölt szerepet.
Gettók
A vármegyei apparátust 1919 óta irányító alispán, Alexander Imre már az ún. gettórendelet megjelenését követő második munkanapon, 1944. május 1-jén hozzákezdett annak végrehajtásához. Rendelete értelmében a járási főszolgabíráknak és a megyei városok polgármestereinek kész gettótervekkel kellett megjelenniük május 10-én délelőtt a szolnoki vármegyeházán tartott rendkívüli értekezleten. Az alapelv az volt, hogy az elkülönítés „keresztény polgári érdekek” sérelme nélkül, azaz minél kisebb területen, kevés költözködéssel, gyorsan valósuljon meg. A férőhelyek tervezésénél (2 m2/fő) és a rendszabályok megalkotásánál a nagyváradi gettósításkor alkalmazott szigorú irányelveket tekintették mintának.
1944. május 15. és 22. között összesen 6108 embert zártak a vármegye 6 megyei városában (Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Szolnok, Túrkeve) és 8, tízezernél nagyobb lélekszámú községében létrehozott gettókba. Ennek a létszámnak több mint egynegyede végül elkerülte a deportálást, főként a tömegesen érkező – és ekkor már sokak számára az életet jelentő – munkaszolgálatos behívók, kisebb részben mentesítések vagy internálás miatt.
Az elvándorlás, az általános demográfiai csökkenés és a munkaszolgálatos áldozatok miatt a szolnoki zsidóság 1944-ben már csak közel másfél ezer főt számlált. Többségük számára a kényszerlakhelyet a belvárosban, a régi piac tőszomszédságában alakították ki: az ortodox zsinagógában, az elemi iskolában és más hitközségi épületekben, valamint a Csarnok, Pillangó és Jászkürt utca tizenkét magánházában. A gettóban végül 1070 főt helyeztek el. Nagy volt a zsúfoltság, amit a két hétre tervezett tartalékok elfogytával élelemhiány is súlyosbított. Ennek ellenére az itt fogva tartottak helyzetét viszonylag kedvezőnek kell mondanunk: ennél sokkal rosszabb körülmények közé kerültek sok magyarországi gettó lakói.
A belvárosi nem zsidó lakástulajdonosok tiltakozása miatt a gettó kibővítésére nem volt lehetőség. Ezért a környező falvakból beszállított zsidókat és közel 150 szolnoki sorstársukat a városhoz tartozó szandapusztai bérgazdaság tehénistállójának padlásterébe zsúfolták, ahol a minimális egészségügyi és ellátási feltételek is hiányoztak.
Hasonló helyzet alakult ki Törökszentmiklóson, ahol a gettót a község központjában lévő Polgár utcában, a zsinagógában és a környező lakóházakban jelölték ki. Több helyi lakos azonban közvetlenül a zsidóellenes akció egyik fő irányítójánál, Endre László belügyi államtitkárnál tett feljelentést a terv ellen. A református egyház helyi vezetői sem értettek egyet azzal, hogy a gettó templomuk közelében legyen, és ingatlanaikat igénybe vegyék. A belterületi gettóban így csak a helyi zsidóság egy része – köztük a főszolgabíróval jó kapcsolatokat ápoló vezetők, vegyes házasságban élők és hadiérdemesek – kapott helyet. A kisebb településekről beszállított, illetve kevésbé befolyásos zsidókat a járványkórházban, egy külterületi fatelepen lévő istállóban és fészerekben, valamint a zsidó temető melléképületeibenhelyezték el, sokan napokon keresztül a szabad ég alatt töltötték az éjszakát.
Az átlagosnál súlyosabb nélkülözésekben volt része a Tiszai felső járás zsidóságának is, mert a gettósítást nagy szigorral irányító Breznay Mihály főszolgabíró a járási jegyzői értekezleten elutasított minden emberségesebb, belterületi elhelyezésre vonatkozó tervet. Kunhegyesen az ún. cigánysor putrilakásaiban, Dévaványán egy téglagyárban és környékén, katasztrofális higiénés viszonyok között helyezték el az üldözötteket.
