 | A „legtudósabb rabbi” sorstalansága
Szeged, 1944 Molnár Judit
Löw Immánuel születésének 150. évfordulója alkalmából szobrot avattak 2004 januárjában Szegeden, a Dóm téri Pantheonban. A tudós főrabbi méltó utódjaként folytatta édesapja, Löw Lipót tudományos és közéleti tevékenységét, valamint vezette a neológ zsidó hitközséget 1878-tól haláláig, 1944-ig. Ő tervezte meg a szegedi nagy árvíz után felépülő új zsinagóga színeit, szövegeit, szimbolikáját, illetve előrajzolta ablakait.
Hiába hívták Bécsbe főrabbinak vagy a jeruzsálemi héber egyetemre professzornak, „az idegenbe hívó szóval szemben – mint mondta – … itt marasztalta a szülőföld szeretete és anyanyelvünk varázsa; … itt tartották a vállalt tudós munkásság föladatai. És ide fűzte a gyermeki kegyelet, a megdicsőült apának neve.” Élete fő műve, a négykötetes Die Flora der Juden, melyben a bibliai és talmudi korok héber növényvilágát tárta fel, világhírűvé tette őt és szülővárosát, Szegedet egyaránt.
A „hűtlenség” kora
Szeged városa azonban 1944 tavaszán– nyarán hűtlenné vált a tudós rabbihoz. Több ezer sorstársával együtt marhavagonba zsúfolták az agg, beteg, majdnem vak főrabbit. Pedig 1944 januárjában még, 90. születésnapja alkalmából őt ünneplő cikkek jelentek meg a lapokban. „Löw Immánuel neve magától világít” – idézte az egyik napilap Móra Ferenc szavait.
A tudós főrabbi a tudomány, a tanítás mellett közéleti személyiség is volt. Az 1926. évi XXII. tc. értelmében az izraelita hitfelekezetet két rabbi képviselhette a felsőházban. A neológ hitközségeket így 1927-től dr. Löw Immánuel főrabbi képviselte. Felsőházi tagságának 12. évében, 1938 májusában „fájó szívvel” szólalt fel – felidézve Eötvös Józseftől Tisza Istvánig „a régi jogegyenlőség megteremtőinek” tevékenységét. Elkeseredésének oka az volt, hogy Darányi Kálmán kormánya a parlament elé terjesztette, majd Imrédy Béla kormánya elfogadtatta az ún. első zsidótörvény-javaslatot.
Ettől az évtől kezdve a diszkriminatív törvények és rendeletek sora következett. Előbb vallási, majd faji alapon különböztették meg a zsidókat. A különböző foglalkozási ágakban 20, majd 6%-ban maximálták arányukat.* Löw Immánuelnek 1940-től már nem volt lehetősége még csak véleményt sem nyilvánítania a törvényjavaslatokkal kapcsolatban. 1940-ben hivatalosan megszüntették felsőházi tagságát. Teleki Pál miniszteri indokolása szerint „az izraelita hitfelekezet felsőházi képviseletének történeti gyökerei nincsenek”. Alig néhány hónappal korábban – a szintén Teleki Pál által végigvitt második zsidótörvény értelmében – Löw Immánuel szegedi közgyűlési örökös tagságát is megszüntették.
Löw – mint sok tízezer sorstársa – „törvénytisztelő megadással és türelemmel” várta a „jogegyenlőség feltámadását”. Mindhiába.
Az akkori Magyarország 825 ezer zsidó vallású, vagy legalább két zsidó vallású nagyszülővel rendelkező állampolgárát 1944 márciusáig még „csak” jogaikban korlátozták, a férfiakat fegyvertelen munkaszolgálatra kötelezték. Mégis azt mondhatjuk, hogy viszonylagos létbiztonságban élt Magyarország zsidósága. (Kivéve azokat az elsősorban Kárpátalján élőket, akiket 1941 nyarán Kőrösmezőn keresztül Kamenyec-Podolszkijba deportáltak, majd lemészároltak.* 1942 januárjában Újvidéken és környékén is több mint 700 magyar zsidó esett a tömeggyilkosságba torkolló razziák áldozatául.)
