Noha kétségkívül érdekes kérdés, hogy befolyásolta-e, és ha igen, miben, a Soa utáni magyar politika zsidó szereplőit származásuk, a jelen tanulmány más kérdéssel foglalkozik. A magyar politikában tevékeny zsidó és zsidó származású politikusok működése csak akkor tartozik vizsgálatunk körébe, ha deklaráltan zsidóként vagy zsidó politikai célok képviselőiként léptek a politikai nyilvánosság elé – akár mint zsidó szervezetek tisztségviselői, akár mint nem zsidó szervezetek politikusai. Kérdésünk az, hogy hogyan politizáltak a háború utáni nehéz évtizedekben azok a politikusok, akik  kollektív entitásnak tartották a zsidóságot, és feladatuknak tekintették kollektív érdekeinek képviseletét és védelmét.

1. Előjáték: szövetségtől a kollaborációig - a magyar zsidó politika az emancipációtól a holocaustig

Az emancipáció utáni másfél évszázadban Magyarországon csak elvétve jelent meg az, amit az irodalom modern zsidó politikának nevez. “Magyarországon voltak a legkedvezőtlenebbek a feltételek ahhoz, hogy kialakulhasson a modern zsidó politika"  – vonta le Ezra Mendelsohn a következtetést a kiegyezés utáni magyarországi zsidó politika keretfeltételeinek elemzéséből. (Mendelsohn, 1983. 107). Valóban, a vizsgált időszakban a kelet-európai térségben Magyarország volt az egyetlen ország, ahol nem jelentek meg azok a politikai konfliktusok, amelyek Oroszországban, Lengyelországban, a Balti-államokban, Romániában,  majd az első világháború után Csehszlovákiában az autonóm, modern zsidó politika és jelentős  zsidó politikai szervezetek kialakulásához vezettek. Magyarországon a mérvadó politikai elit támogatta a zsidóság emancipációját és befogadását a társadalomban, sőt a 19. század második felében elfojtotta az időnként fellángoló antiszemitizmust; nem alakult ki az országban versengés különféle nyelvi-etnikai csoportokból származó elitek között, amely választás elé állította volna és önálló kisebbségi identitás kialakítására ösztönözte volna a beilleszkedni akaró zsidókat, mint a Monarchia cseh- és morva területein; a gyors elmagyarosodás következtében nem jött létre az autonóm, szekuláris zsidó kultúra, amelyből Lengyelországban és Oroszországban kinőtt a modern zsidó politika. Ez volt az a helyzet, amelyben “ a magyarországi zsidók számára a politikai életben való részvétel, maximája egyetlen alapszabályból állt: tilos zsidóként megjelenni, partikuláris zsidó érdekeket képviselni a politikában.re” (Kovács, 1994, 1997).

Mindazonáltal a modern politika nem maradt hatás nélkül a zsidó intézmények működésére és a zsidó közéleti személyiségek tevékenységére. Kétségtelen, azokban a politikai vitákban és konfliktusokban, amelyek közvetlenül érintették a zsidók érdekeit, a döntéseket befolyásolni törekvő zsidó politikusok alapjában a stadlanut-politika hagyományait követték. Másfelől azonban a modern politika eszközeivel igyekeztek mozgósítani és maguk mögé állítani a zsidó közvéleményt és az országos politika befolyásos szereplőit. A zsidó intézmények és személyiségek sajátos politika felfogása különösen abban a három esetben mutatkozott meg, amelyekben nyilvánvaló volt, hogy az események végkimenetele közvetlenül befolyásolja a magyarországi zsidóság további sorsát: az ortodox és neológ irányzat szétválásának, az 1880-as évek antiszemita hullámának és a zsidó hitfelekezet recepciójának esetében.

 Mint Jakov Katz nagyszerű könyvében (Katz, 1999) bemutatja, a reform és az ortodox irányzat konfliktusában, amely az emancipáció utáni években éleződött ki drámai módon, éppenséggel az ortodoxia volt az, amely hatékonyabban forgatta a modern politika fegyvereit. Míg a reformirányzat – maga mögött tudva a liberális kormányzat támogatását - szinte előre

elkönyvelte biztos győzelmét a létrehozandó egységes zsidó képviseleti intézmény szabályzata és működése körüli harcban, addig az ortodoxia bámulatos ügyességgel és kitartással folytatott kampánnyal elérte, hogy a döntéshozó politikusok megváltoztatták eredeti szándékukat, és így 1871-ben megalakíthatta saját autonóm képviseletét. Ennek a célnak az érdekében nemcsak az ortodox rabbik és hitközségi személyiségek jól szervezett és hatékonyan működő hálózatát hozták létre, hanem megszerveztek egy olyan – ma azt mondanánk: civil – egyesülést, a Hitőr Egyletet, amely hatásosan képviselte az ortodox érdekeket az ortodoxia világán kívül, és a politikai nyomásgyakorlás fontos eszköze volt.  A reform ellen küzdő ortodoxok modern, magyar nyelvű (!) újságban fejtették ki véleményüket („Magyar Zsidó”), és hatékony sajtókampányt szerveztek nézeteik terjesztésére, nemcsak belföldön, hanem külföldön is. S ami a legfontosabb volt: megnyerték ügyüknek a világi politika fontos tényezőit: sikeresen interveniáltak a császárnál, Ferenc Józsefnél, sőt, mi több, a magyar politikai életen belüli ellentéteket ügyesen kihasználva, maguk mellé állították a parlamenti ellenzék szélsőliberális csoportját, amely – nyilván azért is, hogy borsot törjön az amúgy szintén liberális kormánypárt orra alá - a vallásszabadság megengedhetetlen korlátozásaként utasította el az egységes zsidó képviselet létrehozását.

Hasonló volt a magyar zsidó politika reakciója a század nyolcvanas éveinek elején kibontakozott antiszemita hullámra is (erről lásd Kubinszky, 1975, Katz, 1980, Welker, 2001). Az antiszemita megnyilatkozásokról a legfontosabb és legnagyobb nyilvánosság előtt zajló csaták a magyar parlamentben folytak, ahol az antiszemita képviselők - Istóczy Győző és elvbarátai – ezekben az években napirenden tartották a „zsidókérdést”. A magyar parlamentben 1878 és 1884 között tíz zsidó származású képviselő volt. Közülük hatan már korábban megkeresztelkedtek, csak négyen voltak tagjai a zsidó hitfelekezetnek. Az első csoport tagjai egyáltalán nem reagáltak az antiszemita képviselők megnyilvánulásaira, és a második csoportból is csak két fontos hozzászólás hangzott el ezekben a vitákban. Az antiszemita megnyilvánulásokkal mindenekelőtt a parlament liberális, nem zsidó képviselői szálltak szembe. Ez a magatartás megfelelt a kormányzat elvárásainak: Tisza Kálmán miniszterelnök  egyenesen megköszönte a zsidó képviselőknek, hogy ebben a kérdésben „visszatartották magukat” (lásd Szabolcsi, 1993. 45.o.)

Tehát a zsidó politikusok igyekeztek nem kitűnni az antiszemitákkal folytatott politikai csatározásban. De a háttérben mégsem voltak teljesen tétlenek. Az Izraelita Országos Iroda, amely a neológ irányzatnak a kormányzat által elismert képviseleti szerve volt, a tiszaeszlári zsidók   ügyvédjeként alkalmazta az ország egyik legismertebb íróját és  politikusát, Eötvös Károlyt. A tiszaeszlári per idején (1882 októberében) alapították meg az „Egyenlőség” című zsidó lapot, amelynek főmunkatársa, később tulajdonosa, Szabolcsi Miksa a per ideje alatt végig a helyszínről tudósított, és nemcsak a közvélemény alakításában játszott komoly szerepet, hanem a per végkimenetelére is nagy befolyással volt: a korai „tényfeltáró” újságírás egyik klasszikus eseteként Szabolcsi megtalálta és szóra bírta azokat a tanúkat, akiknek vallomása nyomán összeomlott a zsidóellenes konstrukció legfontosabb eleme. A lap a per végtárgyalása idején naponta jelent meg, mégpedig hatezer példányban, amelyből háromezer előfizetőkhöz került – és ezzel az ország egyik legnagyobb lapja lett (lásd Szabolcsi, 1993. 40. o.). A modern publicisztika valamennyi eszközével élő, harcos hangvételű lap a kormányzatot sem kímélte, ha úgy találta, hogy nem lép fel határozottan az antiszemitizmus ellen – több cikkben támadták Pauler Ákos igazságügyi miniszter megnyilatkozásait és passzivitását a vérvád ügyben - és így egész más hangot ütött meg, mint a magyar politikában aktív zsidók. Ebben a lapban kezdett el politizálni  az a generáció, amely a következő nagy konfliktusban, a zsidó hitfelekezet recepciójáról és a polgári házasság bevezetéséről szóló vitában már döntő szerepet játszott lásd (Welker, 2001).

A recepcióért folytatott kampányban a nyolcvanas években színre lépett fiatal generáció már gyakorlottan forgatta a modern politika fegyvereit – a magyar politikai elit megnyerése érdekében. Vezetőjük, a későbbi igazságügyi miniszter, Vázsonyi Vilmos a recepcióért indított harc kezdetekor arra szólította fel a hitközségeket, hogy szervezkedjenek, és a közelgő képviselő választásokon a hitközségi tagok csak olyan képviselőre szavazzanak, aki ígéretet tesz, hogy megszavazza a recepciós törvényt. Ezt a felszólítást 230 vidéki hitközség követte. A recepciós mozgalom vezetői szembe fordultak a pesti hitközség nagytekintélyű vezetőjével, Wahrmann Mórral, aki azt tanácsolta nekik, hogy hagyjanak fel tevékenységükkel, mert csak megnehezítik a kormány helyzetét és szítják az antiszemitizmust (Szabolcsi, 1993. 56-58).

A recepciós mozgalom sikeres volt, és ez erősítette azt a meggyőződést, hogy hatékonyak azok a politizálási módszereknek, amelyeket a mozgalom alkalmazott. Ez lényegét tekintve a stadlanut politika modernizált változatának nevezhető. Mindhárom esetben – az ortodoxia autonómiájáért, az antiszemitizmus ellen és a recepcióért folytatott küzdelemben – nem zsidó politikai szervezetek és nem zsidó politikusok vívták meg a zsidó célokért a harcot.  De ahhoz, hogy támogassák ezeket a célkitűzéseket, többre volt szükség annál, hogy ezeket a célokat az általában vett liberális politika részének tekintsék. Cselekedeteiket az is motiválta, hogy részben politikai hátrányoktól tartottak, ha elveszítik a gyorsan polgárosodó és társadalmi-gazdasági státusát tekintve gyorsan emelkedő zsidóság támogatását, részben pedig előnyöket vártak attól, ha felkarolják ezeket az ügyeket. A háttérből, modern eszközökkel folytatott zsidó politika ezekben a várakozásaikban erősítette meg őket – hol a zsidó közvélemény mozgósításával, hol nyilvános politikai nyomásgyakorlással, hol pedig a magyar vezető eliten belüli ellentétek okos kihasználásával

Ezek a sikerek nagyban meghatározták a modern zsidó politika arculatának alakulását Magyarországon. A zsidó politikusok alapvető tapasztalata az volt, hogy számíthatnak a magyar liberálisok támogatására, ha célkitűzéseiket a liberális-emancipációs paradigma keretein belül fogalmazzák meg. A liberális elitben szövetségest láttak, és nem elnyomót, nem ellenfelet, akivel kollaborálni kényszerülnek kisebb engedmények elérése érdekében. Ügyesen kihasználták, hogy az első világháború előtti magyar politika mindkét jelentős tömörülésében, az egymással amúgy komoly konfliktusban álló kiegyezéspárti és függetlenségi pártokban, liberális politikusok voltak a hangadók. Jól mutatja a zsidó politikának a politikai pluralizmus körülményeihez való alkalmazkodását, hogy mindkét oldalon erős szövetségesekre talált. A zsidó célok szinte mindegyike elérhetőnek látszott ebben a szövetségben. Magyarországon tehát nem alakultak ki azok a tipikus kényszerhelyzetek, amelyek a közép- és kelet-európai régió országaiban jelentősen előmozdították az autonóm zsidó politika kialakulását.  Az első világháború előtti  Magyarországon példátlanul gyors volt a zsidóság társadalmi mobilitása, a zsidók nagy csoportjainak nem kellett azzal számolniuk, hogy még a generációkon keresztül abban a nyomorban kell tengődniük, mint orosz, ukrán, lengyel és román területeken élő hitsorsosaiknak. Az uralkodó politika erélyesen fellépett az antiszemitizmussal szemben, és számíthattak a király, I. Ferenc József jóindulatára – még a magas klérus és az arisztokrácia antiszemita érzelmű csoportjaival szemben is, miként a recepciós törvény elfogadásakor. Ha kisebb lett volna a zsidó törekvések érvényesítésének lehetősége, talán megerősödtek volna a kisebbségi politizálás támogatóinak pozíciói a zsidó politikában. A kisebbségi politizálásra való áttérés azonban szakítást jelentett volna a nemzeti liberális paradigmával, ami kétségtelenül a zsidóság érdekérvényesítő lehetőségeinek csökkenésével járt volna. A kisebbségi horvát, román vagy szlovák politikával való szövetség szóba sem jöhetett – és emögött nemcsak  reálpolitikai megfontolások álltak, hanem az a tény is, hogy a zsidók számára a társadalmi felemelkedés útját megnyitó és még tovább előnyökkel is kecsegtető liberalizmus a kisebbségi politika közegében és a modernizációban viszonylag visszamaradt kisebbségi társadalmakban alig volt jelen – sőt, a kisebbségi politikai áramlatok egy részét erős antiszemitizmus jellemezte. 

A századfordulóig többé-kevésbé töretlen volt a magyar liberalizmus és a magyar zsidóság szimbiózisa. Mindaddig, amíg a nemzeti liberalizmus volt a magyar politika domináns ereje, működni látszott az a zsidó politikai stratégia, amely a közös liberális elvekre hivatkozva háborodott fel és mozgósított támogatókat akkor, ha a liberális politika bizonytalankodni látszott az emancipáció elveinek következetes képviseletében. Azonban a századforduló után a nemzeti liberalizmus lassanként kibontakozó válsága, majd az első világháborút követő bukása drámai módon megváltoztatta a zsidó politizálás keretfeltételeit – anélkül, hogy a zsidó politika képes lett volna reagálni erre a változásra. Az emancipáció és recepció liberális hagyományaira való hivatkozás legfeljebb az utóvédharcokat folytató kis liberális pártok és csoportosulások körében kelthetett visszhangot abban a korszakban, amelyben a domináns politikai csoportok éppenséggel a kiegyezés korának liberalizmusát tartották felelősnek a történelmi Magyarország széthullásáért. Amikor 1920-ban a magyar parlament elfogadta azt a törvényt – a numerus clausus törvényt -, amely a zsidó származású egyetemi hallgatók számát volt hivatott korlátozni - és ezzel Európában elsőként hozott az állampolgári jogegyenlőséget megszüntető zsidóellenes jogszabályt - a magyar zsidóság legtekintélyesebb intézményei és képviselői, némi vita után, a kormány kérésére elálltak attól, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek tiltakozását támogatva a Népszövetségen keresztül gyakoroljanak nyomás a numerus clausus visszavonása érdekében, sőt elhatárolták magukat a nemzetközi zsidó szervezetek erre irányuló törekvéseitől (a részletekről lásd Mendelsohn, 1983. 108-111. Lásd még Kovács M., 1997). Érdemes idézni azt a Vázsonyi Vilmos által fogalmazott nyilatkozatot, amelyet a neológ hitközség által alakított bizottság terjesztett a hitközségek közgyűlése elé a nyugati zsidó szervezetek akciói kapcsán:

 „Az izraelita vallás recepciójának 30. évfordulóján egybegyűlt zsidó vallású magyarok nevében kijelentjük: Felekezetünk egyenjogúsága része a magyar alkotmánynak. Polgári és politikai jogainkat a szabadon megnyilatkozó magyar törvényhozás hozta meg, és az iktatta vallásunkat a bevett vallások sorába.

A numerus clausus intézménye ellen küzdve, éppen ezért csak a magyar alkotmányra támaszkodunk, és nem hivatkoztunk és nem is fogunk hivatkozni a békeszerződésnek a felekezeti egyenjogúságot követelő pontjára.

