A Vadász utcai iroda megszervezésével a cionista ellenállók először csak saját elvtársaikat akarták megmenteni.  Krausz Miklós és Weiss Arthúr, miközben a többé-kevésbé legális Palesztina-certifikátok kiállításával voltak elfoglalva, súlyos konfliktusba kerültek azokkal a fiatal cionista ellenállókkal, akik éjjel-nappal gyártották a hamis védleveleket, védő-útleveleket. Visszaemlékezések szerint sem Krausz Miklós, sem Weiss Arthúr nem támogatta az okirat-hamisító, zsidó fiatalokat Romániába csempésző fiatalokat, sőt több ellenállót ki is tiltottak a Vadász utcából. Mose Pill, a cionista fiatalok egyik vezetője visszaemlékezésében megemlítette, hogy 1944. október 16-án, amikor néhány társával elment a Vadász utcába, Weiss Arthúr, aki tudta róluk, hogy illegalitásban élnek, nem volt hajlandó beengedni őket. “Bizony be kellett törni az ajtót, és erőszakkal bejutni a házba.”-jegyezte meg Pill.

1944. októberéig az Üvegházban még viszonylag elviselhető volt az élet. Október 16-án a ház még szinte teljesen üresen, elhagyatottan állt. Az Üvegház lakóinak száma, miután kiderült, hogy a nyilasok egyelőre tiszteletben tartják a követségi épület diplomáciai státuszát, viharos gyorsasággal kezdett nőni. Lutz engedélyezte, hogy a tisztviselők és azok legszorosabb hozzátartozói beköltözzenek. A nyilas egyenruhába öltözött fiatal cionisták, mit sem törődve azzal, hogy Szálasi egyi alvezére Kovarcz Emil a nyilas puccs után lezáratta a sárgacsillagos házakat, „letartóztatás” ürügye alatt tömegesen hozták be a zsidókat. Igen eltérő adatokkal találkozhatunk azzal kapcsolatban, hogy végül is hány ember talált menedéket az Üvegházban. A korabeli és a felszabadulás utáni becslések 2000-4000 üvegházi túlélőről szólnak.

A svájci védlevelekért minden nap zsidók ezrei tolongtak a Vadász utcában. Sokan akkor is eljöttek, amikor zsidóknak tilos volt az utcán tartózkodás. Az utcában a rendet a Vadász utcai rendőrkapitányság emberei próbálták fenntartani, naponta rendőrkordonnal védve az épületet. Volt, amikor lovas rendőröket kellett bevetni, különben az emberek biztosan betörték volna az üvegből lévő ház falát. A bejáratnál izmos cionista fiatalok álltak, ők próbálták meg a bejutásért könyörgőket visszatartani.

Aki akart, az viszonylag könnyen jutott svájci védlevélhez. Lévai Jenő szerint a főváros számos nyomdájában készítették a cionista fiatalok az űrlapokat és ez csaknem katasztrófához vezetett, amikor a svájci diplomáciai védelem alá helyezett házakat sok tízezres tömeg rohanta meg. Mose Pill sajnálkozva említi, hogy egy ”pech következtében” a pecsétükből kiesett a Suisse-szó i-betűje, a nyilasok is hamar rájöttek, hogy az ilyen védlevelek hamisak. Ezért kénytelenek voltak a Perczel Mór u. 4. sz. alatt egy „teljesen hamis” követséget felállítani, ahol már jó hamisítványokat adtak a jelentkezőknek. Rendkívül eltérő adatokat ismerünk azzal kapcsolatban is, hogy végül is hány svájci védlevél került forgalomba. A minimális becslés 40-50.000 darabról szól, amelyet a Vadász utcában gyártottak, további 50.000-et pedig a cionista ifjúsági mentőcsoport tagjai. Mose Pill is közel 100.000-re teszi a Schutzpassok számát.
A fő problémát pontosan a svájci védlevelek nagy száma jelentette. Az okmányhamisító fiatalok ügybuzgalma érthető volt. Időt akartak nyerni, növelni a zűrzavart. Sok esetben a legprimitívebb hamisítványok is életet mentettek, az embereknek pedig szükségük volt legalább némi kis biztonságot, vagy annak illúzióját nyújtó papírra. De ahogy nőtt a svájci és más, külföldi állampolgárságot bizonyító, védettséget igazoló okmányok száma, ezzel együtt értékük is csökkent. Az egyik üldözöttet november végén már arra figyelmezteti rendőr ismerőse, hogy a ”svéd és a svájci védettség ... kész öngyilkosság”. A nyilas pártszolgálatosok sok esetben a legvalódibb vatikáni, vagy spanyol védleveleket, védőútleveleket is eltépték, tulajdonosaikat habozás nélkül deportálták vagy a Dunába lőtték. A legbiztosabb védelmet a keresztény származást igazoló okmányok jelentették. Voltak, akik pénzért árulták a védleveleket, 5.000-20.000 pengő volt egy-egy (nyilvánvalóan ritkább, jó minőségű Schutzpass) ára.