A német megszállás után
1944. március 19-ét követően azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A német megszálló csapatokkal Magyarországra érkezett az Eichmann-kommandó, hivatalos nevén az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) IV–B–4 osztálya is. Eichmann „rekordot” akart és tudott dönteni. 1944. május 15. és július 9. között 147 szerelvény hagyta el az országot, 437 ezer emberrel. Néhány vonat kivételével valamennyi célállomása Auschwitz-Birkenau megsemmisítőtábora volt. Az alig 200 főnyi kommandó vezetőjének célja csak azért valósulhatott meg, mert a körülbelül 200 ezer főnyi magyar végrehajtó apparátus – úgy a közigazgatási, mint a közbiztonsági – rendelkezésére állt. Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt. Ugyanakkor szabad kezet adott a „zsidókérdés megoldása” tekintetében az új, Sztójay Döme vezette kormánynak, amely sorozatban tárgyalta és fogadta el a megkülönböztető jel viselésétől a kifosztáson keresztül a gettóba zárásig a zsidó tárgyú rendeleteket. A két belügyi államtitkár, Endre László és Baky László folyamatosan konzultált Adolf Eichmann-nal, és a Belügyminisztériumban, illetve vidéki tájékoztató értekezleteken, így Szegeden is, ismertette a helyi vezetőkkel a gettósítással és deportálással kapcsolatos feladatokat.
Szegedi őrségváltás
A déli határsáv „zsidótlanítása” ügyében április 19-re hívták a Belügyminisztériumba a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokait, a nyomozó alosztályparancsnokokat és a rendőrség vezetőit. Baky tájékoztatta a megjelenteket, hogy az ország északi és északkeleti részeiben folyamatban van a gettósítás, és német kívánságra, katonai okokból a jugoszláv határ mentén is ki kell telepíteni a zsidókat egy sávból. Szeged törvényhatósági jogú város így előbb a délvidéki zsidóknak, több mint 2200 főnek adott „szállást” rövid időre a zsidó iskolában, a régi zsinagógában, a hitközségi székházban és a Pick-szalámigyár akoltelepén. Endre László április végén–május elején tett hivatalos országos körútja során néhány órát Szegeden töltött. A sertésólakban uralkodó körülményeket még ő is tarthatatlannak minősítette, és utasította Buócz Béla rendőrfőkapitány-helyettest, „hogy keressenek más, egészségesebb elhelyezési lehetőséget” – vallotta Endre népbírósági perében. Ugyanakkor a város vezetőivel történt tárgyalás során megbeszélték a további teendőket is, majd Endre elismeréssel nyilatkozott a helyi sajtónak arról, hogy Szeged a zsidókérdés megoldásában élen jár a vidéki városok között. „Egész sor intézkedést foganatosított a városi hatóság saját kezdeményezéséből, mielőtt még az országos érvényű kormányintézkedés megjelent.”
Májusban, a délvidéki zsidók elhelyezése, majd Bajára való továbbszállítása mellett már a szegedi zsidók számára szervezték a zárt gettót. Tárgyalások sorozata zajlott a városházán a zsidók kitelepítése ügyében. Tóth Béla polgármester-helyettes szerint „abszolút helyes megoldás csak egy lehet, ki a zsidókkal! Ezt azonban most nem lehet megcsinálni.” Így a gettót olyan helyre tervezték, ahol a „lakások többségében ez idő szerint is zsidók laknak”.
Május 11-én már az új főispán, az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjának tagja, Magyary-Kossa Aladár döntött úgy, hogy Szeged város vezetői addig nem kelnek föl az asztaltól, amíg nem döntenek a gettó felállításáról. Május közepétől a gettóhatározat végrehajtása a lakáshivatal teljes apparátusát oly mértékben „leterhelte”, hogy Tóth „h. polgármester úgy intézkedett, hogy amíg a gettó-ügy lebonyolítása tart”, egyéb ügyekben a hivatal nem intézkedhet. Magyary-Kossa május 31-én arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy megkezdődött a gettó bekerítése, az egyetlen kijárat kivételével valamennyi utcatorkolat lezárása, a gettó szélére eső házak utcai ablakainak fehérre meszelése. A rendőrség szegedi kapitánysága június 7-re készítette el a gettó rendjét. E szerint a gettót és az átkeresztelked
ettek számára kijelölt zsidó házakat a rendőrség őrzi, onnan csak parancsra, a gettó kapuján és csak rendőri kísérettel lehet távozni, „az érintkezés a külvilággal teljesen szünetel”.