A megye kisebb városaiban viszont általában kedvezőbb volt a zsidók helyzete, köszönhetően a helyi vezetők segítőkész vagy legalábbis passzív magatartásának. Jászberényben például Pénzes Sándor polgármester – akinek erkölcsi aggályait az is növelhette, hogy számos ismerőse mellett volt anyósát is gettóba kellett költöztetnie – igyekezett késleltetni a gettó létrehozását. Ugyanígy járt el több más város, így Hódmezővásárhely és Szekszárd vezetése.
A járások vezetői közül ki kell emelnünk Szarka Gyula törökszentmiklósi főszolgabírót, aki kapcsolatokat ápolt az angolbarát ellenzékkel, zsidó ismerőseivel találkozott, utazási engedélyeket és mentesítő iratokat adott ki.
Az ellenállás lehetősége?
Az üldözöttek egy részének nyújtott kedvezmények ára ugyanakkor a sorozatban kiadott zsidóellenes rendeletek pontos és gyors végrehajtása volt. A törvényeket és hivatali formaságokat nem merték megkerülni vagy kijátszani, és egy-két elszigetelt esettől eltekintve, nem mertek élni a bürokrácia adta halogatás, késleltetés lehetőségével sem. Tipikusnak tekinthető az, ami a túlélők és szemtanúk részéről Szabó Ferenc szolnoki polgármester népbírósági perében elhangzott: a polgármester „németellenes, de tehetetlen”, „bátortalan”, „jóindulatú, udvarias, de félt cselekedni”.
Mindazonáltal erre a „korlátozott” kooperációra sem volt sokáig lehetőség. Szolnok, Karcag és Jászberény polgármestere ellen már május végén megindult a vizsgálat, Endre László államtitkár június 4-i szolnoki látogatása nyomán pedig az alispán, Alexander Imre pozíciója is megrendült: a gettókkal kapcsolatos ügyek és a sajtó irányítását ambiciózus helyettese, Áts Ferenc főjegyző kezébe adták.
Több olyan tisztviselő került újonnan a megyei, városi tisztikarba, illetve jutott nagyobb szerephez, aki fokozatosan, a színfalak mögött vette át főnöke ügykörét és funkcióját. Az új kormány lelkes kiszolgálása gyors előmenetellel kecsegtetett. Ilyesfajta őrségváltás történt Jászberényben is: a belügyi vezetés május 22-én áthelyezte a polgármesterrel együttműködő rendőrkapitányt. Az ő helyét Tóth Lajos rendőrtanácsos foglalta el, aki már tapasztalatokat szerzett a 12 ezer fős máramarosszigeti gettó létrehozásánál. Ugyanezen a napon egy szabadságon lévő tisztviselő helyére Ceglédről a nyilas érzelmű Bálint Sándort nevezték ki aljegyzőnek, aki főnökét háttérbe szorítva kemény kézzel látott hozzá a „zsidó ügyek” intézéséhez és azonnal lépéseket tett a gettó létrehozására.
Létezett egy harmadik magatartási minta, amely egyes főszolgabírákra, főjegyzőkre, alacsonyabb beosztású tisztviselőkre volt jellemző. Ők „pusztán” a rendeleteket hajtották végre, nem tanúsítottak túlzott szigort, de segítőkészséget sem. Eközben igyekeztek hasznot húzni a deportálásokból, például zsidó lakáshoz, vagyontárgyakhoz jutni.
Amikor a helyi tisztviselők magatartását értékeljük, fontos hangsúlyozni, hogy cselekvési lehetőségeiket a körülmények igen szűkre szabták. Egyrészt a Szolnokon is központot létrehozó Gestapo és a vele együttműködő magyar titkosrendőrség szoros és állandó ellenőrzése alatt álltak, ehhez járult kollaboráns beosztottjaik kontrollja. Ugyanakkor nem volt reális politikai alternatíva, tehát olyan egységes, szervezett ellenzéki erő, amelyre a siker minimális reményével támaszkodni vagy akár számítani lehetett volna. Végül pedig, de nem utolsósorban, a helyi társadalom nemhogy esetleges mentőakciókhoz, de még az üldözöttek sorsán enyhíteni akaró, passzív végrehajtói magatartáshoz sem biztosított hátteret. Alig akadt olyan tisztviselő és rendőrparancsnok, akit a lakosság köréből nem jelentettek fel a magyar vagy a német hatóságoknál...