A Vadász utcában sokszor napokig hiába sorban állók bizonyára nagyon irigyelték azokat, akik az Üvegházban menedékre leltek. Nyilvánvaló, hogy az épületben összezsúfolódott több ezer ember élete csak viszonylag volt nagyobb biztonságban, mint például a Szent István park környéki védett házakban, vagy a nagy gettóban sínylődőké. Az Üvegházban, amely eredetileg nem rendelkezett ilyen nagy tömeg befogadására alkalmas mosdókkal, WC-kel, az élet hamarosan elviselhetetlenné vált. Először a gyermekek között ütötte föl fejét a skarlát, később több haláleset is előfordult. Weiss Arthúr az egyik helyiségben lángos sütésre alkalmas kemencét állíttatott fel, az udvaron kutat ásatott, hogy az ott létesített, mindig zsúfolt latrinák vízellátását biztosítsa. bKörülbelül november 15. körül a Vadász utcából a Wekerle Sándor utcába költöztek át az „elit” tagjai, a „kapitalisták”. Némiképp enyhített a zsúfoltságon az is, hogy a szomszédos, Vadász u. 31. sz. alatti házban, amely üresen állt, szintén berendeztek néhány szobát és a pincét a cionista ellenállók. Erre nem tették ki a svájci védettséget igazoló táblát, jobb álcázásnak tartották az eredeti, Magyar Labdarúgó Szövetség feliratot.

A fiatalok, és ez talán több mint érthető a halál árnyékában, éjszakánként vad szenvedéllyel szeretkeztek. „Voltak lányok, akiknek rossz volt a hírük és voltak, akiknek még rosszabb, éjszakánként a nagyterem szinte hullámzott, rengett” - mesélte e sorok írójának 1997 tavaszán Tel Avivban az egyik túlélő.

Először 1944. október 17-én razziáztak detektívek az Üvegházban. Ezen a napon élte át az épület addigi legkritikusabb napját. Szerencsére sikerült meggyőzni Kávay detektívet és társait, akik végül is távoztak. Még idejében sikerült értesíteni a Szabadság tér 12. alatt, (ahol az Amerikai Egyesült Államok követségének épületében a Svájci Követség volt) tartózkodó Steiner urat, Lutz helyettesét, aki hatásosan hívta föl a detektívek figyelmét az Üvegház exterritoriális jellegére.

A legsúlyosabb órákat 1944. december 31-én élték át az Üvegház lakói. A visszaemlékezések szerint valamikor kora délután egy kisebb nyilas osztag, kb. 7-10 fő rohanta meg az épületet, a pincébe gránátot dobtak, sőt néhány géppisztoly-sorozatot is kilőttek. A különböző tanúvallomások szerint a halottak számát kb. 4-6-ra, a sebesültekét legalább félszázra lehet tenni. Weiss Arthúr rendkívül bátran, erélyesen tiltakozott, de ő sem tudta megakadályozni, hogy az épületből több száz embert a nyilasok ne tereljenek ki az utcára.
Egy Bodor nevű nyilas, akivel már régóta szívélyes kapcsolatot tartottak fenn, sietett a segítségükre és az utcán állókat megpróbálta megnyugtatni, hogy nem lesz bajuk. Az Üvegház védelmét ellátó Fábry Pál és KISKA-alalkulatának katonái ekkor egyes visszaemlékezők szerint semmiféle védelmet sem nyújtottak nekik. Krausz Miklós ezzel szemben 1947 tavaszán azt állította, hogy Fábry, amint meghallotta, hogy megtámadták az Üvegházat, azonnal a helyszínre sietett és féken tartotta a nyilasokat addig, amíg a rendőri segítség meg nem érkezett.