A szegedi gettó
A helyi közigazgatás és rendőrség összehangolt intézkedései következtében összesen 3827 embert zsúfoltak a szegedi gettóba és a zsidó házakba. Egy fő számára, az iratok tanúsága szerint, 2,2 m2 jutott.
Június 10-én a két belügyi államtitkár, Endre László és Baky László „gépkocsival Szegedre érkeztek … megtekintették a szegedi gettót és behatóan áttanulmányozták mindazokat az intézkedéseket, amelyeket Szeged város vezetősége a zsidóknak a város életéből való kiemelése és elkülönítése dolgában tett. Az államtitkárok a legteljesebb megelégedésüket nyilvánították és őszinte elismerésüket fejezték ki a város két vezetője előtt a zsidókérdés szegedi megoldása felett.” Az államtitkárok Szegedre látogatásának napján délelőtt, s talán éppen az ő érkezésükkel összefüggésben,
Tóth h. polgármester telefonon utasította a szegedi Központi Gáz és Villamossági Rt. vezetőségét, hogy az ún. törzsgettó területén az áram- és gázszolgáltatást, beleértve a közvilágítást is, azonnal szüntessék meg.
A deportálás
Az államtitkárok értekezletet tartottak a városházán a szegedi és debreceni csendőrkerület közigazgatási és közbiztonsági vezetőinek. A résztvevők megtudhatták, hogy az ország északi és keleti területei, valamint a Délvidék után a szegedi és debreceni csendőrkerület területéről is megkezdődik a zsidók elszállítása, és „ebből a célból gyűjtőtáborok kerülnek felállításra”. A szegedi gyűjtőtáborba és egyben vagonírozási központba az alábbi helységekből tervezték összegyűjteni a közel 9000 zsidónak minősített magyar állampolgárt: Szeged, Makó, Kiskunhalas, Hódmezővásárhely, Kecel, Kalocsa, Szentes, Mindszent, Kistelek, Kiskunmajsa, Kiskundorozsma.
A táborba szállítandó zsidók személyenként 50 kg súlyú csomagot és legfeljebb 14 napi szárazélelmet vihettek magukkal. (A csomagban nem lehetett semmiféle értéktárgy.) Ezekről hárompéldányos „bűnjeljegyzéket” kellett készíteni. Az ellenőrzés motozás útján történt. A táborba egyáltalán nem mehetett be látogató. Postai küldemények, sőt hatósági idézések sem voltak kézbesíthetők. Ez utóbbi tiltó rendelkezés megkérdőjelezi az ún. mentesítési vagy hármas bizottság működésének komolyságát. Ennek a bizottságnak a fölállítását szintén az értekezleten határozták el. „Ennek tagjai: a polgármester, a rendőrség vezetője és a legmagasabb rangú csendőr csapattiszt. Feladata: a sima és gyors lebonyolítás, irányítás és vitás esetekben a döntés.” Csakhogy nem egy esetben a bizottság által kiadott mentesítő okiratot nem tudták kézbesíteni, mert a tábor őrsége nem engedélyezte. További utasításként hangzott el, hogy a táborba szállítandó zsidókról névjegyzék nem készíthető, de szám szerint, nyugta–ellennyugta ellenében adandók át az átkísérő őrszemélyzetnek.
A szegedi értekezlet tiltó rendelkezései szerint: a tábort 50 méter távolságon belül megközelíteni tilos, fényképezni sem a tábort, sem a beszállítást nem szabad, a sajtó zsidó ügyekkel nem foglalkozhat. A vidéki napilapokban – míg korábban a gettókkal kapcsolatban rendszeresen tájékoztató, illetve vitacikkek jelentek meg, addig – a gettók felszámolásával, a gyűjtőtáborok létrehozásával, a deportálással egyetlen hasábon sem foglalkoztak.
Az elszállítással kapcsolatban az alábbi tájékoztatást adták Endre Lászlóék: az elszállítás mindig vonaton történik. Egy szerelvényben kb. 3500 fő, egy kocsiban 70-80 fő helyezendő el. Gondoskodni kell minden kocsihoz 2-2 darab lakatról kulccsal, 2-2 darab 30 cm-es láncról, megfelelő erős és hosszú zsinegről, 1-1 kéregtábláról, 1-1 ivóvizes és 1-1 szennyvederről.