Mi magyarok vagyunk, a magyarság részének valljuk magunkat, és a békeszerződés, mely nemzetünk gyásza, nem lehet a mi jogunk forrása. Bizalommal valljuk, hogy a törvénnyel biztosított egyenjogúságunk épségéért vívott küzdelemben, melyet folytatni meg nem szűnünk, nem maradunk magunkra, hanem velünk lesznek a legnagyobb magyar államférfiak hazafias hagyományainak követői.

A magyar alkotmány alapján állva, a nemes magyar tradíciók feltámadásától várva egyenjogúságunk győzelmét, a numerus clausus ügyét idehaza akarjuk elintézni a magunk kormányával és a magunk törvényhozásával. Tehát semmiféle külföldi tényezőhöz nem fordultunk és nem fordulunk segítségért, ezt, mégha jószándékból fakad is, magunktól elhárítjuk” (Egyenlőség, 1926. június 1. Idézi Szabolcsi, 1993. 367.)

Pontosan ez alól, az emancipáció és a recepció liberális hagyományaira hivatkozó érvelés alól csúszott ki a talaj a húszas években. A magyarpolitika domináns erőivel nem lehetett már ezen az alapon szövetséget teremteni, azt a liberalizmust, amelynek keretében a zsidó politika nagy sikereit elérte már csak marginális kis pártok képviselték a magyar politikai életben – mint például Vázsonyi Vilmos Nemzeti Demokrata Pártja. Az első világháborút követő változások következményeként a magyar zsidó politika retorikája, anélkül, hogy egyetlen hangsúlyt is megváltoztattak volna rajta, egy csapásra üressé vált, a zsidó politika pedig képtelen volt olyan szövetségek megkötésére, amelyek lehetővé tették volna a korábbi pozíciók megvédését.

A forradalmak utáni fehérterrort követő időszakban, különösen a húszas évek második felétől fogva, ahogy Ezra Mendelsohn írja - „…helyreállították a régi szövetséget a zsidó és magyar vezető csoportok között, de ez sokkal ingatagabb alapokra épült, mint a háború előtt”(Mendelsohn, op. cit. 104). Ez az alap azonbannemcsak kevésbé szilárd, hanem minőségében is más volt, mint  a dualizmus korában. Míg a zsidó politikusok továbbra is az emancipáció korának hagyományait igyekeztek patetikus hangon felidézni, addig magyar politikai partnereik pragmatikus érveléssel – a zsidóság fontos gazdasági szerepére, a külföldi visszhangra, az esetleges korlátozó intézkedések kivitelezésének nehézségeire és más okokra hivatkozva (lásd Mendelsohn, op.cit. 120-121) – hárították el az antiszemita szélsőjobboldal követeléseit, sőt enyhítettek vagy vontak vissza korábban bevezetett rendszabályokat, mint például a numerus clausust is 1928-ban. Mindeközben pedig készségesen elismerték a „zsidókérdés” létét és „megoldásának” szükségességét. Ez nagy csalódásokat okozott azoknak a zsidó vezetőknek, akik a húszas évek második felétől egészen a harmincas évek közepéig abban reménykedtek, hogy visszaáll a világháború előtti állapot – de nem is akadályozta meg őket abban, hogy a régi harmónia helyreállításaként ünnepeljék, amikor a kormánypártok vezetői különféle megfontolásokból mérsékeltnek mutatkoztak a zsidósággal kapcsolatos kérdésekben (ezt a hangulatot a legjobban Szabolcsi Lajos többször idézett visszaemlékezései tükrözik). Erre a kifelé irányuló, önigazoló retorikára nyilvánvalóan azért volt szükség, mert a zsidó vezetők maguk sem hittek már egy elveken nyugvó politikai együttműködés lehetőségében, hanem csak a pragmatikus megfontolások erejében.  Ez a politika már nem hosszú távú érdekközösségre és a közösen elfogadott elvek legitimációján alapuló szövetségre épült, hanem a pillanatnyi és gyorsan változó érdekviszonyokból adódó kölcsönös előnyök kihasználására.

Ennek a politikának egyik közvetlen folyománya volt cionista szervezetekkel szembeni ellenséges magatartás. A hivatalos zsidó képviseletek 1927-ig sikerrel akadályozták meg a Magyar Cionista Szövetség hivatalos bejegyzését, és ezután is mindent megtettek, hogy megakadályozzák a cionisták térnyerését a zsidó politikán belül. Részben ennek a politikának egyik következménye az volt, hogy a politikában aktív zsidók jelentős része a nem-zsidó politikába kapcsolódott be, mégpedig a baloldali vagy a nagyvárosi liberális pártok támogatójaként. Vázsonyi pártjának budapesti támogatottsága mellett jól jelzik ezt a tendenciát a radikális baloldalról rendelkezésünkre álló adatok. A korabeli politikai rendőrség által megfigyelt 40000 budapesti baloldali személy közül (egy 1800 fős véletlen minta adatai alapján) 28 százalék volt izraelita, nyolc százalékkal több, mint az izraelita vallásúak aránya a budapesti népességben (Borsányi, 1983. 25. old.).

Kétségtelen, hogy a kormányzattal való együttműködésnek  volt hozadéka is. A magyar állampolgárságú zsidók a német megszállásig nem voltak kitéve fizikai üldöztetésnek. Bár a zsidóellenes törvények egyre szigorodtak, sokszor nyílott alkalom kijátszásukra. A német megszállás után azoknak, akiknek jó kapcsolataik voltak  a magyar politikai elittel, nagyobb esélyük volt a megmenekülésre.  A kollaboráció ezen és néhány más előnyét azonban elsősorban a zsidó felső rétegek élvezhették – még a német megszállás utáni időszakban is, amikor a legvagyonosabb és legjobb kapcsolatokkal rendelkező zsidók egy részének sikerült mentességet szerezni a zsidó tömegeket sújtó rendelkezések alól.  

Mindazonáltal a Soa a zsidó politika vonatkozásában is katarzist hozott: a túlélő zsidóság szemében a háború előtti zsidó vezetés és politika minden hitelét és legitimitását elvesztette. Ezzel együtt megrendült az az ideológia, amelyet az emancipáció óta valamennyi zsidó vezetés vallott és hirdetett: a nemzethez való asszimiláció ideológiája, amely a nemzeti és zsidó célok harmóniájára építette retorikáját. A háborút követő első évek a zsidó politika tulajdonképpeni megszületésének időszaka Magyarországon.   

2. A zsidó politika rövid virágkora: a háború utáni évek

                                                                                                                            

A Soát Magyarországon mintegy kétszázezer zsidó élte túl, kb. egynegyedük már nem volt a zsidó hitfelekezet tagja. A túlélő zsidóság társadalmi és demográfiai összetétele nagyban különbözött a háború előtti zsidóságétól (lásd Karády, 1985). A vidéki zsidóság szinte teljesen megsemmisült az üldöztetések során, és a budapesti zsidók közül is vélhetően több esélye volt a megmenekülésre azoknak volt, akiknek elég széles nem zsidó baráti és ismeretségi körük volt, és így könnyebben jutottak hamis papírokhoz, rejtekhelyhez. Mindez azzal járt, hogy a háború utáni zsidó népesség szinte teljes mértékben nagyvárosi volt, és jóval kisebb volt benne az ortodox és általában véve a vallásos csoportok súlya, mint korábban. Az is nagyon valószínű, hogy a túlélők között magasabb volt az iskolázottabbak és a középrétegekhez tartozók aránya, mint a háború előtti zsidóságban. A demográfiai mutatók alapján úgy látszott, hogy ez a jellegét tekintve szekularizált, nagymértékben asszimilált, urbánus, középosztályi zsidóság elkerülhetetlenül „asszimilációra ítéltetett” (Karády, 1985. 73. old.).

 Mindazonáltal a háború utáni első évek meglepő fejleményeket hoztak: a túlélő zsidóság egy jelentős része az autonóm zsidó politika szükségességét hirdető mozgalmakhoz és pártokhoz fordult. Nem túlzás azt állítani, hogy a háború utáni első három évben a cionista szervezetek és mozgalmak határozták meg a zsidó politika arculatát. Karády Viktor több helyütt is elemzi, hogy milyen személyes-pszichológiai (Karády, 2001. 56-60. old) és a társadalmi-politikai keretfeltételekből adódó (Karády, 1984. 85-87. old.) motívumok vezettek oda, hogy a túlélő zsidók egy „számottevő kisebbsége” a demográfiai adottságok ellenére a disszimilációt választotta. Kétségtelen, sok túlélő zsidót téríthettek el a korábban követett identitás stratégiáktól a környező társadalomról szerzett tapasztalatok az üldöztetések idején, az üldöztetésekért való felelősség és kárpótlás vállalásának elhárítása, a háború utáni társadalomba való beilleszkedés nehézségei, az újra megjelenő antiszemitizmus és annak szembetűnő manipulálása az új rendszer politikai erői által. Ezek számára a cionizmus, mint az asszimiláció modern és szekuláris alternatívája valóban vonzó lehetett. Ahhoz azonban, hogy a cionista mozgalmak és pártok rövid idő alatt oly példátlan módon megerősödjenek, mint a háború utáni Magyarországon néhány más fontos körülmény egybeesésére is szükség volt. Ezek közül az első a cionista mozgalmak és a cionizmus tekintélyének hirtelen megnövekedése a zsidó közvéleményben. 

 A túlélő zsidóság nagy részének egyik legmegrázóbb élménye az üldöztetés ideje alatt a hivatalos zsidó képviseletek csődje volt. Függetlenül attól hogy ezek a szervezetek – mindenekelőtt a megszállók által létrehozott Zsidó Tanács – mit tettek illetve nem tettek az üldözöttek érdekében a kritikus hónapokban (erről ma már jóval árnyaltabb képet adnak a történettudományi munkák,  mint ami közvetlenül a háború utáni években uralkodott), az érintettek nagy többségének szemében a zsidóságot eláruló intézménynek minősültek, sőt néhány vezető képviselőjüknek a kollaboráció vádjával kellett szembenéznie. Ezzel szemben a cionisták kis csoportjainak részvétele az ellenállásban és az embermentésben rendkívüli mértékben megnövelte a cionista mozgalom tekintélyét. A cionista csoportok fegyveres akcióinak híre gyorsan elterjedt a háború után. De a cionista ellenállásnak nemcsak a híre ért el a túlélőkhöz: nagyon sokan közvetlen vagy közvetett cionista kapcsolatok révén jutottak hamis papírokhoz, búvóhelyhez az üldöztetés hónapjaiban Budapesten. 

 A cionista mozgalom megítélésének hirtelen megváltozásához egy közvetlenül politikai tényező is hozzájárult. A magyarországi cionizmus nagyobb szervezetei – különösen az ellenállásban aktívan részt vett csoportok – túlnyomórészt baloldali orientációjúak voltak. A cionista ellenállás szorosan együttműködött – néhol egyenesen összefonódott - a kicsiny kommunista ellenálló csoportokkal (lásd Demény, 1988. 140-143). Ez a tény komoly mértékben hozzá járult a cionista mozgalom tekintélyének megnövekedéséhez, hiszen egyrészt a háború utáni években a zsidó közvélemény szemében mindenek felett a baloldal két pártja – a kommunista párt és a szociáldemokrata párt – minősült maradéktalanul antifasiszta politikai szervezetnek, másrészt előre látható volt, hogy az új politika rendszerben ezek a pártok meghatározó szerepet fognak játszani. A cionisták baloldalisága és baloldali kapcsolatai azzal kecsegtettek, hogy ezentúl a zsidó érdekeket egy baloldali szövetségben lehet majd – mégpedig hatásosan – érvényesíteni.      

 A cionisták számára kedvező politikai atmoszféra kialakulásához nagyban hozzájárult az is, hogy a háború utáni időszakban megnőtt a zsidó állam megalakításának esélye, és ezt a Szovjetunió, a kommunista nagyhatalom is támogatta. A cionista politika fő célja tehát távoli álomból hirtelen elérhető valósággá vált – ami annál is fontosabb volt, hiszen a túlélő, családjukat, barátaikat, régi környezetük nagy részét elvesztő zsidók számára a zsidó állam létrejötte a teljes újrakezdés lehetőségét kínálta.

Végül pedig fontos szerepet játszott a cionista szerveződések megerősödésében, hogy közvetlenül a háború után akadálytalanul tevékenykedhettek az országban a külföldi cionista szervezetek képviselői, akik fontos gyakorlati segítséget nyújtottak a mindennapi szervezőmunkában és az újonnan létrehozott intézmények működtetésében. A szervezeti fejlődés lehetőségeit pedig jelentősen kitágította, hogy - részben az ő közvetítésükkel, részben ettől függetlenül -, a cionisták tevékenységét komoly anyagi forrásokkal rendelkező segélyszervezetek – elsősorban a Joint – támogatták (a Joint akkori európai elnöke, Joe Schwartz erősen rokonszenvezett a cionistákkal) (lásd Novák, 2000. 23-28). 

 A zsidó politika átalakulásához  a háború után nemcsak a külső feltételek megváltozása járult nagyban hozzá, hanem az is, hogy olyan új feladatok megoldására volt szükség, amelyre a hagyományos közösségi intézményrendszer legfeljebb csak részben volt alkalmas. A közösséget ért mérhetetlen tárgyi és anyagi veszteségek, a túlélők nagy csoportjainak drámai elszegényedése, az árvák és az egyedülállók nagy száma (az üldöztetéseket túlélő gyermekek és fiatalok közül 7000 volt árva, a 20 év alattiaknak pedig  30%-a, Karády, 1985. 67.) korábban ismeretlen szociális és intézményszervezési feladatokat jelentett.

 A zsidó intézmények infrastruktúrájának helyreállítása és a szociális feladatok ellátása - bár az adott körülmények között sokszor megoldhatatlannak látszott -, még beletartozott a hagyományos zsidó intézmények tevékenységi körébe. A háború után azonban olyan közösségi feladatok jelentek meg, amelyek addig ismeretlenek voltak: a diszkriminatív törvények felülvizsgálása és eltörlése, a diszkriminatív törvényhozás következményeinek orvoslása és a jogegyenlőség elveinek megfelelő restitúció, a személyes üldöztetésért való kárpótlás és a közösségi károk kompenzálása – és ettől elválaszthatatlanul a zsidóüldözésekért való felelősség kérdésnek felvetése. Mindezek a feladatok nemcsak  jogalkotási feladatként jelentkeztek, hanem mindennapi kérdésekként és konfliktusokként: az elrabolt, kisajátított javak visszaszolgáltatása, az „elhagyott” - azaz tulajdonos nélkül maradt – javak kezelése és hasznosítása napi viták tárgya volt a háború utáni időszakban.  Kell-e örökösödési járadékot fizetni az elpusztítottak javai után, viseljék-e  a zsidók is a háború győzteseinek fizetendő jóvátétel terhei, legyen-e különbség a korábbi üldözöttek és a háborús károk elszenvedőinek kárpótlása között, visszakaphassák-e a zsidók a zsidóellenes törvények értelmében elkobzott földbirtokaikat és megtarthassák-e azokat ugyanúgy, mint azok, akik hasonló nagyságú birtokokkal rendelkeztek az 1945-ös földreform idején (lásd minderről Csorba, 1990. 76-80)? Ezek és a hasonló kérdések – valamint a háború után ismét fellángoló és néhány helyütt pogromba torkolló antiszemitizmussal való szembeszállás – drámai erővel vetette fel a kérdést, hogy megfelelő-e a zsidó érdekek képviselete a politikában. A kérdés nemcsak arra vonatkozott, hogy a hagyományos felekezeti intézményrendszer alkalmas-e az új helyzet teremtette feladatokkal való megbirkózásra. Az 1944-es év eseményei rendkívüli mértékben megroppantották a hitközségi vezetésbe vetett bizalmat, és az a tény, hogy a háború után újjászerveződő vezetés kulcspozícióiban a régi arcok tűntek fel – a hitközség új elnöke az a Stöckler Lajos lett, aki 1944-ben a Zsidó Tanácsnak is tagja volt – sokakat győzött meg arról, hogy a zsidó érdekek politikai képviseletét új és nem kompromittált szervezetekre és személyiségekre kell bízni.

