A történetek itt-ott összefüggnek, néhány oldallal később felbukkan még egy családtag, egy-egy elhagyott, elfelejtett feleség, szerető. De a legfontosabb mégis, ami összetartja, összefűzi ezeket a szépen induló, nem ritkán nagyra törő, ám valahogy kettétört sorsokat, Kertész Imrét idézve sorstalanokat, az a huszadik század derekán véghezvitt „botrány”, majd az ezt követő ismert és még ismeretlen borzalmak elszenvedése. Van, aki odaveszett, van, aki még emlékezhet, és ezeket az emlékeket az író tollába ültetheti. Egyesekről már sokszor sok helyen megemlékeztek, másokról talán sehol máshol, csakis ebben a könyvben olvashatunk.
Bächer ezúttal is egy-egy nagyszerű élet sajátosan kiragadott, kiragadni kényszerült mozaikjából (egyik novellában épp egy előkerült fénykép alapján) állítgatja össze azt a bizonyos egészet.
Az egykori és mai Budapestről Erdélybe utazunk, majd hirtelen egy szusszanásra Algériában, Londonban, Bécsben, Svájcban találjuk magunkat követve a hősök „regényes”, sajnos csak a legritkább esetben szándékosan maguknak választott életútjait, „zsidóvá (zsidóvá, értsd üldözötté, kirekesztetté, lezsidózottá) tett sorsait”, amely sorsban sokszor Auschwitz az utolsó állomás. Erről sem hallgat ez a könyv, miért is tenné, hogyan is tehetné ezt egy zsidó könyv. De valahogy mégis az emlékezés, megörökítés, tehát megmaradás, túlélés felől pillanthatjuk meg azt a rettenetes, majd minden oldalon feltűnni kényszerülő dátumot, helyszínt, amely előtt és után igenis volt és van még szöveg, van tehát élet. Bächer novelláiban a szenvedés és az öröm, a humor és a borzalom egyetlen lapra kerülhet, de mi mást is tehet, hisz ez egy zsidó könyv, amely sorsokat, sors-fragmentumokat dokumentál, az élet pedig gyakran produkál meglepő dolgokat, amelyek nem is olyan meglepőek, hiszen az élet produkálja őket…
Ki az a Ludmann Júlia, és mi van most nagypapa hűlt helyén, hogyan felejtődött Klári néni vidéken, miért maradt csodagyerek a 86 éves Gábor Marianne, mi köze Mösler tantinak a zenéhez, milyen egy igazi vadas, mind kiderül e könyvből, amelyben sok-sok öt-tízperces enged bennünket betekinteni a múlt és a jelen különleges, említésre érdemes pillanataiba. Az anekdotákban, novellákban, tárcákban, olvasmányos életrajzokban (ilyenkor jön rá az ember, mennyire szánalmasan siváran írták meg gimnáziumi tankönyveit) egy letűnt világ utolsó előtti kockáit villantja fel Bächer innen az ezredforduló tájáról, fájó nosztalgiával tekintve a jelenből a múltba, a régmúltba, amikor még minden olyan virágzó és szép volt.
„Úgy látszik, a huszadik századi magyar történelem nem tett jót az egészségnek.”– írja egy helyen, boncolgatva, felemelkedésétől megpróbáltatásain át végigkísérve, a végéig kísérve a hajdan volt polgárvilág egy-egy igazi alakját. A mára maga is történelmi, kultúrtörténeti relikviává vált polgárság életét dokumentáló hagyatékok jó esetben értő személyekhez kerültek, akik gondosan őrzik őket, rosszabb esetben elhagyatott otthonok szekrényeiben, padlásain porosodnak, ezek között keresgél, rak rendet az író, beszélget azokkal az idős emberekkel, akiknek még vannak ebből a világból emlékeik. Máskor ő az, akinek a szóbeszédből, innen-onnan összegyűjtött adatokból történetet, párbeszédet kell kerekítenie, hogy rajt’ ne kapjuk.
A jelen hangjai már maró gúnnyal, fanyar humorral reagálnak napjaink elhibázott döntéseire, eseményeire. A múltra szívesen fátylat borító, felejteni nagyszerűen, őszintén szembenézni azonban már jóval kevésbé tudó és bíró vezetők, közéleti figurák szelektív memóriája, ha másutt nem is, ezeken az oldalakon rendre kiigazíttatik, ahogy az egy vérbeli publicistától (akinek példaképeit többek között a Nyugat hasábjain találjuk meg) el is várható.
„Mindenkinek van egy könyve. Mindenkinek egy könyve van. Tízezerből, százezerből, millióból egy, ha a magáét megírja. A többi – egyéb bokros teendőit végezvén – nem tud időt szakítani rá.”
Bächer írja, irogatja a maga könyvét (a gyerekek kedvéért – elsősorban azokért a gyerekekért, akik Bächer tanár urat nem ismerték - említsünk néhány fontos állomást: A város, 1986; Levélregény, 1990; Rötúr, 1997, 2000; Kutya Mandovszky, 1999, 2000; Vándorbab, 1999, 2003; Az elhagyott falu, 2001; Haláltánc, 2002) helyettünk is, rólunk, nekünk…