Hogy másnap mi történt, azt pontosan rekonstruálni szinte lehetetlen. A nyilasok visszajöttek, egyesek szerint írásos nyílt parancsot mutattak föl és élelmiszert követeltek. Megpróbálták rábeszélni Weiss Arthúrt, hogy a további élelmiszer-akció megbeszélésére menjen velük a Városház utcai nyilas központba. Fábry tiszti becsületszavát adta, rövidesen személyesen hozza vissza Weiss Arthúrt. Balogh nyilas 1947-ben a Népügyészségen azt vallotta, hogy az ő teherautójukba ültették az Üvegház előtt Weiss Arthúrt, de az összes szem-és fültanú azt mondta már 1945-ben és 1947-ben is, hogy Fábry saját kocsijába ültette, majd a kocsival néhány utcával, talán csak egy sarokkal odébb leállt. A nyilasok ezt észrevették, visszajöttek és magukkal hurcolták Weiss Arthúrt, akit többé senki sem látott élve. 1945-ben Fábryt Weiss Arthúrné és mások is feljelentették, gyávasággal, kötelességszegéssel, stb. vádolták, nem tudva, hogy ő és katonái katonaszökevények voltak, akiket, ha fegyverrel a kezükben buknak le, főbelőtték volna. Nem tudjuk biztosan, hogy Weiss Arthúr, mint ezt többen is állítják, a nyilasok teherautójához önszántából ment-e ki, valóban személyesen akarta az élelmiszerek visszahordását irányítani. Egyesek szerint Fábry beszélte rá Weiss Arthúrt az épület elhagyására. Az bizonyos, hogy Fábry, ha ezen a délutánon esetleg pánikba is esett, ezt megelőzően és a következő hetekben halálmegvető bátorsággal mentette, védte az üldözötteket.

Mose Alpan 1997 áprilisában Tel Aviv-ban érezhető keserűséggel hangjában idézte előttem Yitzhak Grünbaum cionista vezető  (későbbi izraeli belügyminiszter) szavait, aki 1945 májusában Londonban a cionista kongresszuson felelősségre vonta a budapesti cionista fiatalokat azért, mert nem követték a varsói gettó lázadóinak példáját, nem fogtak fegyvert, nem haltak meg. Egyik társuk, Mimi Herbst azzal vágott vissza, hogy az ő célja nem az volt, hogy Palesztinában egy falut elnevezzenek róla, hanem az, hogy fölépítsen egyet. Moshe Alpan pedig azt mondta, hogy ő nem történelmet, hanem zsidókat akart csinálni. David Gur, Mose Pill és társaik nagyon jól tették, hogy nem ragadtak fegyvert. Lehet, hogy néhány németet és nyilast sikerült volna meggyilkolniuk, de az ilyesfajta partizánakciókkal sok tízezer védtelen zsidó életét sodorták volna még nagyobb veszélybe.     

Mose Pill szerint a felszabadulás napján ”a Vadász utca egy lelkileg és testileg tönkrement, tönkretett tömeg búvóhelye volt...Idegroncsok, de megmenekült emberek kerültek ki az épületből és rohantak el a szenny, a tetű és a már teherré vált közösség elől.” Weiss Arthúr már nem lehetett közöttük. Ő nem akart ellenálló, hős lenni, de a nyilasok meggyilkolták, miközben az Üvegház lakóit próbálta védeni.

(1998)