 A cionista mozgalom gyors térnyerését a háború utáni években a mozgalom tagjainak illetve támogatóinak számáról rendelkezésre álló adatok illusztrálják a legjobban. Ezek szerint a cionista mozgalom taglétszáma a harmincas években legfeljebb 4000-5000 fő lehetett, a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi területek visszacsatolása után pedig 10000-12000 fő. A sékel vásárlók száma 1937-ben 7300, 1939-ben pedig 28000 volt (lásd Karády, 1985. 93.; Novák, 2000 16.), azaz a zsidó össznépesség elenyésző töredéke mutatott némi szimpátiát a cionisták iránt. A háború utáni első évben viszont – az 1946 decemberében, Baselban megrendezett XXII. cionista kongresszus alkalmával kiadott hivatalos kongresszusi beszámoló szerint – az eladott sékelek száma 95 000 volt (lásd Novák, 2000. 33.). Ez annyit jelent, hogy a túlélők mintegy kétharmada támogatta ekkor a cionista mozgalmat.  1948-ban a Magyar Cionista Szövetség hivatalos jelentése 58 000 sékel vásárlásról és 15 000 bejegyzett tagról számol be (ezek közül 8300 élt Budapesten), ami a korabeli teljes zsidó népességnek több mint 10 százaléka. (Novák, 2000. 43., 154.). Az 1949-ben az MDP KV birtokába került kartotékrendszer, amely a Magyar Cionista Szövetség teljes nyilvántartása volt, 37 000 nevet tartalmazott.  A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának a Magyar Cionista Szövetségről készült 1949. évi jelentésében már arról van szó, hogy az MCSZ-nek hat szakosztálya és 80 helyi csoportja működött, a deklarált taglétszám pedig 41 000 fő, ami – mint azt a jelentés maga is megállapítja – nyilván erős túlzás lehetett (Novák, 2000. 295), de ennek a létszámnak még a  töredéke is jelentős támogatást jelent az adott körülmények között.

 A cionisták befolyásának komoly növekedését nemcsak a hivatalos létszám adatok jelzik, hanem a cionista intézmények súlyának megnövekedése a zsidó társadalomban. 1945-ben 3000, 1946-ban 6000 túlélő gyermeket gondoztak a cionista gyermekotthonokban (Novák, 2000, 26.), a cionista ipari- és mezőgazdasági kollektíváknak 1947-ben 3500 tagjuk volt (Novák, 2000. 134.) és a Tarbut-iskolákban 1946 végén több mint 800 gyermek tanult (Novák, 2000. 126).

 A cionista pozíciók erősödésének egyenes következménye volt a cionista befolyás növekedése a zsidó hitközségben: 1945-ben dr. Herskovits Fábián rabbi, az Általános Demokratikus Cionista Blokk elnöke lett a legnagyobb zsinagóga, a Dohány utcai templom főrabbija, a Pesti Izraelita hitközség 20 képviselőtestületi tagjából 5 cionista volt, további 7 pedig a cionizmus támogatója, 1947-ben pedig a cionisták 17-ből 7 helyet kaptak a hitközségi vezetésben (Novák, 2000. 29., 32., 154). A túlélő zsidóság mentalitásának megváltozását mutatja az az esemény, amely hivatalos magyar és zsidó körökben is óriási vihart kavart: a jobboldali cionista Betar által az 1946. májusi kunmadarasi pogrom elleni tiltakozásként szervezett utcai tüntetés. Erre a megmozdulásra a szervezet a Betár-szimpatizánsok körénél jóval nagyobb tömeget tudott mozgósítani, amely „Van még elég lámpavas, nem lesz többé Kunmadaras!” jelszóval vonult a budapesti parlament elé (lásd Novák, 2000. 101.).

 Miközben az autonóm zsidó politika először tett szert jelentős befolyásra a magyar zsidó közéletben, egyre fojtogatóbbá vált az általános politikai légkör az országban. A kommunista párt gyors, gátlástalan és a demokratikus játékszabályokat mind gyakrabban semmibe vevő benyomulása a különféle hatalmi pozíciókba 1947-re drasztikusan korlátozta, 1948-1949-re pedig gyakorlatilag megszüntette a politikai pluralizmust Magyarországon.  Ez a folyamat végzetes volt a zsidó politikára is. Bár a cionista baloldal egy ideig még illúziókat táplált a kommunista politikát illetően, az elfogulatlan szemlélő már idejekorán felfedezhette, hogy a kommunista párt eleve ellenségesen és gyanúval tekint a cionista mozgalomra, a barátinak vélt gesztusok pedig taktikai megfontolások következményei. Miközben a nemzetközi kommunista politika még erőteljesen támogatta a zsidó állam létrehozásáért folytatott küzdelmeket, a magyar kommunista párt vezető ideológusai már a háború utáni első évben nyilvánvalóvá tették, hogy a cionizmus semmiféle formája sem elfogadható számukra. "A zsidókérdés megoldásának van Magyarországon egy reakciós és van egy progresszív útja" - írta 1946-ban a történész Molnár Erik, a kommunista párt egyik vezető ideológusa a kommunista párt elméleti folyóiratában (Molnár, 1946). - "Reakciós útja a cionizmus, amely reakciós marad akkor is, ha szocializmust hirdet. ... A fasizmus kannibál antiszemitizmusa összeterelhette a maradék zsidóságot, de ez csak  átmeneti jelenség, amint a fasizmus is csak  átmeneti visszaesés volt az emberi haladás útján. A cionizmus mai fellendülése Magyarországon ezt az  átmeneti jelenséget fejezi ki. A cionizmus törekvése arra, hogy a magyar zsidóság elenyészett nemzeti tudatát helyre állítsa, szembefordulás a magyar társadalmi fejlődés irányával, s ezért reakciós célkitűzés. ... A zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidók teljes beolvadása felé vezet.” De már korábban, közvetlenül a háború után hasonló hangnemben ír egy cionista tüntetésről a kommunista párt hivatalos lapja, a Szabad Nép, amelynek névtelen cikkírója, miután a Hitlerjugend felvonulásához hasonlította a cionisták menetét, a következőképpen folytatja: „… a zsidóság megmaradt maroknyi csoportjában akadnak, akik be akarják fejezni a fasiszták félbe maradt művét: a zsidók elkülönítését a magyar nemzettől. Fasiszta külsőségek és itt-ott a fasiszta szellem visszfénye kíséri ezt a furcsa kísérletet. A cionista fiatalság parádés felvonulásai is tápot adnak az antiszemitizmusnak. Megnehezítik, hogy a magyarság leszámoljon az ellenforradalom szellemi örökségével, megnehezíti az építő nemzeti összefogást, de a legrosszabb szolgálatot magának a zsidóságnak teszi.” (Szabad Nép, 1945. 3.)

 Elvben a szociáldemokrata párt is elutasította a cionizmust, azonban az elutasítás hangneme nagyban különbözött a kommunista retorikától. Egy 1946. október 4-i keltezésű  dokumentum, amely az SZPD a „zsidókérdéssel” és a cionizmussal foglalkozó ideiglenes bizottságának jelentése, a következőket tartalmazza: „A cionizmussal szemben a párt elvi álláspontja változatlanul elutasító, azonban megértéssel viseltetik azon zsidó rétegek iránt, amelyek – miután családjukat jelentős részben kiirtották, otthonaikat feldúlták  s magukat mérhetetlen szenvedésnek vetették alá – most úgy érzik, hogy tragédiájuk súlyát csak úgy viselhetik el, ha másutt, egymás között alakítják ki életformáikat. Ezért a párt nem tagadhatja meg támogatását, segítségét azoktól, akik az őket ért szenvedések után most – nemzeti, nemzetiségi vagy vallásos érzülettől vezetve – ki akarnak vándorolni Palesztinába. Helytelenít azonban a párt minden olyan propagandát, amely arra irányul, hogy olyanokat is kivándorlásra késztessen, akikben ez a gondolat még fel sem merült vagy meg nem erősödött.” (Múltunk, 1993. 259.). A szociáldemokraták állásfoglalásának hátterében meghúzódó motívumokat jól demonstrálják Bán Antalnak, az SZDP főtitkársága vezetőjének kézzel írott megjegyzései azon a levélen, amelyet a szociáldemokrata cionista Ichud-Mapai párt vezetője, Dénes Béla intézett a szociáldemokratákhoz az SZDP-hez való testületi csatlakozás elismerését kérve: „A fentiek mint nemzetiségi szocialisták jelentkeznek. Ez a törekvés nálunk nem új, azelőtt kevés ellenzéssel találkozott a pártban. Tájékozódni kell ebben a kérdésben, nem hivatalosan meg kell nézni őket, mielőtt idebenn szóba hozzuk a dolgot. Ki kellene tapogatni, mi a KP álláspontja velük szemben. Véleményem szerint nem fogják még most jó néven venni a magyar politikai életben, ha egy ilyen párt jelentkezik”  (Múltunk, 1993. 254).  

 A cionisták és a kommunisták irányította állami szervek között az első konfliktusok az illegális kivándorlást szervező Bricha tevékenysége miatt alakultak ki: a kivándorlások szervezőit 1945-ben ideiglenesen letartóztatták (majd – jellemzően a korabeli állapotokra – 20 000 dollár fejében szabadon engedték), 1946-ban pedig a kommunista belügyminiszter, Rajk László a Szovjetunióba való deportálással fenyegette meg a még továbbra is aktív cionista küldötteket (minderről lásd Novák, 2000. 37).  1947-ben azután már komoly konfliktus bontakozott ki a háború utáni zsidó élet megindításában és a cionista mozgalom működési lehetőségeinek megteremtésében legnagyobb szerepet játszó szervezet, a Joint tevékenysége körül. Dr. Ajtai Miklós, akkor a Népjóléti Minisztérium csoportfőnöke (1956 után miniszterelnök-helyettes, majd a Tervhivatal elnöke) egy 1947 májusában kelt, Farkas Mihályhoz, a párt egyik legfontosabb vezetőjéhez címzett levelében kertelés nélkül megfogalmazza a kommunista párt céljait: „Jelenleg az irányunk az, hogy minél mélyebben nyúljunk bele a Joint ügyeibe, megakadályozzuk, hogy a 10 millió Ft-juk a reakció támogatását szolgálja és visszaszorítsuk a cionista vonalat„ (Múltunk, 1993. 260-261). A népjóléti minisztérium a Joint ügyeivel foglalkozó tisztviselőjének a kommunista párt számára készített bizalmas jelentése szerint (lásd Múltunk, 1993, 261-264) a szóban forgó időszakban a Joint havi 700 000 dollár devizát (ez volt akkor 10 millió forint megfelelője) és 50 vagon (5 millió forint értékű) árut fordított segélyezésre az országban. De – a jelentés szerint – ennek csak egy részét költi szociális célokra, a többit „…közvetve politikai célokra használja fel.  A magyarországi zsidók különállását a magyarságtól állandóan elősegíti és éltben tartja. Palesztinai kivándoroltatás céljából 110 átképzőtáborban több ezer fiatal leányt és férfit eltart reakciós szellemű irányítás közepette. Ún. Munka- és Üzemszervező Osztályán keresztül ipari szövetkezeteket finanszíroz, gyártelepeket, mezőgazdasági kollektívákat tart fenn, melyek a demokratikus Magyarország életében úgy Budapesten, mint vidéken gennyes gócokat képeznek. A juttatásoknál állandóan érvényesíti a kedvezményeket a cionista beállítottságú egyének vagy szervezetek részére, … A Joint teljes dotációjának 5 %-át javaslatomra hónapról hónapra főképp a különböző haladó szellemű baloldali pártok által fenntartott szociális intézmények támogatására fordította, illetve fordítja.

Összefoglalás. Javaslat.

1. a dollárdeviza, valamint az 50 vagon árujuttatás szükséges az országnak.

2. Circa 40 000 ember támogatása és ezzel kapcsolatban egy 3500 munkást és tisztviselőt számláló apparátus működése is szociálpolitikai szempontból előnyös.

Felmerül a kérdés, szükséges-e, hogy a Joint Magyarországon tovább működjék? A jelenlegi helyzetben feltétlenül szükséges, mert gazdasági és szociális szempontból feltétlenül előnyöket jelent, de politikai szempontból ‘kézbe kell venni’.” A jelentés szerzője nem hagyja a homályban azt sem, hogyan is kell  a „kézbevételnek” végbemennie: „Meg kell találni azt a zsidó közéleti férfit, akiben a külföldi Joint reakciós vezetői megbíznak, de az itthoni intencióknak megfelelően fog dolgozni” (kurzív – K.A.).

 Ezelőtt a háttér előtt nem nehéz belátni, hogy nemcsak személyes okok játszottak szerepet abban, hogy 1947-től fogva jelentős mértékben megromlott a Zsidó Hitközség és a cionisták viszonya. Az 1947-es országos választások után, amelyen eredményeképpen - némi választási csalással – a kommunista párt kapta a legtöbb szavazatot, felerősödtek a cionista szervezetek felszámolására irányuló törekvések.  A Jointtal kapcsolatban kidolgozott taktikát a kommunista párt máshol is alkalmasnak találta befolyása kiterjesztésére. Nemcsak a Joint-ban működött ekkor már a kommunista-szociáldemokrata pártsejt, hanem 1948-ban – egy vallási-közösségi intézményben meglehetősen szokatlan módon – dr. Benedek Lászlónak, a Pesti Izraelita Hitközség kórháza igazgatójának a vezetésével megalakult a pesti hitközség MDP (kommunista) alapszervezete. A kommunista pártvezetés egyre inkább a Hitközséget használta eszközként a cionista szervezetek felszámolására. Először azt érték el, hogy a cionisták ne léphessenek fel önálló csoportosulásként a hitközségi választásokon. Aztán 1948 márciusában a Cionista Szövetségbeli választások alkalmával Stöckler Lajos, a Hitközség elnöke - a korabeli források szerint egyenesen kommunista párt utasítására (Novák, 2000. 215) – közölte a cionista vezetőkkel, hogy csak akkor maradhat fenn az együttműködés a Hitközség és a cionisták között, ha a szövetség vezetésében a baloldaliak kapják a  a vezető pozíciókat – ami be is következett. 1948 végétől kezdve különféle kormányzati intézkedések egyre jobban korlátozták a legális és illegális kivándorlás lehetőségeit. 1948 végén a Magyar Cionista Szövetség közgyűlésén a marxista cionisták puccsszerű eszközökkel átvették a teljes hatalmat. Emögött – a Hasomér Hacair vezetősége által írott levél szerint (Novák, 2000. 157) – Stöckler újabb fenyegetése állt, amely ellenkező végkimenetel esetén „külső beavatkozást” helyezett kilátásba. 1949 elején Szirmai István,  a kommunista pártnak a „cionista ügyekért” felelős funkcionáriusa az MDP Titkárságához írott feljegyzésében a cionista szervezetek betiltását javasolja. Miután ismerteti Stöcklerrel való megbeszéléseinek tartalmát – Stöckler minden jel szerint a korlátozott mértékű kivándorlás lehetőségének fenntartását illetve visszaállítását akarta elérni – a következőket írja: „A kelet-európai népi demokráciákban a cionista szervezetek működését betiltották. 1948 februárjáig a kelet-európai központjuk Prága volt. A cseh fordulat után központjuk Budapestre költözött. Sok palesztinai állampolgár tartózkodik Magyarországon mint cionista agitátor és szervező, ezek terjesztik a polgári nacionalizmust, fokozzák a kivándorlási lázat szervezeteiken keresztül, valutát síbolnak, ‘vagyont mentenek’, forintot rontanak. Az a gyanúm, hogy az eddig nem kellőképpen ellenőrzött kivándorlások során komoly vagyonokat síboltak ki.

Javaslom:

1. A magyarországi cionisták szövetségének feloszlatását, szervezeteik működésének betiltását.

2. A cionista szövetség alkalmazásában álló idegen állampolgárok, cionista ügynökök kiutasítását.

3. Kivándorló útlevelet csak azok kapjanak, akik 50. évüket már betöltötték, eltekintve a kivételesen indokolt esetektől

4. Jelenjen meg kormányrendelet, amely 5000 forint értékben állapítja meg a kivándorlás esetén kivihető értékek határát.

5. Indítson a zsidó hitközségen belül a baloldali csoport politikai felvilágosító kampányt a zsidóság között az emigráció ellen és kezdjen harcot a cionista befolyások ellen.” (Múltunk, 1993. 266-267)

Szirmai javaslatára a Titkárság gyorsan – már 1949. január 12-én - válaszolt. „A Titkárság a javaslatot elvben helyesli, azonban a végrehajtására a jelenlegi időpontot nem tartja alkalmasnak. A Cionista Szövetség megszüntetésének önfeloszlatás formájában kell történnie – időpontjára vonatkozóan Szirmai elvtárs 1 hónap múlva tegyen újra javaslatot. Az idegen állampolgárokat el kell tanácsolni az országból.” (Múltunk, 1993. 268).