A helyi vezetők morális ellenállása és a történteket elítélő álláspontja magánügy maradt. Érdemi segítséget nem tudtak nyújtani az üldözötteknek, formális jelenlétükkel viszont hozzájárultak a zsidóellenes rendelkezések maradéktalan végrehajtásához. Ez a légkör hozzájárult ahhoz is, hogy a zsidóság nagy részében fennmaradjon a hamis biztonság illúziója. Vezetőik abban a hiszemben voltak, hogy ugyanazokkal a hatalmi erőkkel tárgyalnak, akikkel negyedszázadon keresztül békében éltek.
Röviden: az ellenállás vagy az üldözöttek szenvedéseinek enyhítésére tett lépések ilyen körülmények között megfelelő intézményi és közösségi hátteret, ezen felül pedig egyéni hősiességet igényeltek volna. 1944-ben Jász-Nagykun- Szolnok vármegyében mindkét feltétel hiányzott.
Deportálások
Jász-Nagykun-Szolnok megye a Jászság kivételével az Alföld nagy részét magában foglaló IV. deportálási zónához (debreceni és szegedi csendőrkerület) tartozott. Közigazgatási és rendvédelmi vezetőit a június 10-én Szegeden tartott értekezleten tájékoztatták a deportálással kapcsolatos feladataikról. A belügyminisztériumi vezetőktől kapott utasítások értelmében június 16. és 20. között a megyeszékhelyen létrehozott gyűjtőtáborba kellett tömöríteni a Jász- Nagykun-Szolnok vármegyei zsidók többsége mellett Békés vármegye északi része gettóinak lakóit is, összesen 4666 embert. A Tiszai alsó járás gettóinak lakóit (Kunszentmárton, Tiszaföldvár) ezzel egy időben Kecskemétre vitték, a Jászság zsidóságát pedig a deportálás utolsó fázisában, más főváros környéki transzportokkal együtt, a monori gyűjtőtáborba „költöztették”.
A helyi deportálások irányítója és a gyűjtőtábor parancsnoka német részről Theodor Dannecker SS-Hauptsturmbahnführer volt, Adolf Eichmann egyik legrégebbi és legközelebbi munkatársa. Ő már korábban több megszállt ország „zsidótlanításában” is közreműködött, majd a nagyváradi deportálásokat irányította. Szolnokon legfeljebb 10-20 főnyi SS-alakulat állt rendelkezésére, így nem nélkülözhette a magyar rendvédelmi alakulatok aktív közreműködését.
A megyei városokban a gyűjtőtáborba szállítást a helyi rendőrség és a polgármesteri hivatalok munkatársai végezték. Ők – a dokumentumok szerint – a lehetőségekhez képest többnyire emberségesen bántak az üldözöttekkel. A járóképteleneket és a csomagokat kocsikon, esetleg teherautón szállították, a legtöbb transzport élelemmel és alapvető szükségleti cikkekkel ellátva érkezett meg Szolnokra. Volt, ahol az összegyűjtést megelőző este figyelmeztették az elszállítás előtt álló zsidókat. Azért a hatóságok képviselői itt is tartották magukat a június 10-i szegedi értekezleten kapott utasításokhoz: szigorúan motoztak, és az előírásoknak megfelelően átkutatták az áldozatok testüregeit is.
Gyűjtőtáborok, „túlteljesítések”
Egyes járási gettókban még a központi rendelkezések szigorát is túllépték. Törökszentmiklóson például 1944. június 17-én hajnali öt órakor a belterületi gettóban polgári ruhás csendőrnyomozók, helyi csendőrök, községi belrendőrök és tisztviselők ötvenfőnyi „különítménye” jelent meg. A zsidókat kiterelték a lakásokból, és felszólították őket, hogy húsz perc alatt álljanak indulásra készen, kétheti élelemmel és 50 kilogrammos csomaggal. Ezután egy előzetesen elkészített lista alapján 24 vagyonos helyi zsidót kiválogattak és az egyik gettóházba kísértek, ahol a nyomozók válogatott kínzásokkal kényszerítették őket elrejtett értékeik bevallására. A szemtanúk vallomásai szerint ököllel, gumibottal ütötték, sőt gúzsba kötéssel és elektromos árammal is kínozták az áldozatokat. Hasonló esetek történtek Kunhegyesen és a Szolnokhoz tartozó Szandapusztán.