Június 16-tól az államtitkári utasításnak megfelelően elkezdődött a gyűjtőtábor megszervezése Szegeden, a Rókusi pályaudvar közelében. A kijelölt téglagyár területén – melyet alig két hónappal korábban, a délvidéki zsidók érkezésekor 2000 személy elhelyezésére tartottak alkalmasnak – közel 9000 szegedi és Szeged környéki zsidót zsúfoltak össze és tartottak embertelen körülmények között. Köztük Löw Immánuelt is.
A deportáló vonatokat június 25-én, 27-én és 28-án indították Szegedről. Az első vonat utasait egyenesen Auschwitzba irányították. A második vonat utasainak egy része „szerencsésebb” volt, ugyanis a szerelvényeket részben az ausztriai Strasshof felé irányították. A harmadik vonat részben a Bécs környéki munkaerőigény miatt, részben a cionista vezetők, elsősorban Kasztner Rezső Eichmann-nal való tárgyalásainak eredményeként eleve Strasshof felé indult.
A kiválasztottak
Június 20-án a gyűjtőtábor német parancsnoka magához hívatott három szegedi és két hódmezővásárhelyi prominens zsidót, köztük Löw Lipótot, Löw Immánuel fiát, és átadott nekik egy német nyelvű levelet, amit Szilágyi Ernő – Kasztner közvetlen munkatársa a cionista Mentőbizottságban – küldött. Szilágyi közölte a címzettekkel, hogy a „hazai zsidók sorsán akart barátaival egyetemben könnyíteni”, ezért megbízta őket, hogy a tábor lakói közül válasszanak ki 3000 zsidót: sokgyermekes családokat, munkaszolgálatosok családjait és prominens zsidókat családjukkal együtt. Két nap múlva az SS- százados csak 2400 főt engedélyezett újabb szempontok alapján: „prominenseken kívül csak gyermekek 12 éves korig, felnőttek pedig csak 50 évesektől felfelé vehetők fel” – közölte. Óriási pánik tört ki, amikor felolvasták a téglagyárba tereltek előtt a családok szétválasztását jelentő listát. Nem tudhatták, hogy a százados éppen jóindulatot tanúsított parancsával, melynek értelmében „hadd menjenek a fiatalok és az öregek Auschwitz helyett Ausztriába, csak maradjanak életben”. A pánik láttán azonban visszavonta a vonatlista érvényességét. Végül lediktált az ötös bizottságnak 12 nevet és csak azt engedélyezte, hogy e 12 személy és családtagjaik, összesen 66 fő kerülhet külön vagonba az utolsó vonaton. Löw Lipót 1945 novemberében tett visszaemlékezése szerint „fogalmunk sem volt, hogy a kiválogatás életet vagy halált jelent”. Nem voltak tisztában azzal sem, hogy a „prominenslistán” szereplők „megmenekülnek-e, vagy túszok lesznek-e”.
Nem tudták, hogy Kasztneréknek sikerült elérni azt, hogy néhány prominens vezető Budapestre kerüljön az országból, és innen egy különvonattal, az ún. Kasztner-vonattal semleges területre utazzon. Valójában hónapokon keresztül bizonytalan volt annak az 1684 embernek a sorsa is, akik erre a vonatra kerültek. 1944. június 30-án indult Budapestről, és néhány család kivételével az utasok egy része augusztus 21-én, többsége december 8-án jutott a semleges Svájcba. A közbeeső hónapokban a bergen-belseni koncentrációs táborban tartották őket a németek.
A Szegedről június 28-án indult vonat utolsó kocsijába kerültek a prominensek és családjuk, köztük Löw Immánuel családjával. Hamvas Endre csanádi püspök hiába intézett levelet a főrabbi érdekében a belügyminiszterhez, Löw nem kapott mentesítést. Ezt az utolsó kocsit azonban Budapesten lekapcsolták a szerelvényről, és utasait az Aréna úti zsinagóga udvarán kialakított táborba vitték. A 91 éves főrabbi rendkívül legyengült állapotban érkezett a fővárosba. A haldokló idős embert a zsidókórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta. 1944. július 19-én meghalt.
Hívei közül, akiket Auschwitzba szállítottak az első vonattal, alig néhányan tértek haza a háború után. Strasshofban és környékén kb. 75%-os volt a túlélők aránya.
(A cikk megjelent: História, XXVI. évfolyam 2-3. szám, 17-23.)
| |