Az „alkalmas időpont” hamarosan eljött. 1949 februárjában összehangolt akció indult : miközben a Hitközség lapjában, az Új Élet-ben egymás után durva hangú anticionista cikkek jelentek meg, Stöckler közvetítette a cionistáknak a párt követeléseit, Szirmai pedig rendőri fellépéssel fenyegetődzött ellenállás esetén (Novák, 2000. 157., Múltunk, 1993. 268-269). A cionisták először megpróbáltak kitérni az önfeloszlatás elől, de aztán a párt és a hitközség harapófogójában - s miután a budapesti izraeli képviselet sem támogatta a további ellenállást  -, megadták magukat. A Magyar Cionista Szövetség 1949. március 13-án feloszlatta önmagát. 

A cionista szervezetek felbomlasztása és végül felszámolása a kommunista hatalomátvétel elkerülhetetlen következménye volt. A pártállami rendszer nemcsak a cionista szervezetek működését nem tűrte meg, hanem 1950-ig fokozatosan felszámolta vagy közvetlen ellenőrzése alá helyezte az 1945 és 1948 közötti korlátozott demokrácia valamennyi intézményét. A kommunista politika már korábban is csak napi politikai megfontolások miatt tolerálta a cionizmust, elsősorban a Szovjetunió Palesztina-politikáját követve. A kommunista hatalom kiépülésével és a szovjet közel-keleti politika megváltozásával a cionista szerezetek sorsa az egész szovjet befolyási övezetben megpecsételődött.

A magyarországi zsidó politika szempontjából azonban figyelmet érdemel az a mód, ahogy a cionista szervezetek felszámolása zajlott és az is, ahogy a zsidó szervezetek viselkedtek az egyre növekvő nyomás alatt – már csak azért is, mert ennek során alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek a későbbi korszakok zsidó politikáját jellemezték.

A kommunista párt taktikája egyértelműen arra épült, hogy a cionizmus felszámolása zsidó belügyként tűnjék fel a közvélemény előtt. A feladattal megbízott funkcionáriusok egyrészt közvetlen nyomás alá helyezték a Hitközség vezető tisztségviselőit – elsősorban elnökét, Stöckler Lajost – másodsorban a párt iránt feltétlenül lojális és bármikor mozgósítható kommunista párttagokat küldtek a Hitközség és más zsidó szervezetek (pl. a Joint) fontos pozícióiba – mint például dr. Benedek Lászlót, a Zsidókórház főorvosát, vagy a hitközségi lap, az Új Élet főszerkesztőjét. Ez után semmi akadálya nem volt annak, hogy a hitközségi politika a pártpolitika közvetlen meghosszabbítása legyen. A zsidó intézményes politika tehát az autonóm politizálás felé tett rövid kitérő után visszazökkent a korábbról ismert kerékvágásba: nyilvánosan feltétel nélküli együttműködés a politikai hatalmat gyakorlókkal a háttérben esetleg elérhető kisebb kedvezmények reményében.

Érdekes módon azonban az autonóm zsidó politizálás cionista reprezentánsai sem voltak mentesek az önáltatástól az új politikai rendszerrel kapcsolatban. A magyar cionista mozgalomban a világháború után a baloldali csoportosulások – a kommunista Hasomer Hacair, a szociáldemokrata Ichud Mapai, az Achdut Haavoda, az Általános Cionisták baloldala és ezek ifjúsági szervezetei – voltak többségben . A baloldalnak már kezdetben is nagy befolyása volt a cionista szövetség vezetésében, és ez az idők folyamán egyre növekedett. Az 1948 márciusi cionista vezetőségválasztás alkalmából már csak baloldaliak kerültek a szövetség vezetésébe – aminek egyik oka állítólag az volt, hogy a választások előtt Stöckler Lajos hitközség elnök kijelentette: a hitközség a továbbiakban csak akkor hajlandó együttműködni a cionistákkal, ha a szövetség vezetőségét a baloldali csoportok adják (Novák, 2000. 43). 1949 elején a szélsőbaloldali cionisták (a Hasomer Hacair és a Achdut Haavoda képviselői) a kommunista párttaktikához hasonló módszerrel – gyakorlatilag egy jól szervezett puccsal – átvették a teljhatalmat a cionista szövetségben. Ebben állítólag ismét az vezette őket, hogy ellenkező esetben Stöckler külső beavatkozással fenyegetőzött (Novák, 2000. 156-157). A baloldal erejét a cionista tagságon belül jelzi az is, hogy a cionista szövetség beszámolója szerint 1948 őszén a cionista párttagság több mint fele a kimondottan baloldali szervezetekhez, 26 %-a pedig az Általános Cionistákhoz tartozott (Novák, 2000. 154). 1949-ben, amikor az MDP-ben elrendelték a volt cionisták párttagságának felülvizsgálatát, egy belső pártjelentés szerint az 1948-as cionista tagnyilvántartásban szereplő 37 000 személy közül 12275 a kommunista párt tagja volt, és még 1949-ben is 9000-en voltak közülük MDP-tagok (Múltunk, 1993. 273-274). 

A kommunistabarát baloldali cionisták nagy illúziókkal fogtak bele a cionista politizálásba 1944 után. Vezetőik egy része szoros kapcsolatban állt a kommunista ellenállással, sőt, az ellenállásban részt vevő kommunista és cionista csoportocskák határai sokszor nem is voltak világosak. Közvetlenül a háború vége után is még úgy látszott, hogy a közös célok összekötő ereje – a következetes antifasiszta politika megvalósítása, a fasiszta bűntettek számonkérése, a baloldali célokért való harc az új politikai rendszerben – erősebb, mint a kommunisták azonnal megnyilvánuló idegenkedése a zsidó nemzeti törekvésektől.  Ráadásul az időnként felerősödő anticionista retorikát lehetett úgy is értelmezni - ahogy a kommunista cionisták egy része tette -, hogy a helyi kommunista vezetők politikája és retorikája eltér a Szovjetunió meghatározta fővonaltól, hiszen ezekben az években a szovjet politika határozottan támogatta a zsidó állam megalakítására irányuló törekvéseket.  A kommunista cionisták ezért rögtön a háború után kapcsolatokat építettek ki a kommunista párttal. Eleinte viszonylag rendszeresen tanácskoztak a kommunista vezetőkkel, néhányan bekapcsolódtak a politikai rendőrség munkájába, a választások alkalmával arra szólították fel tagjaikat, hogy a kommunista pártra szavazzanak – és a fenyegető jelek szaporodása ellenére is azzal áltatták magukat, hogy a kommunisták cionizmus ellenessége csak annak következménye, hogy a cionista mozgalomban is jelen vannak a „reakció erői” (lásd minderről Novák 2000. 44-52).  Tehát abban, hogy a baloldali cionisták hajlandók voltak megvalósítani a kommunista szalámitaktikát a cionista szövetségen belül, nemcsak a külső nyomás játszott szerepet. A háttérben ott lehetett az a meggyőződés is, hogy egy kommunista vezetésű cionista mozgalom mintegy társutasként elfogadható lesz a kommunista párt számára. Mindez azonban egyértelműen megkönnyítette a mozgalom felszámolására kidolgozott kommunista taktika megvalósítását.

3. Teljes kiszolgáltatottság vagy kollaboráció: a sztálinizmus évei

1949 nyarára befejeződött a kommunista pártállam kiépítése Magyarországon. A parlamenti demokrácia, a politikai pártok és a sajtó- és szólásszabadság felszámolásával egyidejűleg egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett az egyházakra és a vallásfelekezetekre, 1948-tól kezdve pedig - a „klerikális reakció” elleni harc jelszavával - a kommunista politika kíméletlen represszióval igyekezett szétzilálni az egyházak és felekezetek intézményeit, felszámolni autonómiájukat és társadalmi befolyásukat (lásd Gergely, Kardos, Rottler, 1997. 210 skk).

 A vallásfelekezetek társadalmi hátterének szétverését szolgálta az egyházi iskolák nagy konfliktusok közepette lezajlott államosítása, majd a kötelező iskolai vallásoktatás megszüntetése.  Azokat az egyházi vezetőket – mint például Mindszenty József hercegprímást, a katolikus egyház fejét és Ordass Lajos evangélikus püspököt -, akik megpróbáltak ellenállni vagy tiltakozni, konstruált vádak alapján bebörtönözték. A következő években egymás után zajlanak le a különféle – elsősorban katolikus – egyházi személyek elleni perek. A megfélemlítés hatására a vallásfelekezetek vezetői 1948 és 1950 között (utoljára a katolikusok 1950-ben) sorra aláírják azokat az egyezményeket a kommunista állammal, amelyekben elismerik a fennálló státus quo-t és kötelezik magukat az együttműködésre. Az egyházak mindennapi tevékenységének ellenőrzésére 1951-ben létrehozzák az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely a felekezeteket érintő valamennyi jogi, gazdasági, vagyoni és személyi ügyben illetékes. A személyzeti politikában bevezetik a nomenklatúra rendszert, azaz az egyházi és felekezeti tisztségekbe való kinevezésnek a megfelelő állami illetve pártszerv hozzájárulása lesz a feltétele.

 A kommunista párt megnyilatkozásai már 1945 után is jelezték, hogy a párt – követve az emancipáció után kialakult hagyományt - a zsidósággal kapcsolatos kérdéseket legfeljebb felekezeti kérdésekként hajlandó kezelni. Ez a szándék egyértelműen megjelenik a cionizmussal kapcsolatos pártretorikában – még akkor is, ha a háborút követő első két évben a párt taktikai megfontolásokból olykor együttműködött a baloldali cionistákkal. 1948 után azonban nem maradt tér semmiféle illúzió számára: az egykor cionista kommunista párttagokról készített – már említett – bizalmas pártdokumentum (Múltunk, 1993. 273-275) az egykori cionistáknak a pártból való „eltávolítását” javasolja, részletesen kidolgozva az eljárás módját is. Az 1949-ben megrendezett Rajk-perben a vádirat kiemeli bizonyos vádlottak cionista múltját, és az ötvenes évek elején egyes személyzeti osztályok káderlapjain a cionista szervezeti tagság egy rubrikában szerepel a nyilaskeresztes párttagsággal. Már 1949-ben  megrendezik az első cionista pert, Dénes Bélának, a szociáldemokrata cionista szervezet, az Ichud Mapai vezetőjének és társainak perét (lásd Dénes, 1999) .

 A kommunista pártállam politikája az izraelita hitfelekezettel szemben gyakorlatilag nem különbözött a többi felekezettel szemben folytatott politikától – és a hivatalban maradt hitközségi vezetők ugyanúgy viselkednek, mint a keresztény egyházak irányítói az ellenállás kísérletének letörése után. A zsidó hitfelekezet és a magyar állam közötti egyezményt 1948. december 7-én kötötték meg. A zsidó tárgyaló felek (Stöckler Lajos és Kahán-Frankl Samu, a neológ és az ortodox közösség vezetői) beleegyeztek az iskolák államosításába és egy évvel később a hitoktatás fakultatívvá tételébe. Míg az előbbi nyilvánvalóan súlyos áldozat volt, hiszen a hitközségi iskolák – különösen a budapesti zsidó gimnázium – a zsidó közösségi élet újjáteremtésének fontos intézményei voltak, addig a hitoktatásban való részvétel önkéntessé tétele akár még összhangban is lehetett volna a zsidó hagyománnyal, amelybe valóban nehezen illeszthetők be államegyházi elemek. Az azonban joggal cinikusnak tűnik, hogy az államnak való teljes kiszolgáltatottság helyzetében a hitközségi vezetők erre a hagyományra való hivatkozással indokolták egyetértésüket.   (lásd erről Csorba, 1990. 114.). Az utolsó lépés a zsidó felekezeti életnek az állami kívánalmak szerinti átalakítása útján a neológia és az ortodoxia intézményeinek kényszerű egyesítése volt: 1950 februárjában, a hitközség nagytermében, Lenin, Sztálin és Rákosi képei alatt az Izraelita Országos Gyűlés képviselői elfogadták – az állami szervek által nyilván sokkal egyszerűbben kontrollálható - egységes országos szervezet létrehozataláról szóló határozatot, megszüntetve az Autonóm Orthodox Központi Iroda önállóságát. Ettől kezdve az ortodox irányzat a Stöckler Lajos vezetése alatt álló egységes szervezet tagozataként működött tovább.  A teljes állami ellenőrzés kiépülésének fontos eleme az évtized elején elfogadott Rabbisági Szabályzat, amelynek 25. paragrafusa azt mondja ki, hogy a rabbi „nem tarthat olyan hitszónoklatot, amelynek tartalma vagy felfogása ellenkezik a magyar állam politikai, gazdasági vagy társadalmi rendjével és szellemével, sem pedig olyat, amely ellenséges a magyar izraelita hitfelekezet érdekeivel” (idézi: Csorba, id. mű 131). Végül pedig 1957-ben a zsidó hitközség és a rabbinátus vezető tisztségeinek betöltése formálisan is a megfelelő állami szervek jóváhagyásához lett kötve – és ezzel a zsidó hitközség vezetése intézményesen is a pártállami nomenklatúra rendszer részévé vált (lásd Csorba, id. mű 141.)   

Mindazonáltal – mint erre Csorba László, a háború utáni izraelita felekezeti életről írott egyetlen átfogó tanulmány szerzője rámutat (id. mű 116.) – a zsidó vezetők az állami szervekkel folytatott tárgyalások során igyekeztek kisebb engedményeket elérni – időnként sikerrel.

Míg tehát a zsidó hitfelekezettel szembeni represszív pártállami politika semmiben sem különbözött a többi vallásfelekezettel szemben folytatott politikától, a zsidókra a represszió olyan formái is nehezedtek, amelyek más esetekben nyilvánvalóan nem fordultak elő. Ezek a szekuláris zsidó identitás vélt vagy valós megnyilvánulásait sújtották, vagy a politikai leszámolások során egyszerűen ürügyként használták az ellenfél zsidó származását. 1949-től 1954-ig politikai perek egész sorát indították cionista tevékenység vádjával – a börtönbüntetésre ítélt vagy internált áldozatok között ugyanúgy voltak egykori cionisták, mint ortodox zsidók vagy a kommunista párton belüli tisztogatások anticionista hullámának áldozatai. Az 1952-1953-as szovjetunióbeli anticionista kampány magyarországi hulláma nemcsak a kommunista politikai rendőrség korábbi magas rangú - többségükben zsidó származású – tisztjeit sodorta a börtönbe, hanem ekkor tartóztatták le cionizmus vádjával a kommunista politikát a zsidó hitközségen belül mindig következetesen képviselő Stöckler Lajost és dr. Benedek Lászlót, valamint a cionista mozgalom felszámolásáért felelős pártfunkcionáriust, Szirmai Istvánt is (lásd Schmidt, 1998).

A zsidóságot sújtó megfélemlítő politika másik speciális megnyilvánulása volt a zsidó származás nyilvántartása és a törekvés a zsidó származású káderek számának korlátozására. Mint a szociológiai elemzések rámutattak, a régi, háború előtti antiszemita rendszer bukása korábban ismeretlen lehetőségeket nyitott a zsidók egyes csoportjai előtt (Karády, 1985. 110-121., Kovács, 1985. 13-15.). A háború előtt a baloldali pártokban és politikai mozgalmakban tevékeny és megbízhatónak minősülő zsidók előtt megnyílt a karrier útja az állami- és pártapparátusban, a rendőrségben és a hadseregben. Azok, akik a zsidóellenes törvények miatt korábban nem kaphattak képzettségüknek megfelelő munkát vagy be se juthattak az egyetemekre, most kihasználták a társadalmi mobilitás újonnan megnyílt csatornáit. Az idézett kutatások szerint a konjunkturális mobilitás lehetőségével csak a túlélő zsidóság egy kisebbségeéélt  – de ez egy  látható kisebbség volt. Ezért a kommunista vezetés, amely már közvetlenül a háború után alig leplezett gesztusokat tett az alsóbb osztályok antiszemita csoportjainak és az antikapitalista retorikával rokonszenvező, de amúgy antiszemita értelmiségi csoportosulások megnyerése érdekében  (Standeisky, 1992., Standeisky, 1995.), a „csendes numerus clausus” személyzeti politikáját folytatta, azaz mindent megtett, hogy  „népi káderek” előmenetelét támogassa, és háttérbe szorítsa a zsidó származásúakat. E politika mögött - amelynek egyik jellemző dokumentuma az a levél, amelyet Losonczy Géza, népművelési államtitkár írt főnökének, a párt egyik legfontosabb politikusának, Révai József, népművelési miniszternek –  jelek szerint a párt vezetője, Rákosi Mátyás állt.  Losonczy, aki beszámol arról, hogy milyen szempontok alapján fogja „egészséges szociális alapokra” építeni a minisztérium apparátusát, a következőket írja: „Rákosi elvtárs… nyomatékosan aláhúzta, hogy óvakodjunk az ‘ügyes, kispolgári zsidó intellektuellektől’. Ezekkel – mondotta – legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni – azzal a különbséggel, hogy míg a munkáskádereknél néhány év keserves-verejtékes munka az esetek többségében meg fogja hozni a maga gyümölcsét, addig az előbbi kategóriánál sosem tudhatjuk, hogy mikor válnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtásának ürügyén” (Losonczy, (1949) 1985. 224.).    

