A deportálásokat leállították, a csendőrség viszont elrendelte Slachta figyelését… Ő mégis folytatta akcióit: 1942 márciusában a szlovákiai zsidók ügyében tárgyalt, majd amikor Szlovákia bejelentette a teljes „zsidótalanítás” programját, Rómába utazott és XII. Pius pápa közbenjárását kérte.
A magyarországi zsidóság fizikai megsemmisítése az ország német megszállása után kezdődött. 1944. május 15-étől július 8-ig 437 408 zsidót hurcoltak Auschwitzba. A lakosság tisztességes része, hívők és nem hívők, katolikusok és protestánsok egyaránt iszonyodtak a barbár módszerektől, de a keresztény egyházak vezetése mégsem ítélte el nyilvánosan az emberi jogok legalapvetőbb értékeinek lábbal tiprását. Memorandumokban tiltakoztak ugyan az intézkedések ellen, ám ezek középpontjában szinte mindig a megkeresztelkedettek és a zsidó származású keresztények érdekeinek védelme állt.
Serédi Jusztinián hercegprímás és Ravasz László református püspök május derekától többször tiltakoztak a deportálások ellen. Érdemi választ nem kaptak, amiből egyértelműen következett: a hallgatás nem tartható tovább. A felismerést nem követte gyors cselekvés: a nyilvánossághoz szóló, a társadalmat, a hívőket szolidaritásra szólító katolikus püspökkari körlevél csak június végére, a protestánsoké július elejére készült el. A kormánynak ráadásul sikerült rábírnia mindkét egyházfőt, hogy elálljanak körleveleik felolvastatásától…
Meghiúsult egy közös protestáns és katolikus nyilatkozat, és annak eredménytelensége esetére egy erőteljes egyházi akció (templomok bezárása, harangozás beszüntetése, szentségek megtagadása) terve is. A hercegprímás ugyanis – főleg kánonjogi akadályok miatt – nem vállalt közösséget a protestánsokkal. Raffay Sándor evangélikus püspök nem alaptalanul jegyezte fel: „hazánkban a keresztyén egyházak csődje bekövetkezett…”.
Nem kevesen voltak olyanok is, akik a kérdés emberi és erkölcsi oldalát mérlegelték, a történelmi felelősség súlyát átérezték és többet tettek és vállaltak a „megengedett”-nél. Márton Áron erdélyi püspök 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban nyilvánosan elítélte a zsidók elleni rendszabályokat, a hatóságokat az embertelenségek megszüntetésére, a közreműködés megtagadására szólította fel.
A Csanádi Püspöki Levéltár egyik aktája 222, a vészkorszakkal kapcsolatos levelet őriz. Kiemelkedő darabja Lőw Immánuel rabbi hálálkodó levele és Hevesi Sándoré, aki a püspökre azt mondja: ő a mai Jézus a sok kufár között. Hamvas Endre 1944 nyarán még alig rendezkedett be a püspöki palotában, amikor megérkezett Szegedre a Délvidékről elhurcolt zsidók első csoportja. Fellépésre a szegedi szalámigyár sertésóljaiba zárt zsidókat emberi lakásokba vitték.
1944 tavaszán–nyarán a keresztelkedésre jelentkezők áradata özönlötte el a keresztény egyházak templomait. Sok pap – a hathónapos kötelező oktatást előíró egyházi rendelkezéseket megszegve – antedatált keresztlevelet adott a rászorulóknak. A megkeresztelkedettek helyzete ugyan nem lett egyszerűbb, a keresztlevél csak reményt adhatott, biztosítékot nem. Érdekképviseletükre katolikus és protestáns szervezet is létrejött. A zsidó származású katolikusok védelmére a Magyar Szent Kereszt Egyesület 1939 őszén alakult. Tagjai megegyeztek abban, hogy a mentési munkában nem tesznek különbséget zsidó és keresztény, katolikus vagy protestáns között. Az egyesület védnöke, Apor Vilmos győri püspök tiltakozott, kérvényezett, táviratozott az elhurcolt vagy elhurcolásra váró zsidókért. A halálmenetekből megszököttek közül többen hozzá fordultak. Ő minden lehetőséget megragadott a mentésre. A váci püspöknek írta: „Ezt az antiszemitizmust nem lehet helyeselni. A pápától le az utolsó püspöki karig el kell ítélni ezt minden papnak. […] Ami a zsidósággal történt, az népirtás volt, és aki ezt helyesli, nem szólhat egy szót sem. ha egyszer más társadalmi réteget, esetleg éppen az egyházat éri hasonló jogfosztás.”
A szerzetesrendek közül kiemelkedő bátorságról tettek tanúbizonyságot többek között a domonkosok, a piaristák, a Szűz Mária Társasága és a Szociális Testvérek Társasága. Utóbbiak a német megszállás alatt 15 településen bújtattak mintegy ezer zsidót, akiknek – 12 fő kivételével – sikerült túlélniük a holokausztot. Kelemen Krizosztom bencés főapát és szerzetestársai Pannonhalmán 760 embernek 3 hónapon át biztos menedéket nyújtottak, az ostrom alatt pedig mintegy 3000 személy talált menedéket a főmonostor falai között. Több egyházi személy életével fizetett helytállásáért.
A zsidó származású protestánsok védelmére 1942. október 20-án alakult a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottsága, amelyhez az evangélikus egyház is csatlakozott. Munkája középpontjába – együttműködve baptista, metodista és adventista lelkészekkel – az embermentés került. Nem vizsgálták, hogy a keresztelésre jelentkezőt az őszinte megtérés vagy az életveszély vezette. Rengeteg, a semleges államok követségei által kiadott menlevelet osztottak szét. 1944 augusztusától a háború végéig 26 fővárosi gyermekotthonban összesen 1330 férőhellyel, közel 1700 gyermeket mentettek meg.
Kiemelkedő Angelo Rotta apostoli nuncius tevékenysége. Tömegesen adta ki a vatikáni védleveleket, mintegy tizenötezret az engedélyezett 2500 helyett. (A svájci követség 7800, a svéd 5000, a portugál 698, a spanyol 300 oltalomlevelet adott ki.)
Mára mind több névtelen hősről tudunk, akik emberek és keresztények tudtak maradni az embertelenségben is. Rájuk igaz a talmudi mondás: „aki egy embert megment, az egy egész világmindenséget ment meg”.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 59.)