Az embertelen bánásmód elsősorban Homoki László csendőr százados, szolnoki szárnyparancsnok személyes beavatkozásának volt tulajdonítható. Homoki beosztottjait az előírások szigorú betartására utasította, sőt személyesen is részt vett a motozásban. A rendelkezések ellenére sokaktól élelmiszerüket, gyógyszerüket és személyes tárgyaikat is elvette, mondván: „arra már úgysem lesz szükségük”. A szolnoki tiszt eljárása nem volt egyedülálló, sőt az eddigi kutatások alapján inkább tipikusnak mondható. Hasonlóképpen cselekedett Spett Ferenc, az V. csendőrkerület szentesi szárnyának parancsnoka a Tiszai alsó járás gettóinak felszámolásakor.
A zsidók beszállítására és a gyűjtőtábor belső őrizetére, más gyűjtőtábor- központokhoz hasonlóan, Szolnokon is más városokból iderendelt karhatalmat vettek igénybe, az országszerte alkalmazott gyakorlattól eltérően azonban nem csendőröket, hanem sátoraljaújhelyi, miskolci és nagyváradi rendőr tanegységeket, összesen mintegy negyven főt. Ők, az üldözötteket részben ismerő helyi rendőrökkel ellentétben, kíméletlenül hajtották végre a feladatot. A tábort Szolnok vezetői a cukorgyár munkásszállásán és raktáraiban jelölték ki, ahol az üldözöttek jelentős részének még fedél sem jutott. Helyzetüket már az első napon tarthatatlanná tették a gyakori esőzések, a közegészségügyi létesítmények, a víz és élelem hiánya. Keveset javítottak helyzetükön a polgármesteri hivatal és a katolikus szociális intézmények élelemsegélyei.
A miskolci és a debreceni csendőrkerület nyomozói, helyi csendőrök és rendőriskolások középkori módszerekkel igyekeztek rábírni a vármegyei zsidóság vagyonos vagy annak vélt tagjait elrejtett értékeik bevallására. Többek között a fejjel lefelé kikötött emberek meztelen talpát ütötték. A „pénzverde” tevékenysége a helyi sajtó adatai szerint közel kétmillió pengőnyi értékkel növelte a „nemzeti vagyont”. Az elszenvedett gyötrelmek és a kilátástalanság miatt ebben a gyűjtőtáborban is sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, jórészt méreggel, de volt, akit a bejáratot őrző népi német SS-ek lőttek le. Összesen 29 áldozatról tudunk.
A kivételezettek
Kasztner Rezső cionista vezető és Eichmann alkuja értelmében a negyedik deportálási zóna területéről öt szerelvényt, közel 20 ezer embert az auschwitzi megsemmisítőtábor helyett az ausztriai Strasshofba, majd Bécs
környéki munkatáborokba irányítottak.* Debreceni, szegedi és bajai transzportok mellett ide került a Szolnokról indult két szerelvény egyike is, 2567 fővel. Ez a vonat június 25-én este tíz órakor indult Budapest felé és a Központi Zsidó Tanácstól érkezett „direktívák” alapján elsősorban a hitközségek prominens képviselőit, kivételezetteket és családtagjaikat szállította. A többieket június 28-án délben terelték a vasúti kocsikba, a vonat délután négykor indult 2038 emberrel Hatvan–Miskolcon át Kassa és a gázkamrák felé.
Mivel a Szolnokról deportáltak több mint fele elkerülte a megsemmisítő táborokat, a megye zsidóságának veszteségei az országos átlaghoz képest kisebb arányúak voltak: a szolnoki mártíremlékműre közel nyolcszáz nevet róttak, a vármegyei áldozatok teljes száma legalább 3500 főre tehető.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 43-47.)
| |