 Mit tehettek ebben a korábbiakhoz semmiben sem hasonlító helyzetben a zsidó érdekképviseletek és a zsidó politika reprezentánsai? Az első világháború utáni évtizedekben a zsidó politika megítélésének mércéje egyértelmű volt: a zsidók jogi diszkriminációja és társadalmi kirekesztése elleni küzdelem, majd az üldöztetések idején az életmentő tevékenység eredményei és kudarcai minősítették e politika – így a szövetségkeresés, a kollaboráció vagy az ellenállás - sikerességét. 1949 után azonban a kommunista politika számára közömbös volt, hogy zsidó vagy nem-zsidó intézmények-e a politika és a civil társadalom azon intézményei, amelyekben a kiépülő diktatúrával szembeni esetleges ellenállás gócait gyanította, és ezért megsemmisítésükre vagy teljes ellenőrzésükre törekedett. A magyarországi kommunista politika – bár időnként felhasználta az antiszemita érzületek mozgósító erejét, és állandó gyanúval kezelte a „polgári fertőzöttségűnek” tekintett zsidókat – nem volt antiszemita politika, hanem vallásellenes, a nemzeti törekvésekben, a társadalmi és kulturális pluralizmusban halálos veszedelmet látó politika volt, és a zsidóságot, mint ilyen sújtotta. Ez a „fordított emancipáció” – az a helyzet, amelyben a zsidók a jogfosztottságban váltak egyenlővé a társadalom többi tagjával –  ismeretlen dilemmák elé állította  a zsidó politikát. Hirtelen szélesebb lett a hatalommal való szembeszegülésben érdekelt potenciális szövetségesek köre – gyakorlatilag az összes vallásfelekezet ide tartozott –, de ebben a körben a korábbi rendszer antiszemita politikájának szereplői is  jelen voltak. A politikai represszió szinte teljes mértékben lehetetlenné tette a zsidó vallási és közösségi életet, de keményen sújtotta azokat is, akik nem régen még fizikai létükben is fenyegették a magyar zsidóságot, amelyben az üldöztetések évei után érthető módon rendkívül erős volt az antiszemitizmustól való félelem. A volt cionisták jelentős része és az ortodoxia egyes körei – az a két csoport, amelyet a kommunista represszió a legjobban sújtott -, egyértelműen zsidóellenes rendszerként tekintettek a kommunista pártállamra (lásd Dénes, id. mű, Bacskai, 1993, 1997., Goldstein, 2000).  De a vallásosságtól elszakadt és a zsidó politikától hagyományosan idegenkedő magyarországi zsidók közül minden bizonnyal sokan érezték úgy, hogy a politika rendszer - amelynek intézkedéseitől „polgárokként” sokat szenvedtek, és amelyben sokszor rosszabb anyagi körülmények között éltek, mint a két világháború közötti években -, rettenetes ugyan, de mégsem zsidókként sújtja őket, és így még mindig a „kisebbik rossz” az üldöztetés időszakához képest. A sztálinizmus éveiben a represszió rendkívüli erősségén és a mozgástér szűkösségén kívül alapjában ez a dilemma határozta meg a zsidó politikát.

Csorba László szerint a zsidó felekezeti vezetés ebben a helyzetben felmérte a lehetőségeket, és reálpolitikát folytatott. Bár „… hivatalos irányvonala kísértetiesen hasonlóvá látszott válni ugyanezen posztok háború előtti birtokosainak katasztrofális politikájához” – írja – „… a felekezeti vezetés legjobbjai minden bizonnyal a zsidó közösség egész magyarországi sorsát, tehát múltját és jövőbeli lehetőségeit egyaránt átgondolva, a geopolitikai helyzet és a magyar társadalom belső fejlődéstendenciái várható átalakulásával is számot vetve, a zsidóság mint önérték védelmének és fönntartásának szellemileg-érzelmileg mélyen átélt elkötelezettségétől áthatva, nyilvánvalóan tudatosan választották éppen ezt a politikai utat” (Csorba, id. mű 118-119.). Kétségtelen, a sztálinista diktatúra körülményei között kevés lehetőség nyílott az ellenállásra – akik mégis emellett döntöttek, börtönben végezték . Amit Csorba ír, az valamennyi felekezet vezetőinek megfontolásairól és viselkedéséről elmondható. Ennek fényében a zsidó hitközség vezetőinek az az állásfoglalása, hogy a zsidóság ügyeinek kizárólag a vallásgyakorlással kapcsolatos ügyeket tekintik, a reális lehetőségekkel számoló döntésnek tekinthető. Valóban gondolhatták úgy, hogy megéri feladni az amúgy is elérhetetlen szekuláris zsidó célokat a vallási intézmények életképességének megőrzése fejében. Ebből a döntésből egyenesen következett a cionizmus rituálisan ismétlődő radikális elutasítása és Izrael durva bírálata a zsidó vezetők állásfoglalásaiban és a zsidó sajtóban, a nyugati zsidó szervezetekkel való kapcsolatok nagy részének megszakítása, és részvétel a kommunista rendszer legitimációját szolgáló olyan intézmények tevékenységében, mint a Hazafias Népfront vagy a békepapi mozgalom. Csorba azt állapítja meg, hogy a felekezeti vezetőknek a hétköznapi vallásgyakorláshoz szükséges feltételek egy részét valóban sikerült is kicsikarniuk (Csorba, id. mű 129).        

 Mindazonáltal úgy tűnik, néhány nagy fontosságú, sok zsidó hétköznapi életét és egzisztenciáját érintő esetben a hitközségi vezetés kollaboráns magatartása tovább ment annál, mint amit józan megfontolásokon nyugvó reálpolitikának lehet nevezni. 1951-ben a kommunista pártvezetés elhatározta, hogy a nagyvárosokból kitelepítik és vidéki kényszerlakhelyre illetve kényszermunkahelyre küldik a „volt uralkodó osztályok” tagjait. A kitelepítési határozat sok olyan zsidóra is vonatkozott, aki a háború előtt vállalkozó, kereskedő, sőt magasabb pozícióban lévő magántisztviselő – azaz „a burzsoá osztályok tagja” - volt. A budapesti kitelepítések adatait a pártvezetés számára összegző hivatalos beszámoló szerint 1951. május 21. és július 18-a között 5182 családot (12704 személyt) telepítettek ki a fővárosból, majd – a becslések szerint - később további 1200-1400 családot  kényszerítettek  vidékre költözni. A nagyobb vidéki városokból is pár ezerre tehető a kitelepítettek száma.  A jelentés szerint a kitelepített családok családfői közül 781 volt gyáros, bankár vagy nagykereskedő, tehát olyan foglalkozási kategóriák képviselője, amelyekben a háború előtt hagyományosan nagy volt a zsidók részaránya.  További 1028 családfőt „egyéb” – azaz valószínűleg többségében értelmiségi és hivatalnok – foglalkozási kategóriába sorol a jelentés.  Ezeknek a számoknak az alapján 2-3000 zsidó lehetett a kitelepítettek között, azaz alig lehetett olyan zsidó család, amelyet közvetlenül vagy közvetve – távoli rokonok, barátok révén – ne érintettek volna ezek az intézkedések.  Nem csoda, hogy – mint arról korabeli források tudósítanak - nagy pánik tört ki a zsidó társadalomban. Sokan a hitközség vagy az izraeli külképviselet védelmét keresték.  Bár a források szerint a hitközségi vezetők egyes esetekben megpróbáltak enyhítéseket kieszközölni,  de hivatalos megnyilatkozásukban teljes mértékben azonosultak az intézkedésekkel, és elutasítottak bármiféle szolidaritást az üldöztetések után néhány évvel újra meghurcolt zsidókkal. 1951. július 19–én a zsidó lapban, az Új Életben a zsidó közösség vezetői a következő nyilatkozatot tették közzé: „A magyar zsidóság legfőbb szervei lelkiismeretbeli kötelességüknek tartják, hogy felemeljék tiltakozó szavukat azokkal a rágalmakkal szemben, amelyeket a nyugati sajtó, rádió és a mögöttük álló uszítók népi demokráciánknak a magyar zsidósággal kapcsolatos magatartásáról terjesztenek. Mindkét Rabbitesületünk, Rabbitanácsunk, valamint a Magyar Izraeliták Országos Intézőbizottsága nevében ünnepélyesen kinyilatkoztatjuk, hogy a magyar népi demokrácia Alkotmányában rögzített teljes vallásszabadságnak megfelelően hittestvéreinket semmi sem gátolja vallásuk szabad gyakorlásában, hitközségeink és ezek intézményei az egész ország területén zavartalanul működnek, felekezeti megkülönböztetést semmiféle vonatkozásban hittestvéreinkkel szemben senki sem alkalmaz. A most folyamatban lévő kitelepítések során egyetlen zsidó vallású egyén sincs, aki azért került volna a kitelepítettek közé, mert felekezetük tagja. Ellenkezőleg – valamennyien mint volt dúsgazdag nagykereskedők, gyárosok, földbirtokosok – részesei voltak annak a Horthy-rendszernek, melynek zsidóüldözése az egész világon közismert és amely rendszert a kitelepítettek annak idején anyagi és erkölcsi támogatásban részesítettek. … Vonatkozik ez a tiltakozás és visszautasítás Izrael államának és magyarországi képviseletének állásfoglalására és tevékenységére is. Felháborodással látjuk, hogy még a zsidó állam szervei is az uszítók szekértolóivá szegődtek, szajkózzák azok rágalmait, amelyek valótlanságáról pedig könnyűszerrel meggyőződhetnek”. Ez a cinikus nyilatkozat – és utána a zsidó sajtóban megjelenő hasonló hangnemű cikkek -, amely a zsidók kitelepítését jogos bűnhődésként állítja be a háború előtti antiszemita rendszerrel való kollaborációért, nemcsak világosan kifejezésre juttatta, hogy a háború után néhány évvel újra otthonunkat és vagyonukat elvesztő zsidók nem számíthatnak a zsidó szervezetek védelmére, hanem egyben biztosította a represszív kommunista politika hátterét egy fontos nemzetközi fronton. A kitelepítettek kiválasztásában – hivatalosan – valóban nem játszott szerepet az antiszemitizmus (más kérdés, hogy milyen súlya lehetett a zsidóellenességnek a helyi funkcionáriusok döntéseiben az egyes esetekben). De az adott helyzetben, amelyben az érintettek jelentős része zsidóként számított segítségre, ennek nincs jelentősége. Egy másfajta politika – az egyszerű hallgatás, a repressziók nyílt támogatásának megtagadása és segítség annyi konkrét esetben, amennyi csak lehetséges – sok zsidó számára azt jelezte volna, hogy a zsidó képviseletek az ő oldalukon állnak, ha nem tehetnek is értük sokat. Annak a folyamatnak, amely a kommunista rendszer évtizedei alatt oda vezetett, hogy végül a magyar zsidók óriási többsége teljes mértékben elidegenedett a hivatalos zsidó szervezetektől, és csak egy elenyésző kisebbsége tekintette saját szervezetének a zsidó hitközséget, ez volt az egyik első, döntő fázisa. (Másfelől a nyílt támogatás megtagadása talán megnehezítette volna a kormányzat számára a kitelepítések miatt sokfelől ránehezedő, nagy külföldi nyomás enyhítését, és ezzel esetleg megnyithatta volna számos „osztályidegen” zsidó számára a kivándorlás lehetőségét - amit az izraeli kormány felkínált).

 A zsidó vezetés politikájának volt egy másik olyan következménye is, amelynek hátrányos hatása csak később mutatkozott meg. A kommunista egyház- és vallásellenes politika érdekközösséget teremtett a magyarországi felekezetek között. Bár sok mozgástér nem volt, összehangolt, közös megnyilvánulások bizonyára megnehezítették volna a párt politikájának maradéktalan érvényesítését. Az adott helyzetben még a csekély mértékű ellenállásnak is hatalmas jelentősége volt, és alkalmasint még ez is képes volt mérsékletre szorítani a represszív kommunista politikát – mint azt a lengyel katolikus egyház példája mutatja. A magyar zsidó vezetés azonban nem hogy nem kereste az együttműködést a többi felekezettel, hanem 1948-ban  Mindszenty József, katolikus hercegprímás letartóztatása után a neológ és ortodox hitközség, valamint az utolsó napjait élő cionista szövetség szélsőséges hangú nyilatkozatban támogatta az intézkedést.  Kétségtelen, Mindszenty, a konzervatív főpap nem mutatott sok hajlandóságot az önvizsgálatra arról, hogy milyen felelősség terheli a katolikus klérust a zsidótörvényekért és a zsidóüldözésekért, és nem kezdeményezett semmiféle párbeszédet erről a kérdésről a zsidókkal a háború utáni években, mint a református felekezet egyes fontos képviselői. Az is igaz, hogy az egyházellenes kommunista politika ellen folytatott harcában felsorakoztak mögötte olyan korábbi politikai irányzatok képviselői is, akik joggal voltak antiszemitizmussal gyanúsíthatók. Mindazonáltal a zsidó képviseletek nyilatkozata nemcsak erkölcsi szempontból igazolhatatlan, hanem teljes politikai vakságról is tanúskodik: nem hozhatott semmiféle előnyt a zsidó felekezettel való bánásmód terén, viszont nyilvánvalóan rendkívüli felháborodást és bizalmatlanságot keltett azokban a keresztény felekezeti körökben, amelyek potenciális partnerek lehettek volna a kommunista pártállammal szemben. A kitelepítések idején felmerült a protestánsokkal való együttes tiltakozás lehetősége: az evangélikusok ajánlatát azonban Stöckler Lajos, a hitközség vezetője határozottan elutasította. 

A felekezeti vezetés politikája az ötvenes évek első felében tehát nemcsak a zsidó társadalmat idegenítette el a zsidó intézményektől, hanem abban a felekezeti térben, amelybe a kommunista politika a zsidóságot helyezte, elszigetelte a zsidó képviseletet. A zsidó társadalom támogatásának elvesztése és az ebből fakadó belső legitimáció megfogyatkozása, valamint ezzel egyidejűleg a külső szövetségkötés lehetőségeinek elvesztése oda vezetett, hogy a zsidó hivatalos képviselet és a zsidóság hivatalos reprezentánsai egyre nagyobb mértékben kiszolgáltatottá váltak az államnak. Az 1956-os forradalom után ez a függőség sodorta aztán katasztrofális helyzetbe a zsidó közösség politikát Magyarországon. 

4. A posztsztálinista szocializmus és a zsidó politika elhalása

Az 1956-os forradalom fogadtatása jellegzetesen eltérő volt a zsidó társadalom különböző csoportjaiban. A vallásos, ortodox zsidók számára a forradalom a felszabadulást jelentette az ateista és vallásüldöző állam elnyomása alól – és nem utolsósorban azt a lehetőséget, hogy elhagyhassák az országot (lásd erről Goldstein, 2000, Bacskai, 1997. 50.). A szekuláris zsidók egy jelentős csoportja szintén szimpatizált a diktatúra összeomlása ígérte változásokkal, másfelől viszont feltámadt az antiszemitizmustól való félelem: rengeteg, később megerősítetlen hír keringett antiszemita megnyilvánulásokról, csoportosulásokról a budapesti zsidó társadalomban. Bár - mint a forrásokból ma már tudjuk -, a forradalom napjaiban valójában elenyésző volt az antiszemita jelenségek száma , alig több mint tíz évvel a Soá után sok zsidót nyilván az antiszemitizmus esetleges fellángolásától való félelem késztetett az ország elhagyására. Ennél a motívumnál azonban bizonyára erősebb volt két másik: a háború utáni évtized tapasztalatai sok magyar zsidó előtt nyilvánvalóvá tették, hogy mind azok számára, akik vállalni és gyakorolni kívánják zsidóságukat, mind pedig azoknak, akik végképp megszabadulni szeretnének tőle, könnyebb máshol – Izraelben, az Egyesült Államokban vagy a nyugati demokráciák valamelyikében - megvalósítani választott identitásstratégiájukat.  Az 1956-1957-es emigrációs hullám során a becslések szerint 20000-30000 zsidó távozott Magyarországról . A forradalom napjaiban a zsidó hitközség nyilatkozatot adott ki, amelyben támogatta a forradalmat és bejelentette a régi vezetők leváltását – mindez azonban semmiféle visszhangot nem váltott ki. 

Az 1956-os forradalmat követő megtorlások korszaka után - a hatvanas évek második felétől kezdve – a kommunista politika nagy változásokon ment át az ötvenes évekhez képest. A politikai rendszer jellege nem változott, a párt továbbra sem tűrte meg tőle független intézmények működését, továbbra is ellenőrzése alatt tartotta a nyilvánosság intézményeit, de lemondott arról, hogy ellenőrzést gyakoroljon a hétköznapi élet felett. A posztkommunista politika nem törekedett a társadalom állandó mozgósítására, és számos engedményt tett a forradalmat követő politikai frusztráció után legalább a magánszférában zavartalan egzisztenciára vágyó egyén számára. A kommunista párt egyházpolitikája is követte a nagypolitikai változásokat. A forradalmat követő megtorlások utáni időszakban fokozatosan csökkent a vallásosságra és köznapi vallásgyakorlásra nehezedő nyomás. 1961-ben még megrendeztek egy nagy szabású pert katolikus papok ellen, de a hatvanas évek közepétől fogva a felekezetek politika ellenőrzésében a terror helyét a bürokratikus eszközökkel gyakorolt kontroll vette át. Az ellenőrzés fő szerve az Állami Egyházügyi Hivatal volt, amely elsősorban az egyházi pénzügyekben és személyzeti ügyekben való döntési jogok monopolizálásával tartotta kezében az egyházi életet.  Bár a megfélemlítés eszközei nem tűntek el teljes mértékben - még a hatvanas években is kerültek börtönbe papok -, az állami politika alapjában véve arra irányult, hogy a felekezetek vezetésébe olyan személyeket ültessen, akik fenntartások nélkül készek a kollaborációra. Ez a törekvés a zsidó hitközség esetében is teljes sikerrel járt.

Az 1956-os emigráció újra megváltoztatta a magyarországi zsidó társadalom profilját. A maradék vidéki zsidóság szinte teljesen eltűnt: emigrált vagy a fővárosba költözött. A vallásos zsidók – különösen a fiatalabbak és a középgenerációk tagjai – nagy számban elhagyták az országot. A budapesti zsidó fiú- és lánygimnázium 1956-ban beiratkozott 190 tanulójából 1957-re 47-en maradtak (Felkai, 1992. 153., 168.). Azok nagy része, akiknek köze lehetett a háború utáni cionista mozgalomhoz, valószínűleg szintén emigrált. 1956 elején Budapesti Izraelita Hitközségnek kb. 15000 adófizető tagja volt. 1956 után azonban a létszám jelentősen csökkent, holott a becslések szerint (Stark, 2001) 1960-ban minimum kb. 115000 zsidó élt az országban.  A Budapesti Izraelita Hitközségben 1960-ban 12 újszülöttet jegyeztek be, és ez a szám a következő tíz évben tovább csökkent: 1965-ben 3 újszülöttet, 1970-ben pedig 9-et regisztráltak a hitközség nyilvántartásában (Szombat, 1998).

A változások következtében tovább zsugorodott a zsidó érdekképviseletek társadalmi háttere, amelyet a zsidó intézményekhez és a hitközségi tevékenységhez valamilyen formában még kötődő zsidók jelentettek. Ezt ismét a budapesti zsidó gimnáziumban tanulók létszámának drámai csökkenése mutatja a legjobban: az 1959-1960-as tanévben a fiú- és lánygimnázium egyesítéséből létrejött gimnáziumban 75-en kaptak bizonyítványt, a következő években ez a szám 100 fölé emelkedett, majd 1967-től folyamatosan csökkent az 1977-es mélypontig, amikor a gimnáziumnak már csak 7 diákja volt. A diáklétszám csak 1986-ra emelkedett újra 30 fölé. (Felkai, 1992. 152-153).  A hitközségi tevékenység egyre inkább az elöregedett hitközségi tagság szociális problémáinak megoldása, a segélyezés és öregek gondozása köré szerveződött. Ezelőtt a háttér előtt az 1957-ben hivatalba lépett új zsidó vezetés programja – ahogy az új hitközségi elnök, Sós Endre a hitközségi lapban megjelent programcikkében írta: „kultúrzsidók voltunk, és kultúrzsidók akarunk maradni”  – meglehetősen üresen csengett. Nem voltak olyan jelentős csoportok a felekezeti intézményekhez még kötődő zsidó társadalomban, akikhez ez a program szólhatott volna. A zsidó közösség kizárólag felekezetként való definíciója eleve kizárta a zsidó politika által reprezentálni kívánt körből a magyarországi zsidóság nagy részét. Ráadásul az 1960-as években már megmutatkoztak a jelei annak, hogy azok a fiatal, szekuláris zsidók, akik ragaszkodtak a zsidó identitás valamely formájához, ennek manifesztálását csak a hivatalos zsidó intézményeken kívül tudják elképzelni. A zsidó hitközség tehát semmiféle komolyan vehető társadalmi támogatásra nem számíthatott. Nem állt mögötte olyan csoport, amelynek reakcióit az országot irányító politikusoknak számításba kellett volna venniük a zsidó intézményekkel és általában a zsidósággal kapcsolatos politikai döntéseik során. Emellett a zsidó hitközség cionista ellenes és az Izraellel való minden nyilvános azonosulást elutasító politikája ezekben az években is változatlan maradt – ezzel a hazai politikai döntésekre való külső nyomásgyakorlás lehetősége a minimálisra csökkent. Ebben a helyzetben, a teljes belső és külső elszigeteltség állapotában, teljessé vált a zsidó hitközség és a zsidó intézmények függése a kommunista államtól.

A zsidó politika lehetséges általános célkitűzései közül az elsőt, a zsidó közösség fenntartását, mint öncélt a magyarországi zsidó hitközség eleve feladta azzal, hogy meg sem próbálta tágítani a zsidóság szűk, vallásfelekezeti meghatározását. A zsidó vallási és kulturális örökség őrzése terén szintén kudarcot vallott: az állami (és a csekély mértékű külföldi) támogatás, amelyre a társadalmi hátterét vesztő zsidó intézményrendszer rá volt utalva, a minimális szociális és oktatási feladatok ellátására sem volt elegendő. Az 1956 utáni évtizedekben a hitközség sorra bocsátotta áruba vagy hagyta a sorsára az omladozó zsinagógákat, a zsidótemetőket és más, akkor még a zsidó közösség tulajdonában lévő, történelmi értékű ingatlanokat. Az utolsó politikai cél, ami a hitközség számára saját legitimációjának biztosítására megmaradt, a zsidó közösségnek az antiszemitizmustól való megvédelmezése volt. Ez volt az a cél, amelyet a teljes állami függőségben lévő hitközségi vezetés a kommunista pártállamhoz való feltétlen hűség igazolására használt. A hitközségi sajtó tele volt a nyugati világban – különösen Nyugat-Németországban – dúló neofasiszta elemekről szóló híradással, ami azt kívánta alátámasztani, hogy a fasizmus elleni védelmet csakis és kizárólag a kommunista rendszer biztosíthatja. Jellemző dokumentuma ennek az attitűdnek az a deklaráció, amelyben 1958-ban a hitközségi vezetés a hivatalos jelöltek támogatására szólítja fel a híveket a parlamenti „választásokon” (más jelöltekre nem lehetett szavazni): „Testvéreink! Aki 1956-ban látta a Nyírségből menekülő zsidó családokat, a riadt gyerekeket, a sebekkel borított Talmud-tanítót, aki nem volt semmilyen politikai rendszer exponense: zsidó volt és a népi demokrácia ellenségei őt ütötték elsők között, aki ezt látta, az megértette, nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem. Csak két út van: szocializmus, vagyis az élet lehetősége – fasizmus, vagyis a halál” (idézi Csorba, 1990. 141). 

A kommunista pártállam készségesnek mutatkozott az antiszemitizmus nyilvános megjelenésének elfojtására  – nyilvánvalóan tartva antiszemitizmus és antikommunizmus összefonódásától -, de az antiszemitizmus elleni védelemnek szigorú feltételeket szabott. Az első feltétel az volt, hogy a zsidó szervezeteknek deklaratíve ragaszkodniuk kell a zsidóság szigorúan vallásfelekezeti felfogásához, és el kell utasítaniuk minden olyan törekvést, amely bármiféle más értelemben beszélne zsidóságról. Az, aki nem tartja lehetségesnek vagy kívánatosnak a zsidók teljes beolvadását a környező társadalomban – írta a Kádár-korszak egyik vezető politikai publicistája – azaz a zsinagóga falain kívül is lehetségesnek tart bármiféle zsidó identitást, „elveivel Hitlert és a gázkamrákat igazolja” (Száraz, 1976. 265). De félreérthetetlenül fogalmazta meg ugyanennek a szemléletnek az alapelveit a Kádár-korszak egyik vezető – mégpedig akkor a reformista szárnyhoz tartozó - politikusa, Pozsgay Imre egy olyan könyv előszavában, amely hosszú idők óta először közölt régi és új tanulmányokat a magyar zsidó történelemről: "Aki az asszimilációt választja, az nemzetet választ magának. Magyarországon a magyar nemzet fia lesz, vállalva annak társadalmi berendezkedését, azonosulva történelmével, programjával". A mai magyar zsidóságnak az asszimiláción kívül ma már nincs más alternatívája, de az asszimiláció egyben érdeke is: "Történelmi tény, hogy a magyarországi zsidóság többsége ezt az utat választotta, és ezen az úton jár ma önszántából úgy, hogy nincs joga velük kapcsolatban senkinek a mi és ők névmásokat használni." (Pozsgay, 1984. 11.) Az ajánlat egyértelmű: az asszimiláció, a nemzettel való azonosulás a kommunista politikai rendszerrel és annak programjával való azonosulást jelenti, és ennek vállalása teremti meg a jogot az antiszemitizmus elleni védelemre.

Az 1956 utáni három évtizedben ez az elv határozta meg a magyar posztsztálinista rendszer zsidó-politikáját. Ez a politika következetesen érvényesített két alapelvet: „zsidó ügyek” nincsenek, és így nem is jelenhetnek meg a politika színterén (vagy ha mégis, csak olyanok, amelyek az „egyházi ügyek” egyik aleseteként kezelhetők); azoknak pedig, akik akár a hatalmi apparátuson belül, akár azon kívül, akár a „zsidó ügyek” szószólójaként, akár a zsidók ellenségeként tűnnek fel, a hatalom kemény fellépésével kell számolniuk. Ez a politikai koncepció érvényesült két fontos ügyben is a hatvanas években: abban, ahogy az uralkodó párt – A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) - 1961-ben az Eichmann-ügyet és 1967-ben a hatnapos háború következményeit kezelte.

1961 júniusában – miután világossá vált, hogy Eichmann magyarországi tevékenysége és az ezzel kapcsolatos még Magyarországon lévő dokumentumok és tanúk miatt a magyar állami szerveknek is meg kell nyilatkozniuk a per során, a párt legfőbb irányító szerve, a Politikai Bizottság megtárgyalta, hogy a magyar állam milyen – a többi kommunista országgal egyeztetett - politikát folytasson az ügyben. A hivatalos előterjesztés azt javasolta, hogy az ügyet a „nyugatnémet neofasizmus” és a magyar fasiszta emigráció elleni propagandára kell kihasználni. Ehhez Szirmai István – aki ekkor már a legfelsőbb vezetés tagja volt – hozzátette, hogy szerinte az ügy alkalmas a cionista mozgalom és a fasiszták háború alatti együttműködésének leleplezésére, és így a cionista izraeli vezetés kompromittálására. Ezután szólalt csak meg Kádár János, aki a következőket mondta: „Egyetértek az elképzeléssel, de vannak meggondolásaim. Nem jó ezekkel (sic!) a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok (kiemelés - K.A.) ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből. Eichmann nemcsak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és az antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell.”  

Hasonló logika vezette a pártszerveket a „hatnapos háború” után folytatott politikájukban. A háborút követő időszakban csendes tisztogatás zajlott le a külügyi, katonai és biztonsági apparátusban: jó néhány zsidó származású – egyébként hithű, régi kommunista – kádert mentettek fel, illetve helyeztek át jelentéktelen beosztásba. Ezeknek az intézkedéseknek a hátteréről csak most, a Politikai Bizottság archívumának megnyitása után lehet képet alkotni.

A dokumentumok arról vallanak, hogy a hatnapos háború végkimenetele meglehetős zavart okozott a pártban. A jelek arra mutatnak, hogy pártvezetés tartott az antiszemita hangok felerősödésétől , de legalább ennyire, ha nem jobban, az arabbarát politikát értetlenséggel, és az izraeli győzelmet alig leplezett kárörömmel fogadó közvéleménytől. A zsidók – köztük a párttagok - egyrészt féltek, hogy az izraeli győzelem következtében felerősödik az antiszemitizmus a hétköznapokban és a politikában, másrészt viszont szinte egyöntetűen a hivatalos politika ellen foglaltak állást. Egy a zsidó hitközségben működő ismeretlen informátor által a pártközpont számára készített feljegyzés huszonhárom olyan beszélgetésről számol be – név szerint megnevezve partnereit -, amelyet hitközségi tisztségviselőkkel, rabbikkal, különféle beosztású, a hitközség környékén megforduló emberekkel folytatott. Összefoglalva értesüléseit a következőket írja: „Bár [a beszélgetőpartnerek] legtöbbje hangoztatja, hogy a szocialista társadalmi rendszer híve, nem kívánja a kapitalista rendszert és az imperializmus támogatását, mégis a közel-keleti konfliktusnak Izraelre vonatkozó részét illetően sokan nem értenek egyet a Szovjetunió álláspontjával, így különösen abban a kérdésben, hogy Izrael agresszor lenne. Véleményük szerint Izrael védelmi helyzetben cselekedett”. A zsidó kommunisták véleményét a legjobban egy kis üzem párttitkárának véleménye tükrözi: „Mi kommunisták, akik származásunknál fogva zsidók is vagyunk, ebben a kérdésben nem értünk egyet a Szovjetunióval, mert az arabok antiszemiták és kommunistaellenesek voltak mindig. Nem hihető róluk, hogy most megváltoztak, és haladó gondolkodásúak lennének. A izraeli nép sokkal haladóbb, hiszen ott három kommunista párt működik. Izraelben sohasem üldözték a kommunistákat, mint azt pl. Szíriában és Egyiptomban tették. Mi, akik egyébként a Szovjetunió mellett állunk, ebben a kérdésben féltjük a Szovjetunió tekintélyét.” 

Ez a hangulat nyilvánvalóan nemcsak a hitközség körül megforduló zsidókat jellemezte. Sok jel mutat arra, hogy a hatnapos háborúban aratott izraeli győzelem fiatal zsidók körében a zsidó identitás újradefiniálásának kiindulópontja lett.  Erre az érzékelhető hangulatváltozásra utal Kádár János felszólalása a Politikai Bizottság azon ülésén, amely a háború következtében kialakult helyzettel foglalkozott.   „A párttagság bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki – de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk, és ki ellen harcolunk.” Kádár félreérthetetlenül levonja a következtetéseket is: „Ezt én nem hagynám szó nélkül. Ez a mi rendszerünk életkérdése, hogy a párt intakt legyen és szilárd. És ha kevesebb lesz a párttag, az kisebb veszély, mintha ingadoznak. Ezt nem szabad tűrni és megengedni. …. Ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg!”

Kádár tehát egyértelműen kiadta az utasítást a pártapparátus megtisztítására a „megbízhatatlan” zsidó káderektől. Ezzel egyidejűleg erősödött a politikai rendőrség aktivitása is az informálisan szerveződő – néha lazán a templomkörzetekhez kapcsolódó – főleg fiatalokból álló csoportokkal kapcsolatban, amelyeket a cionista szervezkedés csíráinak tekintettek.  Mindez azonban a színfalak mögött, a nyilvánosság elől rejtve zajlott. A kádárista politika az 1956-os tapasztalatok alapján tartott minden olyan konfliktustól, amely megbonthatta a párt egységét és zavarhatta a társadalmi nyugalmat – az antiszemitizmus felkorbácsolásának pedig nyilvánvalóan ilyen következményei lehettek volna. Ezért a pártvezetés nem engedte meg, hogy az 1967 után a kommunista országok némelyikében - elsősorban a Szovjetunióban és Lengyelországban – kibontakozó nyilvános és hangos anticionista kampányok Magyarországra is átcsapjanak: a pártapparátus ilyen irányú próbálkozásait határozottan letörte (lásd Kovacs, 1994.), és az utcai antiszemitizmust továbbra is üldözték.  

 A „se zsidók, se antiszemiták” politikájának zökkenésmentes kivitelezésében a zsidó hitközségi vezetés a kommunista állam készséges partnerének mutatkozott. Csorba László a zsidó felekezeti lap, az Új Élet publikációinak és az Állami Egyházügyi Hivatal dokumentumainak áttekintése alapján már 1990-ben kimutatta, hogy a zsidó vezetés mind kifelé, a nyilvánosság előtt, mind pedig a politikai ellenőrzést gyakorló ÁEH-val való kapcsolatában a politikai elvárások maximális teljesítésére törekedett (lásd Csorba, 1990. 150-170). A pártiratok és az egykori politikai rendőrség ma hozzáférhető irattöredékei alapján valamivel teljesebb, de egészében hasonló képet kapunk. Az iratok arról tanúskodnak, hogy a hitközségi vezetés minden fontosabb kérdésben kikérte az egyházügyi illetékesek véleményét, részletesen beszámolt a felekezeten belüli eseményekről, az elhangzott nyilvános és magánjellegű állásfoglalásokról, sőt a hitközség két egymást követő elnökét, Sós Endrét és Seifert Gézát a politikai rendőrség „Sipos” és „Sárosi” fedőnevet viselő ügynökökként tartotta nyilván, és jelentéseiket titkosügynöki jelentésekként kezelte.  A kor jellemző dokumentuma „Sipos” ügynök 1960. március 7.-i jelentése: „…Békéscsabán az Állami Egyházügyi Hivatal ottani főelőadójának … a kérésére beavatkozással lemondattam a hitközségi elnököt, és kemény figyelmeztetést adtam Berkovits rabbihelyettesnek. Közöltem az ortodox rabbihelyettessel, hogy amennyiben nem viselkedik rendesen elbocsájtom. A rabbihelyettes nehezen illeszkedik be a szocializmust építő Magyarország szellemébe. Erősen cionista beállítottságú. … Új elnöknek G. E.-t választottam meg, aki városi tanácstag … és anticionista beállítottságú. A választás után az új elöljárósággal egyetértésben felajánlottuk Békéscsaba városának, igen mérsékelt áron, a régi, nagy zsinagóga épületét. A kis hitközségnek elegendő a kisebb ortodox templom is. Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben városoknak, községeknek. Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is kellően érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását.” 

Az 1956 utáni években, de különösen 1967 után zökkenésmentes volt az együttműködés a pártállam és a hitközségi szervek között. Ennek igazolására újra és újra a zsidó közösségnek az antiszemitizmustól való védelme szolgált. A legnehezebb feladat természetesen az Izrael-ellenes és arab-barát hivatalos politika kiszolgálásának elfogadtatása volt. Ebben a kérdésben a pártállami politika nem tűrt el semmiféle különutat – és ezt a politikai követelményt zsidó tisztségviselők nemcsak tudomásul vették, hanem saját politikájuk központi elemévé tették. S ez – a dokumentumok tanúsága szerint - még a szűk hitközségi közegben sem lehetett könnyű dolog. Az Országos Rabbitestület 1968. január 27-én tartott ülésén a hitközség elnöke, Seifert Géza leszögezte: „[H]a bennünket fűznek is érzelmi szálak az izraeli néphez, sohasem szabad eltévesztenünk az úgynevezett alapállást, amely szerint magyar állampolgárok és a szocialista társadalmi rendszer építői vagyunk.” Félreérthetetlenül fogalmaz Benoschofsky Imre – az ötvenes évek elején egyébként cionizmus vádjával bebörtönzött – főrabbi is: „[I]zraelben  lehetnek rokonaink, összeköthet a valláskultúra közössége, de »nem viheti a rabbi a felekezet bőrét a vásárra. A rabbi felelőssége fennáll a közösséggel szemben, ezt érezzék át a hívek a mindennapi beszélgetés során is«”.  Ennek a politikának a jegyében a rabbik és a hitközségi tisztségviselők engedelmesen részt vettek azoknak a szervezeteknek a munkájában - Hazafias Népfront, Béketanács, stb., - amelyeket a párt a társutasok – pártonkívüli értelmiségiek, egyházi személyiségek, papok, stb. - összefogására és a párt társadalmi támogatottságának demonstrálására használt fel. Külföldi útjaikon konfliktusokat is vállalva képviselték hivatalos magyar politikát  és az Állami Egyházügyi Hivatalnak illetve a politikai rendőrségnek szorgalmasan írták jelentéseiket a zsidó közösségen belüli „cionista gyanús” személyekről és jelenségekről.  Joggal írta tehát 1975-ben az Állami Egyházügyi Hivatalnak az „izraelita felekezetért” felelős tisztségviselője egy összefoglaló jelentésében, hogy „A magyar izraelita egyházi (sic) vezetés, a rabbik és híveik döntő többsége a szocialista állammal való politikai együttműködést vállalja. … Az elmúlt évtizedben – az egyházpolitikai fejlődés és a politikai befolyásolás eredményeként – olyan gyakorlat alakult ki, mely szerint az izraelita egyházvezetőség (sic!) minden lényegesebb döntés kialakítása előtt kéri az Állami Egyházügyi Hivatal állásfoglalását. Az Állami Egyházügyi Hivatal mind nemzetközi, mind hazai (személyi) kérdésekben megfelelő politikai segítséget biztosít az egyházi vezetés számára”. 

Ezzel a politikával szemben az ellenállásnak csak kicsiny és informális gócai alakulhattak ki. Mint a politikai rendőrség már idézett dokumentumaiból kitetszik, ezek olykor a hitközségi keretek között kerestek helyet maguknak. Időnként néhány fiatal rabbi körül alakult ki olyan – főleg fiatalokból álló - csoport, amely magára vonta a politikai rendőrség figyelmét, máskor néhányan – szintén fiatalok - megpróbáltak a hitközségen belül olyan találkozóhelyet, klubot létrehozni, amelyről azt remélték, hogy kivonhatják a hitközségi apparátus ellenőrizése alól. Ezek a kísérletek sorra kudarcot vallottak. A politikai rendőrség közbelépésére nem is volt szükség, a renitenskedő rabbikat a hitközségi vezetés fegyelmezte meg – volt, akit állásából is elbocsátottak -, a szervezkedni akaró fiatalokról pedig a rendelkezésre álló információkat átküldték a politikai rendőrség illetékes osztályára. Nehezebb dolga volt a hivatalos zsidó vezetésnek a budapesti Rabbiszeminárium tekintélyes, nemzetközi hírű vezetője, Scheiber Sándor körül kialakult fiatal zsidók csoportjával, akik a hetvenes években rendszeresen résztvettek Scheiber péntek esti kiddusain, majd máshol – kávéházakban, lakásokon – folytatták a vitákat, beszélgetéseket. Noha Scheiber szigorúan csak vallási témákról tartotta pénteki előadásait, az Állami Egyházügyi Hivatal és a politikai rendőrség archívumában számos jelentés található a Rabbiszemináriumban folyó „cionista gyanús” tevékenységről (ezeknek némelyikét bemutatja Csorba, 1990, 161-166).

Nem csoda, hogy az adott körülmények között a zsidó társadalom önszerveződő, laza csoportjai mindenekelőtt a hivatalos zsidó intézményrendszeren kívül jöttek létre. A nyolcvanas évek csoportjairól megjelent beszámolók (Lovász, 1995., Rácz, 1995) arról tanúskodnak, hogy ezeknek a laza hálózatokként működő szerveződéseknek inkább szubkulturális, mint vallási vagy politika jellegük volt. Az intézményesedésnek még azt a fokát sem érték el, mint az ugyanekkor kialakuló, informális zsidó oktatási tevékenységet folytató szovjetunióbeli vagy lengyelországi csoportosulások. Ha egyáltalán volt valami politika jellegük, azt a tiltott témákról – a nem vallásos zsidó identitás, Izrael, a közel-keleti konfliktus - folytatott kötetlen beszélgetések jelentették.

A legjobb betekintést az ilyen csoportok életébe a politikai rendőrség egyik megfigyelési dossziéja adja. A titkosszolgálat belső elhárítással foglalkozó osztálya 1971 és 1975 között megfigyelt egy zsidó fiatalokból álló társaságot, amely minden kedden egy budapesti étteremben találkozott. A több mint ezer oldal terjedelmű „Jubilálók” kódnevű dosszié a következőkkel indokolja a csoport megfigyelésének szükségességét. “A csoportosulás tíz éve lényegében megszakítás nélkül működik. Létszámuk növekvő tendenciát mutat, jelenleg a taglétszám 290 főre tehető. Tagjairól személyi adataik feltüntetésével nyilvántartást vezetnek. Az összejöveteleket rendszerint a Moszkva Étteremben az év minden szakában rendszeresen a keddi napon, az esti órákban tartják.  Egy-egy összejövetelen általában 20-40 fő vesz részt, a résztvevő személyek összetétele változó. A csoportosulás rendszerint nagyobb szabású évi összejövetelt is szervez, valamelyik nyilvános szórakozóhelyen. Kisebb csoportos összejöveteleket lakásokon is szerveztek … A csoportosulás rendelkezik „Keddista zászló”-val, amely a következőképpen van elkészítve: a zászló piros alapszínű, amelyben egy sárga színű „K” betű (a keddizmust jelenti) van elhelyezve és alatta az alapítást jelentő dátum: 1960. év. A csoport megalakulása kezdetén újságot, a „Keddista Híradó” c. lapot megjelentette, de azt két szám után beszüntette. A keddi nap jelentőségét megvizsgálva megállapítást nyert, hogy a zsidó közfelfogásban és a vallásban a kedd jó, szerencsés napot jelent. … A csoportosulás célját az alábbiakban jelölték meg: a vegyes házasságok elleni küzdelem, az asszimiláció meggátlása, a zsidó nemzeti érzések táplálása és fenntartása. .. Rendelkezünk olyan … jelzéssel is, amely szerint a „Keddista” csoport egyik vezetője az utóbbi időben foglalkozott ú.n. kiházasításokkal. Feltételezhetően abból a célból, hogy pl. szovjet állampolgárságú nőket házasságkötés útján Magyarországra telepíthessenek, majd egy későbbi kedvező időpontban Magyarországról nyugati államokba való disszidáltatásukat segítsék elő. … Elemezve az eddig operatív ellenőrzés útján birtokunkba került adatokat, megállapíthatjuk, hogy egy jól szervezett, illegális cionista szervezkedéssel állunk szemben, melynek célja: a szervezet keretein belül feléleszteni és ébrentartani a zsidó származású fiatalokban a zsidó nacionalista érzelmeket, ezen keresztül meggátolni a szocialista társadalmunkba való beilleszkedésüket, asszimilációs folyamatukat. E célkitűzések arra mutatnak, hogy lényegében faji elkülönülésre törekszenek. … Azon megállapításaink alapján – miszerint a csoportosulás egyes tagjai disszidálnak, idővel kiválnak a csoportosulásból, különböző élesebb, államellenes tevékenységbe kezdenek, levonható az a következtetés, hogy a „Jubilálók” fedőnevű csoportosulás szinte melegágya az aktívabb cionista tevékenység kialakulásának...A csoportosulás tevékenységének módszerei, formái és céljai – megállapításunk szerint – azonosak a Cionista Világszövetségnek a zsidó ifjúság irányában meghatározott programjával és célkitűzéseivel.”   A rendszeres és aprólékos megfigyelés azonban nem tudta a vádakat bizonyítani. A megfigyelt társaság tagjainak tevékenysége – néhány elszórt megjegyzésen kívül – semmiféle politikai jelleget nem mutatott. Ezért a titkosszolgálat a nyomozást 1975-ben a következő indoklással lezárta: “A csoportosulás ténye fennáll, tartalmi vonatkozásban azonban nem meríti ki a feldolgozó munka kezdetén feltételezett tevékenységet.  Az összejöveteleknek politikai tartalma nincs, ellenséges tevékenységre vagy ennek előkészítésére utaló törekvés az ellenőrzések során nem jutott tudomásunkra. A csoportosulások vezetői, tagjai az összejöveteleket szexuális partnerek felkutatására használják fel. A csoportosulásokat vezető személyek időszakonkénti aktivizálódási kísérletei és maga a csoportosulások ténye, esetenként cionista beállítottságú személyek megjelenése a csoportokban magában rejti az aktivizálódás veszélyét.” 

A politikai rendőrség értékelése pontos: ezek a csoportok nem voltak egy spontán zsidó politikai mozgalom kristályosodási pontjai. De jól érzékelte a rendőrségi értékelő azt is, hogy ezeknek a széteső és újraszövődő zsidó társadalmi hálózatoknak a folytonosságában van valami veszély: adott esetben válaszolhatnak kívülről jövő impulzusokra.

 Az 1956 és 1989 közötti évtizedek során a magyarországi zsidó politika hivatalos intézményei és a magyarországi zsidó társadalom közötti szakadék áthidalhatatlanná vált. Új hang a zsidó politikában valóban csak a hivatalos zsidó intézményrendszeren kívülről jelenhetett meg: mégpedig csak a kommunista rendszerrel szemben nyíltan vállalt ellenzékiség pozíciójából. S ez így is történt: a nyolcvanas évek közepén a kommunista pártállammal szemben nyíltan szót emelődemokratikus ellenzék illegális sajtójában látott napvilágot az a politikai program, amely 35 év után először fogalmazta meg a szuverén zsidó politika iránti igényt és egy ilyen politika lehetséges elveit (Salom, 1984).  A „Salom” manifesztuma elutasítja a zsidóság pusztán vallási alapon történő meghatározását, és kijelenti, hogy a zsidóság történelmi, kulturális és etnikai tényezők  által is meghatározott csoport. Kinyilvánítja az öntudatos zsidóság lojalitását a magyar nemzet iránt, de egyben leszögezi, hogy ez nem jelent lojalitást a mindenkori politikai rendszerek és kormányok iránt. A kommunista rendszer már csak azért sem tarthat igényt a zsidóság lojalitására, mert a zsidó öntudat megnyilvánításának legfőbb akadálya az  állampolgári szabadságjogok hiánya, ami a pártállami rendszer lényegi vonása. Végezetül pedig a Salom elfogadhatatlannak nyilvánítja a kommunista politika és a hivatalos zsidó intézmények  álláspontját Izraellel kapcsolatban, és leszögezi, hogy a diaszpórában élő zsidóságnak természetes joga és erkölcsi kötelessége az anticionista retorikába burkolt antiszemitizmussal szembeni fellépés és az Izraellel való szolidaritás nyílt vállalása - bármiféle különbségek legyenek is a zsidó között az aktuális izraeli politika megítélésében. A „Salom” nyílt levelével kezdődő fejlemények azonban már a posztkommunista zsidó politika történetének részét jelentik.

A diaszpórában élő zsidóság számára a modern korban mindenkor nagy kérdés volt, hogy ha érvényesíteni akarja a zsidó érdekeket, hogyan viszonyuljon a többségi politikához. Magyarországon a zsidóság politikai vezetői az emancipáció után az integráció politikai alternatíváját választották, és a következő majd másfél évszázadban is kitartottak emellett. Eredeti célkitűzésük a zsidó közösségnek, mint a magyar társadalom egyik integráns csoportjának a megtartása, felvirágoztatása és védelme volt. Ez a választás azonban azt jelentette, hogy politikai céljaik elérésére csak akkor lehetett esély, ha befolyásos szövetségesekre tudnak szert tenni a nagypolitikán belül, ha ezt a szövetséget a múlékony, pillanatnyi érdekeknél tartósabb ideológiai alapra tudják építeni, és mindeközben olyan célok elérésére törekszenek, amelyeket a zsidó társadalom viszonylag jelentős része a zsidó politika legitim célkitűzéseként elfogad. Ez a három feltétel együtt csak a dualizmus korában valósult meg a magyar zsidó politikában. A Soá időszakát, majd a háború utáni évek rövid demokratikus közjátékát követően a zsidó politika saját eredeti céljai közül lényegében csak egyet, az antiszemitizmus elleni harcot tartott fenn. Kétségtelen, míg a kommunista diktatúra nyomása alatt partikuláris politikai célok – így a zsidó politika céljainak - megjelenítése és érvényesítése eleve lehetetlen volt, addig az antiszemitizmus elleni fellépésre az antifasizmus ideológiájának keretei között látszólag kedvező lehetőség nyílott.  Az azonban, hogy a zsidó politika minden fenntartás nélkül átvette, és teljes odaadással hangoztatta az antifasizmus ideológiájának kommunista változatát, amely a nyugatellenesség, az antikapitalizmus és a hidegháborús politika legitimációjának legfontosabb ideológiai eszköze volt, végzetesen leszűkítette mind a kitűzhető politikai célok, mind a potenciális szövetségesek körét. Ebbe a körbe kommunista rendszerrel szembeni oppozíció semmilyen formája nem fért be.   E következetesen fenntartott politika végzetes következményei a hatvanas évek után váltak nyilvánvalóvá, amikor a zsidó vezetés a politikai légkör enyhülésére sem tudott reagálni, és ily módon mind az országon belül, mind külföldön végzetesen elszigetelődött.

Természetesen felvethető a kérdés: lehetséges-e egyáltalán a „zsidó politika” fogalmát alkalmazni a hivatalos magyar zsidó szervezetek tevékenységére a kommunista rendszer idején? Nem olyasmit kérünk-e számon a szóban forgó zsidó szervezetektől, ami nemcsak, hogy lehetetlen volt a korszak politikai viszonyai között, hanem amire a magyar zsidók nem is tartottak igényt? A modern zsidó politika fogalma akkor nem normatív, hanem analitikus kategória, ha olyan történelmi helyzetek elemzésekor alkalmazzuk, amelyekben a zsidóságon, mint kollektívumon belül nyilvánvalóan megjelenik az érdekérvényesítés igénye a világi politikai mezőben. De véleményem szerint legitim fogalmi keretet jelent az elemzés számára akkor is, ha a nem-zsidó politika társadalmi entitásként kezeli a zsidókat – függetlenül attól, hogy a zsidók mily mértékben akarnak kollektívumként megjelenni a politikában – hiszen akár akarják, akár nem, ekként válnak a politika tárgyává, és ez a tényező csoportidentitásuk konstrukciójában is rendszerint szerepet kap. Elemzésünk során igyekeztünk bemutatni, hogy a Soa utáni időszakban a magyar zsidóságon belül határozott igény mutatkozott az érdekérvényesítő zsidó politika iránt. Ezt az igényt a kommunista hatalomátvétel után a sztálinista politika elfojtotta. A mérce a korszak zsidó politikájának értékeléséhez az lehet, hogy ez a politika a lehetőségekhez képest mennyire tudta megőrizni a korábbi intézményes struktúrákat, életben tartani a zsidó intézmények és a zsidó társadalom közötti kapcsolatot, mennyire tudta megvédeni a repressziónak kitett zsidókat, valamint fenntartani az esetleges együttműködés lehetőségét a represszió által sújtott többi politikai, vallási, társadalmi tényezők lehető legszélesebb körével. A vizsgálódás eredményeit összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a zsidó politika nem tudta felmutatni azokat a minimális eredményeket, amelyek elegendők lettek volna ahhoz, hogy ne nőjön minden korábbinál nagyobbra az országban élő zsidók és a zsidó szervezetek közötti távolság és bizalmatlanság.  

Az 1956-os forradalom utáni évtizedekben a zsidó társadalom belső átalakulása, a politikai változások és a korábbi időszak zsidó politikájának következményei miatt szétfoszlott – illetve csak marginális kis csoportokban jelent meg - az autonóm zsidó politika iránti igény. Mindazonáltal a hivatalos politika továbbra is entitásként tekintett a zsidóságra – a dokumentumok tanúsága szerint a párt- és állami szervek különféle indítékokból az egész korszakon mindvégig foglalkoztak „zsidó ügyekkel”, mégpedig nem a szorosan vett felekezeti ügyek között. Mindez azonban nem a nyilvánosság előtt zajlott. Ennek a politikának megfelelően az állami politika képviselői azt követelték a zsidó szervezetek vezetőitől, hogy „kifelé” következetesen azt az álláspontot érvényesítsék, miszerint „zsidó ügyek” nincsenek, (vagy ha igen, akkor azok felkarolása csak az antiszemiták malmára hajthatja a vizet). „Befelé” viszont álljanak mindig készen arra, hogy a hivatalos politika elvárásainak megfelelően „megoldják” a politika által „zsidó ügynek” tekintett konfliktusokat – legyen szó az Izraellel kapcsolatos politika elfogadtatásáról, a külföldi zsidó szervezetekhez való viszonyról, vagy a hazai „cionista aktivitásról”. A magyar zsidóktól, a nemzetközi zsidó élettől, de a nem-zsidó civil társadalomtól is teljes mértékben elszigetelt, és ezért az állami függőségnek teljes mértékben kiszolgáltatott zsidó vezetés nemcsak hogy készséggel végrehajtotta ezt a politikát, hanem önigazolási kényszerből maga is teremtett, majd „megoldott” ilyen ügyeket, még akkor is, amikor – például a Kádár-korszak késői éveiben – a felekezeti és közösségi érdekérvényesítő politizálás előtt már megnyíltak bizonyos lehetőségek. Mindennek következménye volt az, hogy a hivatalos magyar zsidó intézmények a teljes bénultság állapotában élték át a kommunista hatalom összeomlásának folyamatát.     

 Az elmúlt másfél évszázad történetében akadnak példák arra, hogy a zsidó szervezetek egy része diktatórikus vagy legalább is az állampolgárok egy része által represszívnek tartott kormányzatokat támogatott, és a támogatás fejében a zsidóság bizonyos kollektív előnyöket élvezett a társadalom más csoportjaival szemben. Az ismert példák – Dél-Afrika, Argentína – morális és politikai tanulságai máig viták tárgyát képezik. A kommunista Magyarországon azonban nem ez volt a helyzet. A magyar zsidó szervezetek politikája a kommunista rendszerben kétségkívül túlment azon a határon, amelyet kényszerű kompromisszumnak lehetne tekinteni a zsidó hitélet és a felekezeti intézmények fennmaradása érdekében. Ez a politika kimerítette a kollaboráció fogalmát. A diktatúrával való kollaboráció azonban nem járt kollektív előnyökkel a zsidóság számára. Konkrét esetekben a hitközségi tisztségviselők közbenjárása bizonyára könnyített egyesek sorsán. Időnként talán segített a vallási intézmények működését ellehetetlenítő intézkedések enyhítésében is. De nehéz elképzelni, hogy valamivel kisebb együttműködési készség és a politikai lojalitás némi distanciát is érzékeltető kinyilvánítása azzal a következménnyel járt volna, hogy a kommunista hatóságok még jobban - vagy akár teljesen – elfojtották volna az amúgy is a minimumra korlátozott zsidó vallási életet. Amúgy a zsidó hitfelekezet létfeltételei semmiben sem különböztek a többi vallásfelekezetéitől. Amíg tehát a mérleg pozitív oldalán vajmi kevés tétel áll, addig a negatív oldalon sorakoznak a kollaboráns politika fentebb áttekintett következményei, amelyek a zsidóság, mint kollektívum számára nemhogy előnyösek, hanem egyenesen hátrányosak voltak – és ezek a hátrányok akkor mutatkoztak meg a legjobban, amikor a kommunista rendszer bukása után a vallásfelekezetek és az etnikai csoportok előtt megnyíltak az érdekérvényesítés új lehetőségei.

 Mindazonáltal nem hagyható figyelmen kívül az az érvelés, miszerint a zsidóság a kommunista rendszerben olyan kollektív előnyöket élvezett, amelyek forrása nem a kollaboráns zsidó politika volt. Viszonylag magas iskolázottság, mobilitási készség, politikai „megbízhatóság”, az új körülményekhez való alkalmazkodást felgyorsító kulturális tőke megléte a zsidók bizonyos, jól körülhatárolható alcsoportjainak esetében valóban jelenthetett pozícionális előnyt a magasabb társadalmi státusok eléréséért folytatott versenyben. Ez az előny annyiban volt kollektív természetű, hogy azok a szociológiai jellemzők, amelyekből származott, a szóban forgó csoportok tagjainak zsidó mivoltából fakadtak. De ezeket az előnyöket csak azok a zsidók tudták érvényesíteni, akik már régebben, vagy éppen az új körülmények nyomására teljesen elvágták a zsidósághoz mint kollektívumhoz fűződő kötelékeiket. A helyzet paradoxona, hogy a történelmi okok miatt létrejött közös társadalmi pozícióból fakadó előnyök érvényesítésének feltétele és elkerülhetetlen következménye volt a közösségi identitás felszámolása, míg a közösségi identitás fenntartására törekvő csoportoknak kollektív hátrányokat kellett elszenvedniük. A mai magyar zsidóságról végzett szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a zsidó identitástól való eltávolodás mértékére és sebességére elsősorban a háború utáni évtizedekben lezajlott, felfelé irányuló társadalmi mobilitás volt a legnagyobb hatással (lásd Kovács, 2002.). Ez arra mutat, hogy a Soa utáni magyar zsidóság útjainak vizsgálatához ez a paradoxon adja meg az elemzés keretét.

Irodalom

Antiszemita jelenségek, én.: Antiszemita jelenségek és zsidóellenes atrocitások a magyarországi ellenforradalom idején. In: Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben. Magyar Népköztársaság Tájékoztatási Hivatala, év nélkül, IV. kötet 70-78. old.

Bacskai, 1993: Bacskai Sándor: A magyarországi zsidó ortodoxia története 1945 után. Múlt és Jövő, 1993. 4. szám. 73-83. old.

Bacskai, 1997: Bacskai Sándor: Egy lépés Jeruzsálem felé. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest

Borsányi, 1983: Borsányi György: Ezernyolcszáz kartoték a budapesti baloldalról. Valóság, 1983. 9. szám, 19-31. old.

Cohen, 1986: Asher Cohen: The Halutz Resistance in Hungary. Columbia University Press, New York

Csorba, 1990: Csorba László: Izraelita felekezeti élet Magyarországon a vészkorszaktól a nyolcvanas évekig. In: Lendvai L. Ferenc, Sohár Anikó, Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 61-190. old.

Demény, 1988: Demény Pál: „A párt foglya voltam”. Medvetánc Könyvek, Budapest

Dénes, 1999: Dénes Béla: Ávósvilág Magyarországon. Egy cionista orvos emlékiratai. Kairosz Kiadó, Budapest

Felkai, 1992: Felkai László: A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története. Az Anna Frank Gimnázium kiadása, Budapest

Fejtő, 1960: Les Juifs et l’antisemitism dans les pays communistes. Plon, Párizs

Gergely, Kardos, Rottler, 1997: Gergely Jenő, Kardos József, Rottler Ferenc: Az egyházak Magyarországon, Korona Kiadó, Budapest

Goldstein: Goldstein Imre: Novemberi tavasz. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest

Grunenberg, 1993: Antonia Grunenberg: Antifaschismus - ein deutscher Mythos. Reinbek Vlg.

Izsák, 1935: Dr. Izsák Endre: Cionizmus a hitközségi díszteremben. Zsidó Szemle, 1935. Július 12. XXX. Évfolyam, 26-27. Szám.

Karády, 1985: Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére. In: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 37-180.old.

Karády, 2001: Karády Viktor: Antiszemitizmus, asszimiláció és zsidó identitás Magyarországon a régi rendszertől az ezredfordulóig – Összefoglalási kísérlet. In: Karády Viktor: Önazonosítás, sorsválasztás. A zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon, Uj Mandátum, Budapest, 40-76. old.

Katz, 1980: Jakov Katz: From prejudice to destruction. Anti-Semitism 1700-1933. Harvard University Press, Cambridge, Mass., London

Katz, 1999: Jakov Katz: Végzetes szakadás. Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban. Múlt és Jövő, Budapest (Jacob Katz: The House Divided. Orthodoxy and Schism in Ninteenth-Century Central European Jewry. Brandeis University Press, London and Hanover, 1998.)

Kovács, 1985: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar Füzetek Könyvei, Párizs  Kovacs, 1994: Andras Kovacs: Jews and Politics in Hungary. In: Values, Interests and Identity.  Studies in Contemporary Jewry. Edited by. Peter Y. Medding. Oxford University Press, New York, Oxford

Kovács, 1997: Kovács András: A magyar zsidók és a politika. Világosság, 1998/2. Budapest

Kovács, 2002: Kovács András: Zsidó csoportok és identitásstratégiák a mai Magyarországon. In: Kovács András (szerk.): Zsidók a mai Magyarországon. Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest

Kovács M., 1997: Kovács M. Mária: A kisebbségek nemzetközi jogvédelmének politikai csapdája. In: Randolph L. Braham – Attila Pók (eds.): The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later. Columbia University Press, 1997. 137-146. old.

Kubinszky 1975: Kubinszky Judit: A politikai antiszemitizmus Magyarországon 1875-1890, Kossuth, Budapest

Losonczy, (1949) 1985: Losonczy Géza levele Révai Józsefnek 1949. július 14-én. Közreadja Standeisky Éva. In: Zsidók Budapesten. Szerk.: Kovács András, Budapesti Negyed, 1995. 8. Kötet, 209-222. old.

Lovász, 1995: Lovász Ferenc: Interjú. In: Zsidók Budapesten. Szerk.: Kovács András, Budapesti Negyed, 8. kötet

Mendelsohn 1983: Ezra Mendelsohn, The Jews of East Central Europe between the World Wars. Indiana University Press, Bloomington

Molnár, 1946: Molnár Erik: Zsidókérdés Magyarországon. Társadalmi Szemle, 1946. 5. szám. Budapest

Múltunk, 1993: Dokumentumok. A magyar zsidóság és a hatalom 1945-1955. 32 dokumentum. Közreadja: Svéd László. Múltunk, 1993. 2-3. szám 248-298. old. Budapest

Nagy, 2000: Nagy Péter Tibor: Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest 

Novák, 1998: Novák Attila: Hitközség és cionizmus. In: 100 éves a cionista mozgalom. Budapest, Bethlen Téri Oneg Sábbát Klub, 51-62.

Novák, 2000: Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest

Pozsgai, 1984: Pozsgai Imre: Bevezetés. In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Szerk.: Hanák Péter, Gondolat Könyvkiadó, Budapest,

Rácz, 1995: Rácz András: Interjú. In: Zsidók Budapesten. Szerk.: Kovács András, Budapesti Negyed, 8. kötet,

Rátki, 1981: Rátki András: A volt magyar uralkodó osztályok. In: História, 1981. 3.évf. 3. Szám. 28-29. old.

Romsics 1999: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris, Budapest

Salom, 1984: Nyílt levél a magyar társadalomhoz és a magyar zsidósághoz. In: AB Hírmondó, No. 6-7. 1984. május-június, 23-37.old.

Schmidt, 1998: Schmidt Mária: „Ez a per lesz a legek lege”. In: Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 271-284. old.

Standeisky, 1992: Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások a koalíciós időszakban. Századok, 1992. 2. szám. 284-308.

Standeisky, 1995: Standeisky Éva: A kommunista polgárellenesség. In: Zsidók Budapesten. Szerk.: Kovács András, Budapesti Negyed, 1995. 8. Kötet, 223-226. old.

Stark, 2001: Stark Tamás: Kísérlet a zsidó népesség számának behatárolására 1945 és 1995 között. In:  Kovács andrés (szerk.): Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon. A Szombat kiadása.

Szabad Nép, 1945: Rossz politika. Szabad Nép, 1945. Június 22. III. évfolyam, 72. szám.

Szabolcsi, 1993: Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest

Száraz, 1976: Száraz György: Egy előítélet nyomában. Budapest, Magvető Könyvkiadó

Szombat, 1998:  Szombat, 1998. Január ??????     old. Az adatot közli: Gadó János

Welker, 2001: Welker Árpád: Between Emancipation and Antisemitism: The Jewish Presence in Parliamentary Politics in Hungary 1867-1884. In: Jewish Studies at the CEU II. 1999-2001.Budapest, Jewish Studies Project at the Central European University.  239-271. old.

(A tanulmány megjelent: Múlt és Jövő, 2003/3. szám.)